Doctor Strange (2016) – kritika

Sokan már nagyon unják az eredetfilmeket – amolyan nyűgnek tartják, amin túl kell esni, le kell tudni, bevezetődik a karakter, hogy aztán majd a második, harmadik megjelenésekor indulhasson a valódi móka. Én pont fordítva működök: az eredetfilmeket szeretem igazán. Vasember 1, Amerika Kapitány: Az első bosszúálló…




…Doctor Strange. Azért szeretem az első, bevezető részeket, mert mindig egy kis színt visznek a már “megszokott” univerzumba, no és persze legtöbbször egy-egy nagy név csatlakozik a társasághoz. Ennek megfelelően az én elvárásaim magasak voltak, és egy dolog kivételével a Doctor Strange ezeknek maradéktalanul meg is felelt.

Kezdjük azzal, hogy Benedict Cumberbatch mennyire kitűnő választás volt. Jó, persze amúgy is imádom a palit, de az egoista, beképzelt, mélyen belül mégis nemes karakter megformálására nehezen találtak volna alkalmasabb színészt. No de miről is szól pontosan a doki első kalandja?

Doctor Strange fotorealisztikus memóriával megáldott idegsebész, szakmája egyik legjobbja. Munkáját elismerés veszi körül, a garázsban Lamborghini parkol, a kezei pedig csodákra képesek a műtőasztal mellett. Ezt azonban ő is tudja magáról, az egója az eget verdesi, ő maga pedig nem csak roppant sikeres, de elég nehéz természet is egyben. Míg egy nap minden megváltozik. Szörnyű autóbalesetet szenved, amiben a kezei súlyosan sérülnek, így nem hogy sebészként használhatatlanok, de a borotválkozás is kínszenvedést okoz – Strange ettől persze teljesen magába zuhan. Míg nem a gyógytornásza mesél neki egy csodás esetről, ahol egy lebénult páciens gyógyult fel teljesen – megmagyarázhatatlan módon. Főhősünk utánaered a dolgoknak és kideríti, hogy csodáról szó sincs, csak egy “újfajta gyógymódról”, amihez Katmanduba kell utaznia. Ott pedig valami olyasmi várja, amit legmerészebb álmaiban sem képzelt volna.

Mr. Doctor. It’s Strange. Maybe.

Nagyon nem akarnám elspoilerezni, de ahhoz, hogy a film legnagyobb erényét magasztalhassam, sajnos kénytelen vagyok, így aki ezt elkerülné, az most ugorjon a cikk legvégére. Szóval, varázslatok, univerzumok, tükördimenziók és a mindent bekebelező sötétség, Dormammu. Strange pedig átmegy az eredetfilmek minden klisés állomásán, míg végül megtalálja az erejét, a helyét és a célját. E tekintetben nem igazán korszakalkotó a film, noha a már megszokott szerkezet ezúttal is működik, hála a karaktereknek, a humornak és elsősorban…. a látványnak.

Igen, most jön az a rész, amikor a látványról fogok áradozni, mert láttam, láttunk már pár CGI-t az elmúlt években, amiktől leesett az állunk, de az, amit a Doctor Strange alkotói műveltek, az előtt megemelem a kalapom, kétszer. Nem csak csűrik, csavarják a teret, az univerzumokat és dobálják a varázslatokat, hanem teszik ezt a film nagy részében, baromi okosan felépítve. Minden apró kis kocka pontosan ott van, ahol lennie kell, az egész megvalósítás hibátlan. Azt hiszem, ha nem ide ítélik az Oscart, akkor nincs igazság.

Ahogy írtam is, a látvány mellett a film többi eleme is jól működik, a történet alapjaiban sablonos ugyan, de a karakterek feledtetik ezt, noha annyit azért hozzátennék, hogy a Marvel gonoszai még mindig eléggé vérszegények, bár nem a Doctor Strange volt a legproblémásabb: Mads Mikkelsen jól hozza Kaecilius-t, Dormammu viszont nem hozta rám a sikítófrászt.



Összességében a Marvel Univerzum színesebb lett Strange által, a film pedig jó, a látvány az, ami miatt kiemelkedő, no és persze Benedict miatt. Én mindenesetre várom, hogy újra feltűnjön a vásznon Mr Doctor, csak legközelebb ha kérhetem, akkor kevesebbet alkudozzon.

The post Doctor Strange (2016) – kritika appeared first on Hessteg.