A híres szobor árnyékos oldala – az Oscar-díj kritikája

Közeledik a vasárnap, vele együtt az Oscar-díjátadó is. Ilyenkor a filmekkel bármilyen szinten foglalkozó emberek nagy részét magával ragadják a szép ruhák, a fényűző ceremónia és a más eseményhez talán nem is hasonlító mértékű felhajtás. Megragadva az alkalmat, arra gondoltam, hogy essék szó az Oscarról egy kicsit más, kritikusabb szempontból is. Előre bocsátom, nem konkrét döntésekről, jelölésről vagy épp nem jelölésekről lesz szó. Ezek is érdekes témák persze, de én most mélyebb, szerintem rendszerszintű problémákról szeretnék írni. Először is: az én szememben az Oscar egyszerűen túlságosan üzletté vált ahhoz, hogy hitelesen képviseljen valamiféle művészeti értéket, amire elvileg hivatott lenne. Mindannyian tudjuk, hogy az Oscar-jelölt filmek DVD-borítójára kötelezően rákerül a jelölések száma, az egyszeri filmnéző pedig ebből könnyen következtethet arra, hogy kimagasló alkotással van dolga. Persze ez sok esetben valóban így van, de én abban hiszek, hogy az alkotásoknak magukért kell beszélnie. Nem feltétlen szerencsés, ha valaki pusztán a DVD-borítóra nyomtatott szobrocskák száma miatt dönt egy film megnézése mellett. Ide passzol az 1973-as Ördögűzőt rendező William Friedkin véleménye, mely szerint soha, még semelyik iparág nem csinált magának ekkora promóciós rendezvényt. Vélhetően ugyanígy a felesleges felhajtásra akarták felhívni a figyelmet a South Park készítői, Trey Parker és Matt Stone, mikor nőnek öltözve jelentek meg a ceremónián. Gyakran elhangzó kritika, hogy az Oscar-szavazások pusztán az előzetes kampányon múlnak, nem a film minőségén Ezt persze bizonyítani nem lehet, de a legtöbb díjesélyeket latolgató írás tényként kezeli. Akárhogy is nézzük, nem lehet véletlen, hogy egy cikk szerint („The Sobering Statistics Behind Oscar Campaigns”, 2015, Indiewire) 10 millió körüli összeget költenek el egy Oscar-kampányra. Egyébként a cikk szerint ez a befektetés nem térül meg, a Legjobb Film cím elnyerése nagyjából 3 millió dollárral növeli a bevételeket, szóval sokkal inkább presztízskérdésről van szó. Többször felmerült az elmúlt időszakban, hogy mennyire felülreprezentáltak a díjátadókon a fehér bőrű jelöltek. A tény nem igazán szorul magyarázatra, inkább csak a vélhető okát emelném ki: a szavazók maguk sem egy különösebben sokszínű csoport: 2015-ös adatok szerint 94%-uk fehér, 77%-uk férfi, átlagos életkoruk pedig 63 év.  Kapcsolódó érdekesség, hogy az első afroamerikai Oscar-jelölt, Hattie McDaniel még a fehérektől külön elhelyezett asztalnál kellett hogy üljön a díjátadón. Szintén fontos kérdés az egyes műfajok hanyagolása a díjátadókon. Köztudott, hogy horror vagy sci-fi, egyáltalán valóságtól akárcsak kis mértékben is elrugaszkodott filmmel milyen nehéz jelöléshez jutni, hát még nyerni. Ellenben nagyon könnyen kap jelölést például egy életrajzi dráma. Két szociológus, Gabriel Rossman és Oliver Schilke készített egy felmérést a témában. Az eredmény nem túlságosan meglepő: arra jutottak, hogy az olyan kulcsszavak, mint „történelmi”, „életrajzi”, „háborús”, „fogyatékosság” vagy „show business” gyakran jelennek meg az Oscar-jelölt filmeket leíró kulcsszavak és műfajok között. Érdekes módon a végkövetkeztetésük az, hogy a moziba járó közönség jellemzően nem szereti a tipikus Oscar-esélyes filmeket, így sokszor egy ilyet azért éri meg elkészíteni, mert a későbbi jelölés (és adott esetben győzelem) miatt ülnek be rá a nézők. Pár híres eset előfordult, mikor jelöltek is kifejezték nemtetszésüket a gála iránt. Woody Allen például saját jelölései kapcsán nem jelent meg a gálán (csak egyszer, 2002-ben lépett az Oscar színpadára), ezzel kapcsolatban pedig azt mondta, ő nem ismeri el az efféle ceremóniákat. Szerinte ha megnézzük kik nyernek és kik nem, láthatjuk, mennyire jelentéktelen dolog ez. De a legemlékezetesebb, visszautasításokhoz kapcsolódó botrány talán Marlon Brando esete, aki visszautasította a díjat, és az indiánnak öltözött Sacheen Littlefeathert küldte maga helyett, hogy így tiltakozzon az ellen, ahogyan szerinte a filmipar az őslakosokkal bánik. Az Oscar kritikusainak listája persze még messze nem ér itt véget, például Katharine Hepburn sem ment el saját jelöléseit megünnepelni és díjait átvenni, de gondolhatunk Banksy képére is, mely a Star Wars gonosz birodalmával azonosítja az Oscart. A fentiek ellenére nem akarom azt mondani, hogy az Oscar egyértelműen egy ördögtől való, rossz dolog. Megértem, ha valakinek tényleg szórakoztató, hogy egy évben egyszer ennyi sztárt láthat együtt, és örömmel szurkol a neki szimpatikus filmeknek, jelölteknek. De mindenképp szeretném javasolni, hogy mindenki próbálja a helyén kezelni ezt az eseményt, és inkább az Akadémiától függetlenül alakítsa ki saját véleményét filmes kérdésekben.

The post A híres szobor árnyékos oldala – az Oscar-díj kritikája appeared first on Hessteg.



Idegenek a mozikban I. – A szelenitektől a testrablókig

Az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel szinte a mozgókép feltalálása óta izgatja a filmkészítők fantáziáját, kisebb-nagyobb intenzitással. A következőkben az ilyen tematikájú alkotások közt szemezgetve próbálom bemutatni az idegen kultúrákkal foglalkozó sci-fi történetek sokszínűségét. Georges Méliès, a filmkészítés híres úttörője 1902-ben már ábrázol földönkívülieket. Az Utazás a Holdba (Le voyage dans la lune) című némafilmjében tudósok ágyúból lövik ki magukat a Holdra, ahol találkoznak a szelenitek népével. Az ő ábrázolásuk mai szemmel nézve már naivnak mondható. Ezek a rovarszerű, de humanoid lények a földiek egy ütésére füstté válnak, a tudósok egyike uralkodójukat is nemes egyszerűséggel földhöz vágja, ily módon szimbolikusan legyőzve civilizációjukat. Bármiféle értelmes kapcsolatfelvételre egyik fél részéről sincsen törekvés, civilizációjuk a miénkhez képest egyértelműen alsóbbrendűnek van bemutatva. A pár évtized múlva előkerülő félelmetes, esetleg megszálló űrlények fenyegetése még fel sem merül. Egy másik érdekes korai űrlény-történet az első szovjet sci-fi, az 1924-es Aelita. A történet szerint Losz, a mérnök, a Marsra utazik, ahol a földihez hasonló társadalmat talál. Itt természetesen jó kommunistához méltóan segít a munkásosztály forradalmát kirobbantani. A közönség állítólag annyira szerette a filmet, hogy sokan adták gyereküknek akkoriban a film címszereplője után az Aelita nevet. Az eddigi megközelítésektől gyökeresen eltér az 1951-es az A nap, mikor megállt a Föld (The Day the Earth Stood Still). A film a hidegháború ideje alatt játszódik, amikor egyszer csak megjelenik egy űrhajó, és kiszáll belőle Klaatu és a filmtörténet egyik legismertebb robotja, Gort. Klaatu figuráját azóta is (a készítők szándékának megfelelően) gyakran hasonlítják Jézushoz: egyértelműen az emberek felett áll, emberi szemmel nézve csodálatos dolgokat hajt végre, a film végén pedig – ha rövid időre is, de -halála után új életre kel. Alakja önmagában is figyelemre méltó, messze összetettebb figura az eddigi idegeneknél; ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy ő nyitotta meg a spirituális, istenszerűen ábrázolt földönkívüliek sorát, filmtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlenné válik. A The Day the Earth Stood Still-nek az Aelitá-hoz hasonlóan nagyon konkrét, saját korához illő üzenete van, ez is mutatja a sci-fi azon tulajdonságát, hogy valójában aktuális, cseppet sem fiktív kérdésekre reflektál. Az Aelitáé-val ellentétben azonban Klaatu mondanivalója nagyon aktuális ma is: azt feszegeti, hogy az emberiség által kifejlesztett atomfegyverek, és az emberek örökös háborúzása már galaktikus szinten is veszélyesnek tűnik, ezért azonnal le kell vele állni, vagy megsemmisül az emberiség. A hidegháborúra jellemző paranoia is megihlette a filmeseket, aminek egyik eredménye az orosz fenyegetés allegóriájaként támadó marslakók hada. Az 1953-as Világok harca (War of the Worlds) cselekménye Amerika idegenek általi megszállását mutatja be, a végén persze a földiek győzelmével, amit végül a legegyszerűbb földi élőlényeknek, a baktériumoknak köszönhetnek. A hidegháborús rettegés filmes csúcsa talán az 1956-os Invasion of the A testrablók támadása (Body Snatchers), amiben az ellenség már a spájzban van, és belülről bomlasztja a fennálló rendet. A filmben a megszálló űrlények emberek bőrébe bújnak, így nem tudhatjuk, ki ellenség és ki barát, mint ahogyan ezzel egyértelmű párhuzamba állíthatóan azt sem tudhatjuk, melyik közeli ismerősünk szovjet kém. (Ez utóbbi három filmből egyébkéntremake is készült természetesen.) A cikk folytatásában időrendben haladunk tovább, sorra véve a téma néhány fontos alkotását, műfajok tekintetében egyre változatosabban, és helyenként egyre komplexebbé váló ember-űrlény viszonnyal.

The post Idegenek a mozikban I. – A szelenitektől a testrablókig appeared first on Hessteg.



The Wailing – [Goksung] (2016) – kritika

Sokan gondolják úgy, hogy az ördögűzős horrorfilmekből már pont elég. A klasszikus 1973-as Ördögűző óta ugyanis nem egy film készült a témában, de az én szememben egy sem volt méltó a nagy elődhöz. Egészen addig, míg meg nem tekintettem a 2016-os dél-koreai The Wailing-et. A történet szerint egy kis dél-koreai faluban egyszer csak megjelenik egy furcsa járvány. A betegek először kiütésesek lesznek, majd megőrülnek, és lemészárolnak bárkit, aki olyan balszerencsés, hogy pont rossz helyen van, akár a saját családjukat is. A szörnyű események kezdete egybeesik egy különös japán idegen érkezésével, aki így a gyanú középpontjába kerül. A járvány ügyében kezd nyomozni főhősünk Jong-goo, egy helyi rendőr. Nyomozása során fokozatosan egyértelművé válik, hogy olyan erők vannak az egyre szaporodó horrorisztikus történések hátterében, amiket Jong-goo egyáltalán nem ért. Pedig nagyon jó lenne értenie, mi történik, mert hamarosan nagyon személyes tétje is lesz annak, hogy rájön-e a rejtélyek nyitjára, mivel kislánya is megbetegszik. Ez a szál az, ami igazi drámát is be tud hozni a filmben, ami így nem csak hagyományos értelemben vett horrorként működik. Egy tipikus (amerikai) horrorfilmben itt szokott eljönni az a pillanat, mikor a főhős találkozik valakivel, aki pontosan elmagyaráz neki mindent. Mi merre, hány méter, milyen varázslat ez, mi történik, miért történik, hogyan lehet megállítani. De ez nem egy ilyen film. Egyik nagy erénye pont az, hogy bár láthatóan sokrétű hiedelemvilág áll mögötte (a rendező állítása szerint koreai és nepáli népi hiedelmek inspirálták a történetet, de keresztény elemek is vannak a cselekményben), ez egyáltalán nincs megmagyarázva, és ettől lesz átélhető, és izgalmas a film hangulata.  A legteljesebb természetességgel végzi el a sámán a rituáléját az ördög elűzésére vagy jelenik meg az öreg japán főhősünk álmaiban anélkül, hogy bármilyen bölcs mellékkarakter megkísérelné megmagyarázni, pontosan mi folyik itt. Így tudjuk átérezni főhősünk szorongató helyzetét: ahogy ő sem, mi sem tudjuk mit gondoljunk, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Pedig az idő sürget. A fent említett ázsiai alapok miatt nehéz bekategorizálni a filmet hagyományos amerikai horror-alműfajba, és ez így van jól. Bár a bevezetőben ördögűzésről szóló filmként hivatkoztam rá, keresztény értelemben vett ördögűzés nem történik a filmben, és az is bizonytalan, hogy a film rémalakja mennyiben azonosítható a (keresztény) ördöggel. Tulajdonképpen ugyanolyan jogos rá simán okkult-horrorként hivatkozni, mint amilyen jogos az ördögűzéses tematikát emlegetni, de a zombik emlegetése is helyénvalónak tűnik. A lényeg azonban nem ez. Az lényeg az atmoszféra és a bizonytalanság. Teljesen bele tudod élni magad a film képileg sokszor gyönyörűen megkomponált világába, a bizarr és érthetetlen, maga rendszerében mégis logikusnak tűnő szertartások és babonák közegébe. Néha ugyan úgy érezni, hogy nyújt egy biztos fogódzót a rendező, de többnyire pár jelenet múlva az a fogódzó is bizonytalanná válik. Ezzel pedig azt a ritka hatást sikerül elérni, hogy még napokkal a film megtekintése után is el-eltűnődik az egyszeri néző azon, hogy pontosan mit is látott. Mert válaszok a film végén sem lesznek, a befejezés pont annyira nyitott, ahogy egy ilyen filmhez illik. A készítők nagyon helyesen úgy gondolták, hogy ha az ismeretlentől való félelem mozgatta a történetüket, kár lenne pont a végére megvilágítani mindent. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire nem tipikus horrorfilm a The Wailing. Pont ezért jó ilyeneket nézni, ha unod már a futószalagon gyártott horrorkliséket és a happy end-et.

The post The Wailing – [Goksung] (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Vademberek hajszája (2016) – kritika

Taika Waititi nevét én (sokakkal egyetemben) a Hétköznapi vámpírok után jegyeztem meg. Bár azért a filmért nem tudtam igazán rajongani, mindenképpen egy egyedi, ötletes próbálkozásnak tartottam. Egyszerűen mondjon bárki bármit, ha valaki csinál egy dokumentarista stílusú komédiát a köztünk élő vámpírok életéről, ami nem mellesleg jó is, annak a pályafutását kár lenne nem követni. Úgyhogy nagy lelkesedéssel ültem neki a Vademberek hajszájának, és ez a lelkesedésem meg is maradt a film teljes hosszán át. Sőt, még utána is nehezen tűnt el a mosoly az arcomról. Sőt, még most, jóval a megtekintése után is mosolygok, ha eszembe jut egy-egy jelenet vagy karakter. Szóval, miért is ilyen jó ez a film? Nos, a történet szerint Ricky egy árva fiú, akit elhagyott az anyukája. Emiatt kissé problémás gyerek, olyan elévülhetetlen gaztettekkel a bűnlajstromában, mint például szemeteszacskó rugdosása az utcán, vagy egy hídról való leköpés. Szerencsére az Új-Zéland egy távoli farmján lévő Bella és férje, Hector ezek ellenére is befogadja a vásott srácot. Ezután a film leginkább Hector és Ricky rosszul induló, de később elmélyülő kapcsolatára koncentrál. Igen, kedves olvasó, jól gondolod: nem a történet adja el ezt a filmet. Ha csak ebből indulnánk ki, olyan film lenne ez, amiből naponta leadnak hármat a legunalmasabb hétköznap délutáni műsorsávban. Taika Waititi kell ahhoz, hogy ilyen ezerszer látott alapokra helyezve is igazán emlékezetes történetet kapjunk. Konkrétan ennél szerethetőbb és stílusosabb film nem készült 2016-ban. Waititi pontosan tudja, milyen hangulatot akar megteremteni, és ennek rendel alá mindent a filmben. Ezt a célt szem előtt tartva csatasorba állítja többek között a gyönyörű Új-Zélandi tájat, sok fantasztikus zenét, és a Hétköznapi vámpírokból már ismert, komolyság és komolytalanság határán egyensúlyozó szituációkat. Az egész film lényege talán ez a kényes egyensúly a két véglet között. Egyszerre fér meg benne a gyász, a magány és az ezekből eredő szomorúság; de pár jelenettel később már őszinte, hangos nevetést vált ki a magát gengszternek képzelő kisgyerek. A hangulatot talán jól jellemzi, ha mondjuk Wes Anderson munkásságával vonunk párhuzamot, viszont bizonyos szempontból kár lenne ezt megtenni. A Vademberek hajszája ugyanis mindenféle hivatkozás nélkül is megáll a saját lábán. Egy másik fő komponens ebben a kiváló elegyben a jól eltalált karakterek. Tulajdonképpen kicsit mind önmaguk karikatúráinak tűnnek, és egy kevésbé hozzáértő rendező kezében azok is lettek volna. De szerencsére erről itt szó sincs, a szereplők pont annyira és pont akkor komolyan vehetők, amennyire ez jól áll neki. Ezerszer láthattál már ilyet, itt mégis őszintén szurkolsz a mogorva Hectornak, hogy végül kötődni tudjon Rickyhez, így váltva meg magát. Tudod, hogy a gonosz, idegesítő bürokraták és fontoskodó hivatalnokok összes unszimpatikus vonását magában egyesítő Paula úgysem teszi tönkre a főszereplők életét. Tudod, de nem érdekel, mert egyszerűen jó nézni. Részben természetesen azért, mert az összes színész szívét-lelkét beleadva hozza a karakterét, senkire sem lehet panasz. Külön megemlítendő, hogy az idegesítő gyerekszínészek végeláthatatlan tömegében pont az ilyen alakítások magaslanak ki, mint amilyen Ricky és az őt eljátszó Julian Dennison . Kicsit talán szokni kell a játékát (az elején még nem gondoltam volna, hogy ezt leírom), de a film végére tényleg megszeretteti magát a nézővel. Van még egy nagyon markáns vonása a filmnek, ami persze a fent elmondottakkal együtt érvényesül: átlengi az egészet a jó értelemben vett lázadás szelleme. Ricky és Hector közösen szállnak szembe a rendszerrel, de a film során döbbennek rá, hogy előbb-utóbb fel kell adni a kilátástalan harcot, saját boldogságuk érdekében. Szerencsére egyáltalán nem csalódást keltő ez a vég, velük együtt fogadjuk el a sorsukat. Sőt, így még egy nem teljesen szájbarágós tanulságot is kapunk a nem teljesen tipikus happy end mellé. Waititi következő filmje a Thor 3. része, a Ragnarök lesz. Ha valaki, hát ő képes igazi élettel megtölteni a Marvel viharistenének következő kalandját. Aki látta az előző két Thort, tudja, mekkora dicséret ez.

The post Vademberek hajszája (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



A számolás joga (2016) – kritika

A Hidden Figures (A számolás joga) kicsit cinikus szemmel nézve egy nagyon tipikus, könnyzacskó-facsarásra kitalált filmnek tűnhet. A fekete nők küzdelme az önmegvalósításért a 60-as évek Amerikájában egy olyan téma, amit annyi érzelgősséggel és giccsel raknak tele a készítői, amennyivel csak jó ízlésük engedi. Bevallom, ilyen gondolatokkal ültem be a moziba megnézni a filmet, szerencsére kiderült: a készítőknek volt arányérzéke, és pont annyira érzelmes a film, amennyire ez tényleg jól áll neki. A történet három fekete nőről szól, akik mindannyian a NASA berkeiben dolgoznak: A főszereplő Katherine az űrutazásokhoz kapcsolódó számítások elvégzésében segédkezik; Mary mérnökként szeretne elhelyezkedni; Dorothy pedig egy fekete nőkből álló számolócsapatot vezet. A történet nagy előnye, hogy mind a három szál teljesen átélhető, jól van kibontva a cselekmény, mindhárom hölgynek örömmel szurkol a néző, drukkolunk, hogy megküzdjenek az előttük tornyosuló előítéletekkel. Különösen rokonszenvessé teszi őket, hogy mindhármukon érezhető, hogy nem csak magukért harcolnak, hanem valamiféle nagyobb, nemesebb cél lebeg a szemük előtt. Nemcsak a fekete nők jogi harcait viszik előre, hanem az adott történelmi helyzetben egész környezetük (a munkatársak, az űrhajózás) előremozdítására törekszenek. Ha már a történelmi helyzet előkerült, külön meg kell emlékeznem erről is. Egyrészt szerintem az űrhajózás után érdeklődőknek egyszerűen kötelező a film megtekintése, annyi érdekes kis apróság van hitelesen bemutatva. Érdekes egyébként, hogy a filmben használt kellékeket korábban a filmrajongók egy másik űrhajós filmben, az 1995-ös Apollo 13-ban láthatták. Másrészt a film hangulatának talán a legérdekesebb eleme az, ahogyan bemutatja a fekete nők helyzetét. Kifejezetten okosan van érzékeltetve az, hogy az irányukban meglévő előítélet nem valami tudatosan gonosz dolog volt, nem megátalkodott fekete és/vagy nőgyűlölők lakták Amerikát akkor sem. Nem akarták hátráltatni, lenézni őket, mégis szinte automatikusan ezt tették, a társadalmi berögződések miatt. Sajnos. De szerencsére az is látszik a filmben (a háttérben zajló egyenjogúsági mozgalmak mellett), hogy van remény arra, hogy jobbá váljanak az emberek. Látva a főszereplők rátermettségét és kitartását, sokan változtatják meg addigi előítéletes gondolkodásukat a szereplők közül; de a már említett jó ízlésnek köszönhetően ezt nem nyálas ölelések között teszik meg, hanem apró gesztusokban nyilvánítják ki véleményüket (egy kivételtől eltekintve) . Persze ez a film sem tökéletes; néha megbicsaklik a cselekmény lendülete, különösen mikor a három főszereplő magánélete került bemutatásra. Összességében viszont elmondható, hogy A számolás jogát övező kritikai elismerés ezúttal teljesen megérdemelt.

The post A számolás joga (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Légió (2017) – pilotkritika

Elsőre szépnek tűnő, de hamar furcsává és nyomasztóvá váló emlékeid vannak a gyermekkorodból. Gyógyszeres kezelés közben szerelembe esel egy másik pácienssel. Az ő létezésében később kételyeid merülnek fel. Mindeközben egy furcsa, sárga szemű szörny tűnik fel néha a háttérben. Na, a pilot alapján ilyen lehet David Hallernek lenni. Szuperhősies? Nem. Érdekes? Nagyon is. Az egész sorozat David Haller nézőpontjából mutatja be az eseményeket. A képregényekben az ő karaktere egy különösen erős (Omega-szintű) skizofrén mutáns. Minden személyiségének külön-külön képessége van, például telepátia vagy telekinézis, amely képességeket gyakran használja az apja, Charles Xavier vezette X-Men tagjai ellen. Ezen az egy bekezdésen is látszik, nem tipikus szuperhőssel van dolgunk: a történetben rejlő potenciál tekintetében Arrow, Flash és a SHIELD minden ügynöke elbújhat David mellett. Nagy szerencse, hogy (az első rész alapján legalábbis) a készítők pontosan tudják ezt. David személyiségéhez méltó módon igen kaotikus bevezetést álmodtak meg a sorozatnak, amiben bizony sokszor nem tudhatod biztosan, mi a valóság, mi az álom, és mi az, ami David tudatalattijából előtörő különös mutáns képesség eredménye. Az igazán nagy bravúr pedig az, hogy a sorozat egyszerre enged hitelesnek tűnő bepillantást főszereplőjének zavart elméjébe, ugyanakkor mégis látszik rajta, hogy a forgatókönyvírók tudják, merre mennek és mit akarnak ott csinálni. Erre a legjobb példa talán, hogy van egy teljesen Bollywoodhoz méltó táncjelenet a részben, ami bizony nem lóg ki, hanem szépen illeszkedik a sorozat légkörébe. Ha már megemlítettem a légkört, mindenképp említést kell tennem arról az ügyes húzásról, hogy a külsőségek is a zavar fokozását szolgálják. A készítők nem akarták, hogy akár csak annyi mankója legyen a nézőnek, hogy mikor játszódik a történet, így a különböző jelenetekben használt technikai berendezések, autók és egyebek úgy lettek összeválogatva, hogy semmilyen korszakra ne legyenek jellemzőek. Az egyik készítő úgy nyilatkozott erről, hogy mivel a főszereplő nézőpontja teljesen megbízhatatlan, tulajdonképpen azt csinálnak, amit akarnak. Ők pedig jó érzékkel rakták össze a sorozat világát, a valaha volt egyik legnagyobb rendező, Stanley Kubrick nyomdokain elindulva. Mindez talán nem lenne elég, ha nem lenne tele az egész jó színészekkel. De szerencsére a főszerepben Dan Stevens jól tudja hozni a zavart főszereplőt, aki kétségbeesetten próbálja elválasztani saját képzelgéseit a realitástól. Aubrey Plaza kiváló David szintén ápolt haverjának szerepében, és Rachel Kellerrel is élettel tölti meg David szerelmét, a (természetesen) szintén ápolt, szó szerint érinthetetlen lányt. Nem tudom, a jövőben meddig tartható az a mértékű zavar, ami az első részt jellemezte. Érzésem szerint egy-két részen belül át kell térnie kicsit megszokottabb történetmesélésre ahhoz, hogy a stílus ne menjen a tartalom rovására. De kezdésként ez mindenképpen egy bátor, messze átlagon felüli sorozat, ami nemcsak a képregényes témájú sorozatokon belül, hanem bármilyen egyéb összevetésben is megállja a helyét.

The post Légió (2017) – pilotkritika appeared first on Hessteg.