John Wick: 2. felvonás (2017) – kritika

Az akciófilm műfaja hosszú évtizedekre néz vissza a 60-as évek James Bond filmjeitől, a 80-as évek klasszikusain át – gondoljunk csak Stallone „Rambójára”, Schwarzenegger „Kommandójára”, esetleg Bruce Willis „Die Hard” sorozatára. Míg végül el nem jutunk a kevésbé sikeres közelmúltba. Tudom. Ne is mondd.




Bizony az akciófilmek mostanában nem élték fénykorukat. Kiöregedő színészek ügyetlen toporgásai hogy feltámasszák karaktereiket 20 éves sírjaikból, esetleg ügyetlenkedő újoncok próbálkozásai, de egy dolog változatlan volt: a régi recept. Mintha Hollywood filmesei egy időkapszulába rejtették volna a stílust: összenéztek és azt mondták: „Hé, hagyjuk, süllyedjen el az egész műfaj. Majd áttérünk mi is a képregény-adaptációkra.”

És ekkor jött két ember – legendák – az akciófilmek Da-Vincijei, Chad Stahelski és David Leitch. Ugye, hogy nem mond túl sokat ez a két név? Mégis meglepődnél ha azt mondanám, minden kedvenc filmedben ott voltak, csak nem tudtál róluk. Ez a két fenegyerek kick-boxban utazott, amikor először feltűntek a Mátrixban, kaszkadőrként és később dublőrként. Chad olyan jól teljesített, hogy a Mátrix 2-ben már ő rendezte a harci koreográfiákat, innentől pedig már felfelé ívelt a pályájuk. V, mint Vérbosszú (2015), 300 (2006), Expendables (2010) vagy az Amerikai Kapitány: Polgárháború (2016) és még sorolhatnám. Ha ma Hollywoodban ütős akciót látsz a vásznon, valószínűleg ők álmodták meg és rakták oda.

Nem csoda, hogy a John Wick első része hatalmas siker volt, hiszen 25 év gyakorlat volt benne. Először is fogták az összes klisét amit mind utálunk: A hős megmenti a szerelmét? Ch! Ex-CIA apukának elrabolják az összes rokonát? Dah! Gonosz közel-keleti terroristák megtámadják a nagy és dicső Amerikát? Hagyjuk már. Kukába velük. Gondolkodjunk inkább. Mit szeret a közönség egy akciófilmben?

Azt, hogy laza.

És John Wick aztán nem veszi komolyan magát. Ő a tökéletes akcióhős. Mindenki fél tőle, mert ő a legjobb. A személyiségi kultusza az emeleti plafont súrolja, mégsem egy érzelmek nélküli robot (lást Hitman), így a közönség is tud azonosulni vele. Sebezhető, akárcsak John McClane, mégis tudod, hogy senkinek sincs esélye ellene. Van érzelmi töltet, de a film nem fáraszt minket vele. Tudja miért vettük meg a mozijegyet és azt mutatja nekünk amit elvárunk egy ilyen filmtől. Szóval egy pörgős, akció dús, halál laza film. Na de csak ennyiben különbözik a többi lövöldétől?

Nem.

A John Wick megtalálta azt a fűszert amivel a közönséget (tudtán kívül) teljesen megvette. Mindenki imádja, bár senki sem tudja igazán, hogy miért. A recept pedig egyszerű. Úgy hívják: „A Valóság, Neo.”

Minden.. úgy értem minden amit a filmben látunk igazi (leszámítva talán a fegyvereket). Keanu Reevest hosszú hónapokon át képezték a filmre (mindamellett, hogy évtizedes múltja van az akciófilmek és a harcművészetek világában). Mindent megtanult. Közelharc, fegyverhasználat, taktikai mozdulatok, autós manőverek.

Ahol John Wicket látjátok a vásznon, az Keanu. Nincs dublőr, nincs kaszkadőr. Nincsen másodpercekre vágva a film. Nincs mit elrejteni.

Amikor kocsival szlalomozik és közben az ablakból lő az orosz maffiára – az is Keanu. Nincs zöld vászon, nincsenek effektek, minden amit látunk, maga a valóság. Csak ülünk a moziban és ámulunk, szinte felfoghatatlan mennyi munkát dolgoztak egy-egy beállítással.

Mikor Jason Stathamet nézzük egy 120 emeletes torony oldalán himbálózni, vagy mikor Dubaii tornyok között ugrálnak a Halálos Iramban szereplői, leesik az állunk – valahol mégis érezzük a csalást. Könnyű összerakni egy akciófilmet egy év alatt, viszont igazán jót.. ahhoz idő kell. A Lionsgate viszont hitt ezekben a srácokban amikor felvásárolta az amúgy alacsony költségvetésű film sorozatot – és láss csodát.

3 évet várnunk a folytatásra, de John Wick lazább mint valaha

Mint már említettem a film nem a történetvezetésével került a csúcsra, így az egész storyline néhány mondatban összefoglalható, így spoiler nélkül nem is igazán lehet beszélni róla.

A történet ezek után döcögősen indul. Mikor az orosz szál lezárása után John újra visszavonulna – mit ad isten – egy régi ígéret újra visszarántja a bérgyilkosok kiismerhetetlen világába. El is indul új küldetésére Rómába, hogy ezúttal a római maffia testőrség tagjait tegye hidegre – szokásos, állati laza mozdulataival. A fél órás, cammogós felvezetés után el is indul az akció. És ha már egyszer elindul, miért állna meg? Az első tökéletes fejlövés után John annyira belejön, hogy észre se vesszük, de már 40 perce csak tömény akciót látunk.

Zavaró? Netán Unalmas? Egyáltalán nem.

A stáb megint bebizonyítja, hogy a műfaj a kisujjában van. Szinte minden variációt megmutatnak, ami emberileg elképzelhető, ha gyilkolásról van szó. „Lépcsőn-lefelé-gurulás közbeni” késharc. Metróban „néma- hangtompítós” pisztoly harc. Lövöldözés egy tükör-palotában. A képzeletnek semmi sem szab határt. Voltak percek amikor tapsolva, szakadtunk a nevetéstől a mozi kellős közepén. Érződik, hogy a stúdió szabad kezet adott a srácoknak, és milyen jól tették.

18 évet vártunk, hogy Keanu Reeves és Laurence Fishburne újra egy tetőn álljon. Biztos megosztja majd a közönséget, de én hálás voltam érte. Nosztalgikus volt, az utalások jók voltak. Nem volt sok, épp elég.

A nagy utazgatás, új környezet és úgy egyáltalán nagyobb kaliberű produkció miatt a John Wick 2 nem maradt olyan feszes mint elődje. Nincsen minden lövés zenére igazítva, nincs olyan mesterien megkomponálva; viszont az új kreatív ötletek kárpótolnak minket.



A külföldi mozikban néhány nap alatt eldőlt, hogy újabb kasszasikert hoz a film. A recept újra bevált és borítékolhatjuk a folytatást, pláne, hogy John történetét amúgy is kezdetektől fogva trilógiának szánták. Úgyhogy egy mozit biztosan kapunk még – egyenlőre ismeretlen dátummal, sőt, tervben van egy John Wick sorozat is.

Mindent összefoglalva: Ha jó akciófilmet akarsz látni, ez egy igazi kötelező alkotás. Gyerünk a moziba!

The post John Wick: 2. felvonás (2017) – kritika appeared first on Hessteg.

Tovább...