Stranger Things: vége a 2. évadnak

Délelőtt már írtam a Stranger Things 2. évados kezdéséről, most következzen az évadértékelés. Jól sejtettük, elég széles skálán várhatóak majd a vélemények, csalódástól istenítésig lesz itt minden.

Részemről (hogy rögtön a közepébe vágjak) azt kell mondjam, hogy tetszett, jó volt, de közel sem váltott ki olyan hatást belőlem, mint az S1. Ez szerintem egyrészt pár merészebb készítői döntésnek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy a hangsúlyok némiképp eltolódtak a horroros/kalandos/szörnyfilmes összetevő felé a tini- és barátsztori kárára – aminek nyilván mások örülni fognak. Nem véletlen, hogy a Netflix a 13+-os első évados korhatár-besorolás után a mostani részeket “erőszak” címkével már 16+-ba sorolta

Stranger Things: vége a 2. évadnak

Az első évad után legjobban arra voltam kíváncsi, hogy milyen szerkezete lesz a folytatásnak, és azt kell mondjam, hogy a készítők továbbra is próbáltak mindent lefedni. Az alapfelállás abszolút az S1-et idézte meg, több motívum is hasonló volt, viszont a sztorit teljesen más irányokba kanyarították, hogy a végén a külön álló szálak összefussanak egy nagy fináléban. Más volt, mégis abszolút ismerős.

Hey! Dickheads! How come the only one helping me out is this random girl?

Ahogy azt megszokhattuk amellett, hogy megkaptuk azt, ami jóvá tette az első 8 részt, csak természetesen mindenből több és persze nagyobb jutott a 2. évadba. És szerencsére nem csak nagyban, a világ megmentésének a szintjén zajlottak a dolgok, hanem kicsiben is, új kapcsolatok alakultak ki, a régieket továbbvitték, és még az Eleven-féle mitológia is feltérképezésre került.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

Összességében egyértelmű, hogy biztonsági játék volt a 2. évad, de abszolút átgondolt és tudatos. A készítők tudták, hogy mivel nem lőhetnek mellé, és még az ambíciók hiányával sem vádolnám őket. Az új ötletek és a régiek mellett több fronton is sikerült újítani. A tovább mögött folytatom spoilerekkel.

A korrekt kezdés után egyébként talán a 2×02 volt, ami legkevésbé bejött, igencsak döcögött Eleven flashback-jeinek köszönhetően – bármennyire is érdekes és fontos volt a kapcsolata Hopper-rel, ezek a jelenetek kicsit nehézkesek lettek nekem.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

Elég hamar kialakultak az egymás mellett futó szálak, amiknek sokszor nem szoktam annyira örülni, azonban, mint az első évadban, itt is azt éreztem, hogy nagyon jól kezelik őket, nem különítik el teljesen őket, vannak átjárások, közös pontok. És jó volt, hogy más stílusúak lettek, egyik sem került elhanyagolásra, és a megszokott párok mellett újabbak is kialakultak.

Az, hogy simán pozitívan értékelem a szezont, természetesen főként annak köszönhető, hogy az első évadban megalapozott karakterek és kapcsolatok simán elvitték a hátukon a számomra kevésbé érdekes részeket, és annak is, mert az újonnan behozott karakterek nagy része ismét csak pozitívan csapódott le bennem.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

Az MVP, főleg a srácokkal való kapcsolata miatt, nyilván Max volt, de a végére szuperhősként rajzba öntött Bob, illetve a doki is teljesen rendben volt, mindkettő esetében más irányt vettek fel, mint azt eleinte sejtettem, ami mindig jó dolog. Max tesója nem sok vizet zavart, de amikor másokkal kapott közös jeleneteket (Steve-vel vagy MikeAnyuval), akkor király volt – valójában viszont csak úgy tűnt, mintha azért lett volna, hogy legyen negatívabb ember szereplő is.

Egyébként Max-ék sztorijánál eleinte örültem, hogy nem öntöttek ránk mindent az elején, homályban hagytak minket, maradtak a későbbi részekre is infók, viszont mintha idővel lemondtak volna az egészről, vagy legalábbis nem éreztem annyira megalapozottnak még a “magyarázás” után sem a kapcsolatukat, a szülők is teljesen a semmiből bukkantak elő.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

A legmerészebb döntés, és talán a legsajnálatosabb Eleven és a srácok szétválasztása volt – utóbbiak nyilván együtt is nagyon jól működtek, és 11-pótléknak jött ugyan Max, vele megmaradt a tiniszál bája, a gyerekeskedés, a kínosságok, a cukiságok és persze a humor, de ettől még az első évad egyik legjobb részét hagyták el a sorozatból.

I’m going home.

Ezért abszolút nem voltam oda, habár elsőként ismerem el, hogy teljesen érthető volt a döntés, tudták, hogy mi mindent akarnak elmesélni a lánnyal/lányról, megtöltötték normálisan élettel, és megmutatták, hogy valódi, hús-vér gyerek, nem csak egy cool varázsló – képes hisztizni, elviselhetetlen és meggondolatlan is lenni. Új dinamikákba csöppent, megkapta a válaszait és még a világ is megnyílt számára.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

Ilyen az egyébként, amikor a készítők érzik a bizalmat, hiszen tervezhettek hosszabb távra és tudták, hogy a 3. évadban lesz majd payoff, megkapjuk a srácok+Eleven dinamikát is, ami mögött így már sokkal több lesz. (És azért is jár a pacsi, hogy a Netflix-es, “hosszú filmes” stílus ellenére sikerült a szezonban egy teljesen epizodikus részt, egy kvázi fillert belecsempészni Eleven pittsburgh-i kiruccanásával – meglátjuk, hogy lesz-e valamilyen folytatása.)

A késleltetés erejéről nem is beszélve, hiszen ennek a szétválasztásnak volt köszönhető az, hogy a végén amikor megvolt az egymásra találás Eleven-nel, akkor az több, mint hatásos volt, szem nem maradt szárazon.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

És ha már a karaktereknél tartunk: szétválasztás nem csak Eleven esetében volt, hanem a srácok is elsodródtak némiképp egymástól, aminek köszönhetően Mike eléggé semmilyen volt majdnem a teljes szezon során, pedig a lány nélkül is működőképesnek kell lennie. Igen, őt viselte meg leginkább Eleven hiánya, a durcizása ismét csak érthető, de ettől még eléggé elszürkült a karakter.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

A többi gyerek (Nancy, Steve, Jonathan) és felnőtt (az ismét megszállottá váló, és első évados önmagát megidéző Joyce és a reménytelenül a “nehogy bántani merjék!”-kategóriába sodródó Hopper) hozta magát, mindről bőven volt és van is gondolatom, de nem akarok kisregényt írni róluk, nem hiszem, hogy lenne hiányérzetünk velük kapcsolatban.

(A fanservice szerencsére a mellékfigurák esetében legalább egy-egy jelenet erejéig működött, nem csak Matthew Modine tért vissza, hanem Mr. Clark, Flo, MikeApu sem lett elfelejtve, kár, hogy a két rendőr csak az elején kapott komolyabb jelenlétet. Ja, és Barb-nak is sikerült valamennyire igazságot szolgáltatni.)

Stranger Things: vége a 2. évadnak

A végén kaptunk egy szép hosszú, kvázi két részes finálét, ami, még ha a végső összecsapást is nézzük, kevésbé volt összecsapott, mint az S1-ben – a három frontos csatában az “ördögűzős” szál nélkül meglettem volna, de ez csak a műfaj iránt érzett viszonyomnak köszönhető, nyilván más megoldás nem nagyon volt.

A lecsengetésért természetesen jár a pacsi, jó volt a visszautalás az első szezonra (egyébként szerencsére többször is megidézték az S1-et), örültem, hogy láthattam majdnem mindenkit a természetes közegében, bár a bál is hozott nekik stresszt bőven, ezért megérte lenyomni az ellent.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

A végére persze felsorolhatnám azokat a dolgokat, amik az első évadot minden idők legjobb sorozatszezonjai közé röpítette nálam, de már ezerszer volt szó a 80-as évekről, vagy a zenéről, vagy a klasszikus filmek megidézéséről, ezek mind jelen voltak a mostani szezonban is, mondhatni elvárás volt.

És akkor jöhet a harmadik évad? A végén ugyan kaptunk egy snittet, de azzal nem sok mindent lehetett kezdeni, nem ettől fogjuk véresre rágni a körmeinket, még akkor sem, ha jó eséllyel ismét a világ léte lesz a tét. Én pedig megint agyalhatok azon, hogy milyen lesz a felépítése, hogy képzelik el Hawkins-t 1985-ben.

Stranger Things: vége a 2. évadnak

Tovább...