Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (2013) – kritika

“Barát, Kitaszított, Gyilkos”. Egész kicsi voltam még, amikor először láttam a klasszikusnak számító Gyilkosbálna című filmet Michael Anderson rendezésében , megjegyzem nem is igazán gyereknek való film volt ez már akkor sem, de valahogy a mi családunkban van valami megmagyarázhatatlan szenvedély az állatos filmek iránt, így megnézhettem. Onnantól kezdve úgy éreztem mindent tudni szeretnék erről a bámulatosan gyönyörű és intelligens élőlényről.




A Blackfish című dokumentumfilmet nézve az első perctől kezdve érzem, hogy a gyomrom is görcsbe rándul, annyira beszippant magával a története. Főhőse Tilikum , aki egy családjától még gyermekkorában elrabolt orka, vagy ha így jobban tetszik kardszárnyú delfin/ gyilkos bálna. Gabriele Cowperthwaite rendező- producer előtt pedig megemelem a kalapom, hiszen valami olyan témához sikerült nyúlnia, amely egészen egyedülálló , valamint hihetetlenül bátor, hiszen egy hatalmas céget vesz kereszttűzbe, mely a tengeri emlősökből cirkuszi állatokat állított elő, minden etikai és jogi kérdést mellőzve, pusztán egy cél által vezérelve : pénzt termelni tonnaszámra.

Több szempontból is zseniális a dokufilm szerkezeti felépítése, élő felvétellel indít, melyet a 911-segélyhívó diszpécserei rögzítettek, ezen jelentik be, hogy “baleset történt a Seaworld-ben, az egyik bálna megette az idomárját”…a diszpécser visszakérdez, “Hogyan, egy bálna megette az idomárját?, “Igen” hangzik a válasz, ez történt. Ezek után, már sejtjük, hogy nem egy happy ending-es történet, amit látni fogunk, mégis nagyszerűen ás le a rendező a történet kiinduló pontjáig és szépen lassan göngyölíti fel a szálakat, mégis mi történt, ami a  többszörös halálesetekhez vezetett.

Tilikum egy hím gyilkosbálna, akit pár hónapos korában vadásztak le a Seaworld megbízásából 1981-ben , azzal a céllal, hogy majd látogatók tömegét vonzza be a Vízividámparkba. Tanúi lehetünk elrablásának első pillanatképeinek, az ember által kiötölt kegyetlen módszereknek, ahogy a halászok visszaemlékeznek, milyen érzés is volt egy kölyök gyilkosbálnát elrabolni a családjától. Igen, elrabolni, mert egyébként zárójelben megjegyzem a gyilkosbálnák soha nem hagyják el a mamájukat, egész életükben együtt maradnak, matriarchális családokban élnek, ahol a nőstények vezetik a többieket.

Megszólalnak ezek után a Seaworld egykori idomárjai, megtudhatjuk milyen volt a 90-es években Seaworld idomárnak lenni, ez maga volt az álom és csoda, az összes idomár úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, mint álmai munkájára, az élet adta egyik legnagyobb lehetőségére, mellyel mindannyian örömmel és lelkesedéssel éltek.

Elmesélik milyen volt együtt dolgozni ezekkel a fantasztikus élőlényekkel, nap mint nap. Igazi szerelem volt ez több idomár szerint is, hiszen ezt a fajta munkát csakis szenvedéllyel lehet végezni, egészen rendkívüli kapcsolat alakult ki közöttük és az orkák között. Megemlítik ugyanakkor mennyire borzasztó lelki teher volt nap végén otthagyni őket, hiszen az említett idomárok hazamehetettek munka után, ám az orkák nem, nekik nem maradt más mint éjszakai zárkába egy betonmedencébe gubbasztani, ahol nagyon gyakran egymáson vezették le napi feszültségüket. A nőstény orkák többször is Tilikumra támadtak, akinek nem volt hová menekülni, a kis medencében esélye sem volt, hogy valahogy megvédje magát.

Szépen lassan kiderül számunkra tehát, hogy a boldognak tűnő, játékos orkák igenis frusztráltságnak és éheztetéseknek vannak kitéve, folyamatos abúzusnak az áldozatai, amely kicsit sem ad okot arra, hogy boldogok legyenek szűkös kis medencéjükben, nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy a szabadon élő példányok napi több ezer kilométert úsznak az óceánok végtelen vizében. Erre egy ilyen kis tankban semmi esélyük, vagy együttműködnek az élelem reményében, vagy marad az éhezés, büntetés.

Fontos még megemlíteni, hogy a gyilkosbálnák rendkívüli intelligenciával valamint EQ-val ( Emotional Quotient) rendelkeznek, kutatások bizonyítják, hogy érzelmi életük, még az emberénél is mélyebb és összetettebb, ezt olyan MR vizsgálatokkal bizonyították, melyben az orkák agyát és annak bizonyos területeit tanulmányozták.

Hamarosan megtudjuk, hogy Tilikumot három ember életének kioltásával hozták kapcsolatba, bár furcsa módon csak a legutolsó eset megtörténtekor (Dawn Brancheau- 2010) lép életbe az a határozat, miszerint az idomároknak elkülönítve kell maradniuk az orkáktól, a velük való testi érintkezést veszélyesnek és tilosnak minősítik.

Itt kerül fel a történetben a pont az I-re hihetnénk, a szerencsétlenül járt Dawn emlékére alapítványt hoznak létre, mely az állatok jogaiért küzd a mai napig , így nagyon bölcsen azt is elismeri, hogy a kedves lány haláláért nem Tilikum tehető felelőssé, hanem az őt rabságban tartó óriáscég a Seaworld, akiknek még az is ráfért az arcukra , hogy Dawn-t tegyék felelőssé a saját haláláért.

Néhány héttel ezelőtt pedig Tilikum is feladta a harcot, hiába minden aktivista szervezkedés-, kampányolás, nem sikerült elérni, hogy visszanyerhesse szabadságát, elpusztult a 35 éve rabságban tartott orka, aki most már „újra szabad” lehet.



Tanulni lehet a Balckfish-ből és azt gondolom, hogy kell is, mert Tilikum esete is arról árulkodik, hogy a ma embere azt hiszi neki mindent szabad, ha pénzről/ jó üzletről van szó, nem számít a kivitelezés, vagy, hogy ezzel hány élőlényt foszt meg a saját természetes közegétől. Zárógondolatként pedig megkell , hogy említsem azt a tényt is, hogy soha semmilyen feljegyzés nincs a tudomány mai állása szerint arról, hogy szabadon élő orkák valaha is emberre támadtak volna.

The post Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (2013) – kritika appeared first on Hessteg.

Tovább...