Idegenek a mozikban I. – A szelenitektől a testrablókig

Az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel szinte a mozgókép feltalálása óta izgatja a filmkészítők fantáziáját, kisebb-nagyobb intenzitással. A következőkben az ilyen tematikájú alkotások közt szemezgetve próbálom bemutatni az idegen kultúrákkal foglalkozó sci-fi történetek sokszínűségét.




Georges Méliès, a filmkészítés híres úttörője 1902-ben már ábrázol földönkívülieket. Az Utazás a Holdba (Le voyage dans la lune) című némafilmjében tudósok ágyúból lövik ki magukat a Holdra, ahol találkoznak a szelenitek népével. Az ő ábrázolásuk mai szemmel nézve már naivnak mondható.

Ezek a rovarszerű, de humanoid lények a földiek egy ütésére füstté válnak, a tudósok egyike uralkodójukat is nemes egyszerűséggel földhöz vágja, ily módon szimbolikusan legyőzve civilizációjukat. Bármiféle értelmes kapcsolatfelvételre egyik fél részéről sincsen törekvés, civilizációjuk a miénkhez képest egyértelműen alsóbbrendűnek van bemutatva. A pár évtized múlva előkerülő félelmetes, esetleg megszálló űrlények fenyegetése még fel sem merül.

Egy másik érdekes korai űrlény-történet az első szovjet sci-fi, az 1924-es Aelita. A történet szerint Losz, a mérnök, a Marsra utazik, ahol a földihez hasonló társadalmat talál. Itt természetesen jó kommunistához méltóan segít a munkásosztály forradalmát kirobbantani. A közönség állítólag annyira szerette a filmet, hogy sokan adták gyereküknek akkoriban a film címszereplője után az Aelita nevet.
Az eddigi megközelítésektől gyökeresen eltér az 1951-es az A nap, mikor megállt a Föld (The Day the Earth Stood Still). A film a hidegháború ideje alatt játszódik, amikor egyszer csak megjelenik egy űrhajó, és kiszáll belőle Klaatu és a filmtörténet egyik legismertebb robotja, Gort. Klaatu figuráját azóta is (a készítők szándékának megfelelően) gyakran hasonlítják Jézushoz: egyértelműen az emberek felett áll, emberi szemmel nézve csodálatos dolgokat hajt végre, a film végén pedig – ha rövid időre is, de -halála után új életre kel. Alakja önmagában is figyelemre méltó, messze összetettebb figura az eddigi idegeneknél; ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy ő nyitotta meg a spirituális, istenszerűen ábrázolt földönkívüliek sorát, filmtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlenné válik.

A The Day the Earth Stood Still-nek az Aelitá-hoz hasonlóan nagyon konkrét, saját korához illő üzenete van, ez is mutatja a sci-fi azon tulajdonságát, hogy valójában aktuális, cseppet sem fiktív kérdésekre reflektál.

Az Aelitáé-val ellentétben azonban Klaatu mondanivalója nagyon aktuális ma is: azt feszegeti, hogy az emberiség által kifejlesztett atomfegyverek, és az emberek örökös háborúzása már galaktikus szinten is veszélyesnek tűnik, ezért azonnal le kell vele állni, vagy megsemmisül az emberiség.

A hidegháborúra jellemző paranoia is megihlette a filmeseket, aminek egyik eredménye az orosz fenyegetés allegóriájaként támadó marslakók hada. Az 1953-as Világok harca (War of the Worlds) cselekménye Amerika idegenek általi megszállását mutatja be, a végén persze a földiek győzelmével, amit végül a legegyszerűbb földi élőlényeknek, a baktériumoknak köszönhetnek. A hidegháborús rettegés filmes csúcsa talán az 1956-os Invasion of the A testrablók támadása (Body Snatchers), amiben az ellenség már a spájzban van, és belülről bomlasztja a fennálló rendet.

A filmben a megszálló űrlények emberek bőrébe bújnak, így nem tudhatjuk, ki ellenség és ki barát, mint ahogyan ezzel egyértelmű párhuzamba állíthatóan azt sem tudhatjuk, melyik közeli ismerősünk szovjet kém. (Ez utóbbi három filmből egyébkéntremake is készült természetesen.)



A cikk folytatásában időrendben haladunk tovább, sorra véve a téma néhány fontos alkotását, műfajok tekintetében egyre változatosabban, és helyenként egyre komplexebbé váló ember-űrlény viszonnyal.

The post Idegenek a mozikban I. – A szelenitektől a testrablókig appeared first on Hessteg.