Szólít a szörny (2016) – kritika

Miről kell szólnia egy filmnek? Azóta kérdés, mióta létezik a film. Mondania kell ítéletet, mutatni valamit a világról, vagy tanítania? Vagy esetleg csak szórakoztatni? Erre soha nem lesz elfogadott válasz, mivel mindenkinek magának kell megválaszolnia.




A filmnek csak mesélnie kell, és a nézőre bíznia a befogadást. Leülhetünk egy film elé úgy, hogy csak kikapcsolódni akarunk, nem akarjuk, hogy valami fennkölt gondolatot adjon át, mint például a John Wick. De lehet igény a mondanivaló is, mint például az Agymanók. Szerintem a legfontosabb, hogy hasson a néző érzelmeire a film, hogy áttudja érezni a szereplők sorsát.

A legszívhezszólóbb történetek azok, amiket a néző átélt a valóságban. A mai tárgyalt filmünk a Szólít a szörny (A Monster Calls) is pontosan egy ilyen film. Olyan érzelmi helyzetről szól, amit sok ember átél az életében, legalább egyszer.

Történetünk főhőse Connor, aki a súlyos beteg anyjával él együtt. Egy éjszaka életre kell a házukkal szemben lévő tiszafa, és elmegy Connorhoz. A szörny három történetet mesél el, viszont a negyediket Connornak kell elmesélnie. A történet sajnos sablonos, ezerszer láttuk, és eléggé Connorra van kihegyezve, a többi a szereplő csak asszisztál. Mindezzel nem lenne gond, de még az anyával való kapcsolatát is csak a fiú oldaláról ismerjük meg.

Szerencsére a megvalósítás annyira elvarázsol, hogy egyszerűen szemet tudunk hunyni a hibák felett.

Az egyik legkeményebb dolog az életben, amikor azzal szembesülünk, hogy a szülőnket elfogjuk veszíteni, és tehetetlenül kell végignéznünk, ahogy haldoklik. Különösen nehéz ezt gyerekként átélni. Nem lehet elképzelni ezt a fájdalmat, azt a dühöt, amit a tehetetlenség miatt érzünk. Miközben néztem a filmet, az volt a benyomásom, hogy egyfajta terápiás jelleggel írták a film alapjául szolgáló regényt. A történetek, amiket a Connornak megjelenő szörny mesél, többek egyszerű meséknél – az maga a terápia, aminek a végén Connor megtanulja kezelni a fájdalmát. A látvány igényes és jól passzol a jelenetek hangulatához. A film azon ritka kivételek közé tartozik, amikor a CGI csak kiszolgálja a filmet, és nem nyomja el.

A szereplőgárda is nagyszerű. Tény, hogy Connornak asszisztál a többi színész, de azt magas színvonalon teszik. A legmegkapóbb a Connor apját alakító Toby Kebell volt. Hihetetlen érzékenységgel hozta a tépelődő apát, aki legszívesebben magával vinné a fiát, de nem teheti meg. A Connort alakító színész, Lewis Macdougall elképesztő mély játékával tartja össze a filmet, miatta válik átélhetővé és kerüli el a giccsesség csapdáját. Reméljük, hogy Hollywood nem fogja elrontani, és a jövő szupersztárját üdvözölhetjük benne.



Összegezve: aki megnézi, gyönyörű filmet láthat a gyászról és a magányról, de reményt is ad, hogy a legnehezebb dolgokat is átvészelhetjük az életben. A filmre ajánlott zsebkendővel menni, mert én bevallom, a végét nagyon megkönnyeztem. Ahogy mondani szokás: megéri a jegy árát.

The post Szólít a szörny (2016) – kritika appeared first on Hessteg.

Tovább...