Arany (2016) – kritika

Nem minden arany, ami fénylik –tartja a mondás. Valahogy így vagyok ezzel én is Matthew McConaughey újabb fizikai átváltozásáról elhíresült, és ismét a pénz bűnös világában játszódó filmje láttán. A cselekmény részben megtörtént eseményeken alapszik. A 80-as években játszódó történet egy valaha nagy múltú aranyásó család lezüllött sarjáról, Kenny Welshről szól, akinek apja nyomdokaiba lépve kell megállnia helyét, de az élet nem mindig az egyszerű utat kínálja. Egy geológussal (Edgar Ramirez) karöltve, hosszas kutatás árán végül aranyban gazdagnak tűnő telepet talál valahol Borneó dzsungelében, így csakhamar az élre tör: sikeres üzletemberré avanzsál, a pénz dől. A történet folyama innentől hullámvasút szerűen halad előre. Welsh többször áll a csúcson, majd zuhan a mélybe, mígnem olyan fordulat áll be, ami az egész történetet és Welsh életét is gyökeresen átírja. Stephen Gagan (a Traffic és a Sziriána írója) rendezte az aranyláz modern kori változatát az ismét frenetikusan játszó Matthew McConaughey-vel a főszerepben. A színész első Oscar-díja után úgy tűnik, hogy ismét mindent beletett a szerepbe: ezúttal alaposan meghízott, és haja nagy részétől is megvált Welsh bohém karakterének hiteles megformálása érdekében. Noha az Akadémia szereti a fizikai metamorfózisokat, kétlem, hogy ezen múlik majd az Arany sikere. Míg hasonló alkotások emlékezetes jelenetei – mint például A Wall Street farkasa esetében – elementáris erővel jöttek le a vászonról, addig ezúttal a bő 120 perc alatt számos megfeneklést élhetünk át. A színészek ugyan megtesznek mindent, a hangulatot klasszikus dallamok segítik még hitelesebbé tenni, és összességében érződik az egészen a nagy igyekezet, valahogy mégsem áll össze, a film döcög. A történet sokadik lejtmenete után már csak a végét vártam. Lehet, hogy távoli már az indián filmekből megismert aranyásás bűvöletének izgalma, vagy egyszerűen tényleg csak hiányzik az a bizonyos plusz… A film a pénztáraknál sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A 30 millió dolláros költségvetésből finanszírozott mozi eddig 7,8 milliót hozott vissza, ami minden, csak nem fényes siker. Matthew McConaughey Oscar-jelölése is elmaradt, és valószínű, hogy a filmet inkább az “amúgy sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle” kezdetű beszélgetésekben fogjuk emlegetni, mint az év egyik nagy filmes élményeként.

The post Arany (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Bezárva (2016) – kritika

Van úgy, hogy valaki nagyon fiatalon lesz felkapott filmes sztár, mert egyszer szerepelt egy remek filmben, és utána dől a sok lehetőség, csak válogatni kell… vagy kellene. AShut In A szobában megismert Jacob Tremblay első nagy melléfogása. A szoba frenetikus sikere és Oscar-díja után a kis Tremblay-t vállára vette a filmes szakma. M. Night Shyamalan Hatodik érzék című klasszikusában láthattunk hasonló karrier kezdést gyerekszínésztől, abban Haley Joel Osment előtt tárult ki Hollywood, hogy azonnal belezuhanjon a csapdába. A Shut In nem jó film, sőt. Olyan mozi, melyből már ezer készült, és semmit sem tesz hozzá a tipikus, misztikus thriller sémájához. Inkább csak tovább ront a tucatfilmek minőségének amúgy is gyatra átlagán. A projekthez Naomi Watts is nevét adta, ami még kellemetlenebbé teszi az élményt annak fényében, hogy mekkora filmes múltja van a színésznőnek egyébként. A film története körvonalakban a következő: egy pszichológusnő elveszíti férjét egy balesetben, gyereke pedig tolószékbe kerül. A doktornő magára marad, és igyekszik munkájának szentelni életét. Egy fiatal fiút (Tremblay) igyekszik terelgetni, miközben otthon székhez kötött fia is a segítségét várja. Egy napon aztán a kisfiú eltűnése borzolja fel az idegeket, majd lassan kiderül, semmi sem az, aminek látszik, és egyre furcsább dolgok zavarják meg a hétköznapok nyugalmát. Furcsa zajok, látomások gyötrik nem csak a pszichológusnőt, de minket, nézőket egyaránt. Az agyonjáratott sémának megfelelően innentől a létező összes sablont ellövi a történet annak rendje s módja szerint. Kliséhegyekkel tarkítva vánszorog a cselekmény, és lassan, de biztosan fullad az unalom mocsarába. Hiába Watts, Tremblay és Oliver Platt minden igyekezete, a filmet semmi sem képes megmenteni a középszerűségbe süllyedéstől. A Shut In az év egyik nagy bukása. Unalmas, gyenge ijesztgetésekkel tarkított, velőtlen film. Idegesítően próbál olyan igazi klasszikusokat idézni, mint a Ragyogás havas terrorja, de még így sem érhet annak első snittjeinek nyomába sem. A szoba fiatal tehetségének javára legyen azért írva, hogy–abban az öt percben, amíg szerepel– ő mindent megpróbál. Bízom benne, hamarosan ismét elsőrangú mozifilmben találkozunk vele, addig is keressünk egy valóban jó filmet ennek mielőbbi feledéséhez.

The post Bezárva (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Jackie (2016) – kritika

Natalie Portman életének legnehezebb szerepében nem csak mint JFK özvegye küzd meg neves férje halálával, hanem színésznőként is minden igyekezetével azon van, hogy a nézőket is magával ragadják az érzelmek. Pablo Larraín, Chile egyik legnagyobb jelenkori rendezője vette kézbe az USA történelmének talán legsötétebb óráit bemutató film megvalósulását, majd’ 60 évvel a megrázó események után. 1963 november 22-én John Fitzgerlad Kennedy és neje, Jackie leszálltak a dallasi repülőtéren, hogy körútjuk újabb állomásán köszöntsék a polgárokat. Konvojuk azonban hamarosan szörnyű véget ért, mikor lövések robbantották szét a Kennedy családdal együtt szinte az egész világot. JFK tragikus halálával a történelem éppúgy pillanatok alatt átíródott, mint Jackie, a fájdalmával egyedül maradt nő, két megszeppent gyermek édesanyja, az – immáron ex- – first lady élete. A merénylet hatását, egy nő lelki kínjait hivatott aprólékosan bemutatni a film. Főképp morális oldalról megközelítve egy vétlen asszony gyászát, annak minden fájdalmas könnycseppjével egy mai napig nem tisztázott, sötét titkokkal behálózott merényletet követően. Natalie Portman a Fekete hattyú Oscar-díjas alakítása óta eltelt években kissé visszazuhant Hollywood ragyogásából. Sorra megbukó filmjei (Király, Jane Got a Gun) után pont a legjobb pillanatban jött a kiváló lehetőség az Egyesült Államok 35. elnökének felesége szerepében. A Jackie dokumentarista dráma. Pontos képet fest a merénylet másnapjairól, Jackie sokkjáról és szenvedéséről egy megrendült élet zavarodottságában. Nem könnyű mozi. Kell hozzá nagy adag empátia ahhoz, hogy közelebb kerüljünk–az átlag embernek csak a médiából ismert– legendához. Ennek hitelességéért pedig Portman és a stáb mindent megtett. Nem emlékszem, mikor láttam ilyen mértékű azonosulást legutóbb filmvásznon. A színésznő, külön figyelmet fordítva Jacqueline Kennedy jellegzetes kiejtésére is, ijesztő metamorfózison esett át a szerep kedvéért. A Fekete hattyúval már bizonyító, egykori gyerekszínész (Léon, a profi), azt hiszem, élete legfontosabb szerepében látható ebben a megrázó 100 percben. A világ a mai napig emlegeti azt a bizonyos lövést, mely Amerika politikai képét vérvörösre festette alig 7 másodperc alatt. Ennek a lövésnek legközelebbi és leginkább érintett tanújának lenni alapból embert próbáló feladat, Jackie ennél sokkal több volt. Asszony, elnöki feleség, anya és egy halálra vált, rettenetes fájdalommal sújtott, kétségbeesett és szíve mélyéig reszkető, félelemmel átjárt, érző ember. A Jackie őszinte és kegyetlen, de méltó tisztelgés John F. Kennedy, a megosztó, de inkább kedvelt amerikai elnök szomorú sorsú feleségének emléke előtt. A film realista felvételei lassú, de határozott jeleneteivel és szorongató zenéjével valamint nyomasztóan közeli képeivel szinte karon ragad és húz magával, vissza egészen 1963 novemberének borongós fájdalmába, ahol betekintést enged egy sötét és kilátástalan jövőképű nő lelkének könnyes poklába, de ebben rejlik szépsége és fontossága.

The post Jackie (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Capsule (2015) – kritika

Az űr végtelenje mindig is lenyűgözte és ugyanakkor félelemmel teli kiváncsiságra sarkallta az emberiséget. Lumière kisfilmjeiben, a mozi első perceiben már előkerült a Verne által is megálmodott kor. Az 1950-es évektől kezdve a világ két vezető nagyhatalma ádáz csatát vívott, céljuk: minél előbb embert küldeni az űrbe. A Capsule ebben az időszakban játszódó, minimalista kamaradráma. Andrew Martin(A leleményes Hugo) Guy Taylort alakítja, aki elsőként jut britként a kietlen végtelenbe. A hidegháború idején megkísérelt műveletek mindig kétes kimenetelűek és veszélyesek voltak. Nem csak technikailag, hanem politikailag is bizonytalan vállalkozások. Ennek a kornak állít mementót a film. A történet szerinti Hermész művelet 1958-ban sikeresen küldi fel első űrhajósát, Guy Taylort egy parányi kapszulában, majd végigkövetjük Guy küzdelmét különböző technikai meghibásodások közepette az életben maradásért. Egyetlen kapcsolata a Földdel a rádió, amin keresztül az irányítással tárgyal és opcionálisan a parancsokat is követi. Az olyan egyszemélyes filmek, melyek cselekménye kizárólag szűk térre korlátozódik, alapos színészi játékot kívánnak, mivel nincs más, ami a nézőt ébren tartaná, csakis a főszereplő hiteles alakítása. A Capsule ebből a szempontból sikeresen vizsgázik, a történet 90 perce alatt Andrew Martin mindent megtesz, hogy elhiggyük, valóban a kapszula rabja és ténylegesen megküzd idővel, oxigénhiánnyal és a politika okozta újabb bökkenőkkel. A hidegháborúban ugyanis minden rádiós beszélgetésnek van hallgatósága. A kormány tussolni akarja, hogy baj van, az oroszok is foguk fenik, az idő pedig vészesen fogy. Láthattunk már hasonló mozit, az Élve eltemetve vagy a Fűrész is a klausztrofóbiával operál. Sosem egyszerű sikerre vinni az ilyen történeteket, mert ha nem tökéletes a ritmus vagy nem elég jó a karakter, könnyen bukás a vége. A Capsule hibája az erősen “home cinema” jelleg. Az elsőfilmes Andrew Martin munkáját a lassú tempó, a szűkre szabott tér okozta egyhangúság nézőn való eluralkodása, és a téma lehetőségeihez képest minimális technikai felkészültség teszi vontatottá. Az űr mint látványfaktor nem lehet csak egy kis kémlelőablakon át látszódó szeletke, ha nem elég feszes a tempó (erre az Apolló 13 kiváló ellenpélda). Ugyan a Capsule – minden igyekezet ellenére – nem iskolapéldája a monodrámáknak, egy megtekintést így is megér, főleg a téma szerelmeseinek vagy az összeesküvés elméletek fanatikusainak.

The post Capsule (2015) – kritika appeared first on Hessteg.



Oroszlán (2016) – kritika

Ha szeretted a Gettómilliomost, akkor az Oroszlán le fog nyűgözni. Dev Patel végre hazatért. Nehéz lesz idén kiosztani az Oscar-díjakat, hisz annyi esélyes versenyző áll a rajtnál. Garth Davis filmje a fentebb említett sikerfilm főszereplőjével, Dev Patellel az egyik. Az egykori Jamalhoz hasonló, de már érettebb szerepben forgatta le igaz az történetet feldolgozó filmjét, melyhez foghatót azt hiszem 2008 óta nem láthattunk, de lehet még előtte sem. A Lion az élet csodálatos meséje, a remény és az esélyek története, olyan varázslatos köntösben, melyet csakis az élet képes produkálni. Akad ugyanis pár olyan mese amit elképzelni is merész, mégis a valóság ihleti. 1986-ban valahol India egy nyomorúságosan messzi vidékén él egy kis család: egy anya és három gyermeke. A két fiú maga módján igyekszik támogatni anyjukat, aki húgukkal is kell törődjön, és még ételt is varázsol az asztalra. Egy napon a bátty éjszakai munkára indul és az 5 éves Saroo is vele tart, de azt egyikük sem gondolná, hogy az életük örökre megváltozik. Saroo elszakad testvérétől és kalandos körülmények között a távoli Kalkuttában köt ki, ahol hosszas viszontagság után végül egy ausztrál család örökbe fogadja egy másik árvával együtt. Saroo 20 évvel később elhatározza, hogy megkeresi elvesztett családját. Nem hagyja nyugodni lelke és noha örökbefogadói mindent megtettek, hogy boldog legyen az élete, szíve visszahúzza elveszett gyermekkorához. Saroo Brierley a modern kor technikai vívmánya (Google Earth) segítségével hosszas kutakodás után -végül már miután majdnem mindent feladott életében- megtalálta szülőföldjét, egy kis falut a semmi közepén. A film első perctől ismerős a Danny Boyle mozi után, mégis sikeresen mutat újat. Amíg az kissé giccsesre sikeredett és enyhén szájbarágósan próbálta megmutatni (az Oscar-díjesőre ácsingózva) India rejtett arcát, a Lion maga a puszta valóság. Nincs slágerré váló betétdal, vagy Hollywoodig jutó kis árvák, van azonban nyers realitás, fájdalom és nyomor. Saroo kalandja egészen a világ másik pontjáig tökéletesen ábrázolja milyen érzés lehet elveszni egy európainak az elképzelhetetlenül idegen világban. A kis falusi háztól egy 15 milliós városba kerül, ott végül árvaházba majd új családra lel. A mű adoptálóinak szerepében David Wenham (300) és a döbbenetes Nicole Kidman látható, utóbbiról nem is emlékszem mikor uralta utoljára ennyire a vásznat. A mindenét a két örökbefogadott fiára feltevő anya szerepében egyszerűen lenyűgöző! Őszinte és hiteles alakításával nagyban segíti Dev Patel visszafogott, de így is erőteljes játékát. Elhisszük minden pillanatát a filmnek és a katartikus végkifejletben szem nem marad szárazon. Saroo hosszú utazásának végére érve, a nézővel együtt remeg az izgatottságtól mikor ismét a poros kis utcácskában halad egykori szülőháza felé. Az ember azt veszi észre ott van vele, érzi minden egyes lélegzetvételét amint lassan megtelik szeme könnyel és a végső csoda pillanata egyszerre önt el mindenkit. A kifinomult rendezés hatásosan adagolja a drámát, ébreszti fel lassan az emberben az érzelmeket és elegendő időt hagy azonosulni a főszereplőkkel. Gyönyörű és érzelmekkel teli film a Lion. Olyan ami kevés akad a mozik műsorán, épp emiatt ajánlom szívből mindenkinek és bevallom, drukkolok a díjátadón, hogy a hat jelöléséből minél többet szoborra váltson.

The post Oroszlán (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Ördögöd van – avagy, a gonosz a filmvásznon

Az emberiség történetét végig követi az Ördög. Találkozhatunk vele az irodalomban, regények lapjain vagy mondákban, szájhagyomány útján terjedő, falusi rigmusokban és a vallásban is. Nem véletlen tehát, hogy a mozgókép is igen korán magáévá tette az ember rettegett ellenfelét, a gonoszt. Popkulturális ikon, horrorfilmek és misztikus thrillerek fő karaktere. A gonosznak van valami ellenállhatatlan ereje ami az embert mindig is rabul ejtette. A félelem, rettegés és ehhez kapcsolódó rémes dolgok mindig is vonzották a nagyérdeműt. Korábban könyvekben sokkolt, idővel a színházakban majd a mozik termeibe is beköltözött. Az ember szeret félni. Vonzza a borzalom, ezt használják ki az alkotók is. A vásznon igen korán, már 1918-ban megjelent egy bizonyos To Hell With the Kaiser című vígjátékban. A 30 perces szösszenetben II. Vilmos császár az öngyilkossága után találkozik a pokolban az Ördöggel. Azt hiszem nem kell külön bemutatnom Roman Polanski életművének egyik legfontosabb darabját, a Rosemary gyermekét, amit a rendező felesége tragikus halála előtt egy évvel készített. A pszichotrillerben Mia Farrow-t környékezi meg a gonosz és így ő az Antikrisztust hozza világra. A roppant szorongató hangulatú film a korszak kiemelkedő darabja. Megkerülhetetlen klasszikus, a műfaj egyik legjobbja William Friedkin letaglózó műve, az Ördögűző. Az 1973-ban bemutatott és azonnal hatalmas port kavart moziban egy ártatlan lányt (Linda Blair) megszáll -állítása szerint- maga a Sátán, és pokollá teszi családja, főleg anyja életét. Az anya eleinte betegségre gyanakszik, de az orvosi vizsgálatokkal nem megállapítható furcsa kór tovább rombolja Regant így az anya (a kiváló Ellen Burstyn) a helyi templomban kér segítséget, és egy fiatal paphoz fordul elkeseredettségében. Ő, miután szembesül az állítottakkal, az egyház nagyjai felé fordul, akik egy veterán papot küldenek segítségére. William Peter Blatty regényének adaptációja olyannyira realisztikusra sikeredett, hogy az akkori világ mozirajongói csak úgy özönlöttek a filmszínházakba, majd sokkolva szédelegtek ki onnan. A film a mai napig is székhez szögez extrém gusztustalan képeivel és a kiváló alakításokkal. Folytatásai gyorsan felesébe merültek, egészen a most futó televízió sorozatig amely úgy tűnik képes új energiákat pumpálni a tetszhalott démonba. 1976-ban Richard Donner ránk szabadította az Omen-t, amiben a Sátán egy kisgyermek képében terrorizálja a Gregory Peck alakította nagykövetet és családját. A kultikus moziban olyan klasszikus jelentekkel találkozhatunk mint üvegtábla lenyeste fej, vagy templom keresztje által átszúrt pap. A sokkoló film nagy kasszasiker lett és további részek követték, természetesen egyre gyengébb minőségben. 1987 Alan Parker, és az Angyalszív éve. A misztikus thrillerben egy magánnyomozó Harry Angel (az akkor még felfutóban lévő Mickey Rourke) New Orleansban kutat Louis Cyphre (Robert De Niro) megbízásából egy eltűntnek vélt énekes után, és egyre sötétebb dolgokra bukkan. A rejtjelekkel és utalásokkal teli, nyomasztó hangulatú mozi a 80-as évek egyik ismert darabja. Alan Parker (Evita, Madárka) rendező és a két színész munkája mai napig kedvelt darab a pokoli filmek sorában. A kult rendező, John Carpenter (A dolog) szintén 1987-ben szentelt egy kis időt a gonosznak a Sötétség fejedelme című filmjében. Egy pap (Donald Pleasence) kér meg egy fizikust és tanítványait egy ismeretlen eredetű zöld anyag vizsgálatára, melyről csakhamar kiderül, hogy okkult dolgok forrása és a világ végét jelentheti. Az anyag megszállva az egyik lányt, s azt átváltozva, maga az Antiisten érkezését hivatott segíteni. Carpenter úgynevezett “Apokalipszis-trilógiájának” középső darabja a VHS-korszak egyik klasszikusa. Még egy klasszikus, démoni vígjáték is emlékezetes 87-ből, George Miller rendezésében az ördögi Jack Nicholsonnal a főszerepben. Az Eastwick-i boszorkányok-ban Nicholson egyszemélyes jutalomjátékával brillírozik három díva (Cher, Michelle Pfeiffer valamint Susan Sarandon) között mint Daryl Van Horne, aki az unatkozó hölgyek életét kavarja meg alaposan. A csibészes szerepre tökéletes választás volt az örök Joker. 1991-ben, Stephen King regényének a Hasznos holmiknak filmes adaptációjában egy titokzatos alak érkezik Castle Rock csendes kisvárosába, ahol boltot nyit, és mindenki hőn áhított vágyát kínálja. A népszerű üzlet tulajdonosa, Leland Gaunt (Max Von Sydow) az áruért cserébe csak egy kis csínytevést kér valamely lakó ellen. Az eleinte ártatlannak tűnő események egyre inkább eldurvulnak, így a helyi seriffnek (Ed Harris) bőven akad dolga. A könyvtől azért messze elmaradó alkotás szintén a videózás szerelmeseinek kötelező tékás kölcsönzése volt. 1997-ben Taylor Hackford rendező a mozi történelmének egyik legjobb regényadaptációját hozta tető alá Al Pacino és Keanu Reeves főszereplésével Az Ördög ügyvédje-ben. A történetben egy sikeres ügyvédbojtár, Kevin Lomax (Reeves) kihagyhatatlan ajánlatot kap a titokzatos John Miltontól (Pacino), hogy dolgozzon az ő cégének. Az ifjú ügyvéd így párjával Floridából New Yorkba költözik és egyre több súlyos ügyet vállal. Amíg őt lassan elnyeli a munka, fiatal feleségét a depresszió keríti hatalmába és félő, hogy a fényes karrier tönkreteszi életüket. Nem is sejtik, hogy mind emögött Milton szó szerint ördögi terve áll. Al Pacino és Keanu Reeves életük egyik legjobb, a mai napig etalonnak számító filmben brillíroznak olyan mellékszereplőkkel körítve, mint Charlize Theron és Craig T Nelson. Kedvenc grazi Terminátorunkat is megérintette a Sátán kénköves lehelete, méghozzá az End of Days-ben, 1999-ben. Arnoldunk egy nyomozót alakít, (Jericho Crane) aki miután megment egy merénylettől egy bankárt (David Byrne) hamarosan furcsa dolgok közepén találja magát, ahol egy lány élete lesz a tét.  A kritikusok által lehúzott filmben egy fáradt Schwarzeneggert látunk, aki magához képest nehezebben birkózik meg a feladattal. A misztikus thrillert a Universal készítette, és közepesen jól sikerült, okkult akciófilmként került a filmes nagykönyvbe. Szintén 1999 szülötte Polanski másik e témába vágó filmje, ami egy igazi megosztó alkotás, nekem személyes kedvenc. A Kilencedik kapu okkult témájú mozi a könyvtárak birodalmában. A részben a The Club Damas című regényből készített filmben Johnny Depp alakítja Dean Corsot aki egy titokzatos könyv után kutat mely állítólag a Sátán keze nyomán született. A nyomozás előrehaladtával Corso egyre sötétebb és veszélyesebb ösvényekre lép. Polanski filmjének legnagyobb erénye a könyv, mint kultúrtörténeti alap prezentálása. A vászonról szinte lejön a lapok illata, tapintása és a könyvtárak világának titokzatos sokszínűsége. A viszonylag lassú film inkább szűk berkekben lett siker. Mel Gibson 2004-ben olyasmit tett amit kevesen, vagy senki soha azelőtt. Filmre vitte eredeti, arámi és héber nyelven Krisztus Passió-ját. A vallási horrorban amit sokan gyűlöltek, de még a Vatikán is elismert a lehető legrealisztikusabban ábrázolja Krisztus szenvedéseit és ezzel a valaha készült legdurvább, legőszintébb és legkegyetlenebb emberi szenvedést ábrázolta. A Megváltó haláltusájában bibliai ismereteinknek megfelelően megjelenik a Sátán, hogy megkísértse Isten fiát, aki ellenáll. Az ikonikus jelenetben Gibson női karakterre bízta Sátán megjelenítését, és ezzel a lehető leggroteszkebb módon, mégis tökéletesen sikerült vászonra álmodni a Gonoszt. Mondhatjuk, hogy a Passió a legek mozija? 2005-ben a Mátrixot követően Keanu Reeves szállt szembe a pokolból özönlő rémségekkel a Constantine-ban. A nyomozó, John Constantine siet egy rendőrnő segítségére, aki cáfolja húga öngyilkosságát és hamarosan kiderül igaza van sőt, sokkal sötétebb dolgok állnak a háttérben. A vegyes fogadtatású film a pénztáraknál teljesített, a kritikusoknál már kevésbé. A B-filmek terén is akad azért dolga az Ördögnek. Ebbe a sorba illeszkedik tökéletesen az amúgy kiváló színész Nicholas Cage személyes agymenése a Ghost Rider széria. A fanatikus Cage nagy rajongását élhette ki a pokolból visszatérő, motoros bosszúálló szerepében. Az más kérdés, hogy szakmai körökben közröhely, a kasszáknál azonban nagy sikerrel vette az akadályokat a koponya fejű antihős. Nicholas Cage utóbbi éveiben alaposan letért a tőle megszokott vágányról és jó pár hasonló trash-el rémisztget, úgy mellesleg… Összességében elmondhatjuk, az Ördög pokoli jelenlétével hosszú ideje borzolja idegeinket: egyetemes művészet épül fel karakterére. A festészetben éppúgy megtalálható mint zenében, együttesek veszik fel nevét, vagy okkult szekták berkeiben találkozhatunk az alvilág urával. Lucifer örök és biztos vagyok benne, amíg létezik emberiség, és létezik művészet, ő rendre jelen lesz.

The post Ördögöd van – avagy, a gonosz a filmvásznon appeared first on Hessteg.



Neon démon (2016) – kritika

Nicolas Winding Refn, Dánia egyik legfelkapottabb rendezője az álomgyárban eddig a Bronsonnal (Tom Hardy remeke) és a Drive-al (Ryan Gosling) alaposan beleverte magát a köztudatba. Két egyáltalán nem hétköznapi filmje gyorsan emelkedett kultikus státuszig és sikerre vitt két színész karriert. A hirtelen jövő, hatalmas elvárások alaposan meg szokták nyomni az alkotói vénát és sok esetben hamar elapad az ihlet. Refn filmjeinek egyedisége lett a csapdája is. A Drive ikonikus jeleneteivel, azok lassú melankolikusan drogos élményével olyasmit tettek a néző elé, amit nagyon nehéz jól ismételni. Nem is jött össze. 2013-as filmje, a Csak Isten bocsáthat meg ismét Goslinggal a főszerepben hatalmasat bukott. A Drive-hoz képest is belassult, unalmas és végtelen buta mozi sokaknak okozott kínkeserves és csalódó perceket. Refn egészen 2016-ig csendesen várt újabb munkájával, majd egy fiatal modell kaotikus és totálisan elszállt világába dobott minket. Jól tette-e vagy sem, erről írok most. Refn egyfelől olyan mint Tarantino. Utóbbi a dialógusok mestere, ő maga pedig az audiovizualitás megszállottja. Már a Drive és a Csak Isten… látványa és elszállt képei no meg zenéi is azonnal levittek alfába, de a Neon Démon víziója maga a totális delírium. Jesse (a sokkoló Elle Fanning) modell karrierről álmodva érkezik Los Angelesbe, ahol különös szépségét azonnal felfedezi a szakma és csakhamar a modellvilág krémjében találja magát. Ami minden csak nem fényes Mennyország, hanem maga a rideg, taszító pokol. A konkurenciaharc és a szakma számtalan döbbenetes és taszító árnyoldalának megtapasztalása nem várt fordulatokkal tarkítják a lány életét. Hamarosan rádöbben itt már nem csak a kifutó neonfényének ragyogása a tét, hanem az élete. A Neon Démon nehéz mozi. Lassú, szürreális, erőszakos. Vizualitása döbbenetesen groteszk, iszonytató és mégis lenyűgöző egyszerre. Ez és a plasztikus színészek már-már földöntúlian idegen játéka adják az egészen rémálomszerű film kockáinak értelmét. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak bukás lesz a dolog és talán többet nem is akarnak hallani róla. Engem mégis furcsamód lenyűgözött. Cliff Martinez tökéletes zenei aláfestése, Natasha Braier félelmetesen egyedi vizuális megoldásai (Refn kizárólag női operatőrrel akart dolgozni a filmen, mert úgy vélte jobban átérzik az egészet) és a döbbenetes Fanning lány manga világot idéző, robotikus alakítása valamint a meglepetés mellékszerepő, Keanu Reeves undok és erőszakos karakterével sikeresen jönnek le a vászonról életünk egyik legsötétebb rémálmának megvalósulásában. A Neon Démon beáll az olyan megosztó filmek sorába mint a Showgirls, ahol alapból ingoványos talajon járunk és a lélek mélyére hatoló cselekmény sokszor gyomorforgató és sokkoló képei alaposan megtépázzák a nagyérdeműt. Sokaknak talán örökre feledésbe merül vagy remélhetőleg hamar kitörlődik ez az öncélú(nak ható) és gusztustalan film, de mások számára lehetséges ad valami olyan pluszt ami manapság is merésznek számít a mozi világában. Hasonló dolgokkal szembesülhetünk a francia Gaspar Noé filmjeinél is, hisz akárcsak ott, itt is mindösszesen egy dolgunk van. Eldönteni megtesszük-e azt az utolsó kis lépést mely elválasztja a normalitást az abnormalitástól és ha már úgy döntünk igen, akkor nagy levegőt véve nyitott szemmel alámerülni és hagyni magunkat beleveszni…

The post Neon démon (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Autopsy of Jane Doe (2016) – kritika

A Fűrész sokadik részében láthattunk először olyan hiteles boncolást, amitől végleg elment a sorozattól a kedvem. Az öncélúnak tűnt, rémségesen realista képsorok valóban gyomorforgató élménye számomra a kultikus széria végét jelentette. Most azonban egy hasonlóan komponált horror visszahozott valamit a boncasztalok hideg kék világából a vászonra, mert Jane Doe boncolása kiverte a biztosítékot. Az év egyik leghatásosabb mozijáról pár sorban. André Ovredal (Trollvadász) filmjének cselekménye egy titokzatos női holttest körül játszódik, melyet egy brutális gyilkosság helyszínén találnak -oda nem illő módon- és egy apja-fia (Brian Cox és Emile Hirsch) üzemeltette boncterembe adnak át a rend őrei várva a megoldást: ki ő és mit keresett a tett helyszínén?! A gyönyörű, fiatal női test körül valami nagyon nem stimmel. Első ránézésre semmi külsérelmi nyom, sehol egy seb vagy bármi, ami a halál beálltának mibenlétére adna következtetést. Amint elkezdik a műveletet egyre több furcsábbnál furcsább dologgal szembesül apa és fia, no és úgy szaporodnak a durvábbnál durvább történések. A test valami rettenetes titkot tár fel előttük, olyasmit amit elképzelni sem lehet és nagyon úgy tűnik a sok megmagyarázhatatlan jelenség valami misztikus titkot takar. Ovredal filmjének kulcsa a gátlástalanul nyers képek, a két színész kiváló játéka valamint a másodperc pontossággal adagolt, zsigeri feszültség. Amilyen könnyedén metszi a szike a húst úgy csavarodik meg egyre jobban gyomrunk, de a lázas kíváncsiság, vajon mit is rejt a gyönyörű test szabályosan a székhez szögez. A valósághű és művészien groteszk alkotás mértani pontossággal halad előre. Nincsenek kínos pillanatok, erőltetett ijesztgetések vagy túlzó történések. Egészen a film feléig: míg csak a boncterem falai közé szorít minket a cselekmény, kiválóan működik az utóbbi idők egyik legjobb horrorja. Nem szörnyekkel vagy trancsírozással akar sokkolni hanem egy mindennapos orvosi művelet hiperrealista bemutatásával és a köré szőtt, finoman adagolt misztikummal. Aztán az addig precízen megtervezett történet enyhén meginog és számtalan apró hibát vétve kissé, de elveszti kezdeti frenetikus hatását. Amint bejönnek a a képbe klasszikus klisék, elillan sajnos a mesterien fokozott izgalom ereje ami végig jóleső borzongással töltött el. Szerencsére a film az utolsó pillanatig képes azért megtartani valamit az első félidő tökélyéből és így a végkifejletre szépen újra összeáll a dolog, hogy aztán a végső snitt egy újabb, végtelenül bugyuta momentuma ismét nagyot szakítson ki az egészből. Két remek színész, egy alapvetően roppant furfangos, de sajnos egyáltalán nem hibátlan történet mesterien kivitelezve, precízen rendezve és vizuálisan lenyűgözően tálalva az év – sokak szerint az utóbbi évek – egyik legjobb horrorjának fényes trónjára emeli Jane Doe boncolását, és ez az ami miatt mi is megbocsátunk neki.

The post Autopsy of Jane Doe (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



“Élve vagy halva, de velem jössz!” – a zsarufilmek története

Nincs akkora webfelület ahol összegezni lehetne eme filmes műfaj mibenlétét, én most kicsiben mégis ezzel próbálkozom. Egy valamirevaló filmrajongó tarsolyában ugyanis bizton akad legalább egy, de inkább több olyan cím ami a közrendet szolgáló bátor, hősies, lelkisen érzelgős, vagy éppen velejéig romlott, korrupt alanyairól és történeteikről szóló alkotást jegyez. Amióta létezik mozi, azóta láthatunk rendőrökről, különleges ügynökökről, speciális egységekről filmeket. Az embereket mindig is érdekelte rendvédő hőseinek élete, legyen az kiemelkedően jeles vagy csúfosan romlott. A rendőrfilmek szinte a teljes palettán megtalálhatók: vígjátékoktól egészen a kőkemény akciófilmekig láthatunk sokszor önfeláldozó karaktereket egyenruhában ügyködni. Televíziós sorozatokon (Columbotól CSI-ig) keresztül Oscar-díj közeli alkotásokig (Serpico) ismerhetjük őket, rendőrnek lenni ugyanis nagyon menő. A filmekben is az egyenruha viselése, az élére vasalt nadrággal és a fénylő plecsnikkel egyeduralkodó státuszszimbólum. Hősként menteni az ártatlant, bajtársiasan kiállni egymásért, fellépni a jó ügy érdekében a rosszal szemben, örök érvényű morális dolgok, melyeket mindenkinek illik megismerni! Természetesen, a sok pozitív üzenet mellett van ennek a világnak is egy sötét oldala. A korrupció, a testi/lelki kimerültség, drogok és könyörtelen gyilkosságok a rendőrségi berkeken belül szintén állandó témák. Számos kiváló alkotás ezen a nyomvonalon halad (Zsaruk becsülete). Nincs rendőrfilm egymást szívató, mégis legjobb barátok, társak nélkül. Olyan mozik mint a Halálos Fegyver széria vagy a Die Hard és a Beverly Hills-i zsaru ezekbe enged bepillantást. Mel Gibson és Danny Glover párosa örök klasszikus, a két teljesen különböző habitus tökéletes párossá érik a sorozat részei alatt. A kezdetben szuicid és kissé őrült Riggs, aki semmitől sem fél, ugyanakkor roppant bajtársias, valamint a nyugdíjáért imádkozó, hatalmas szívű Murtaugh kettőse a zsarus filmvilág egyik nagy sikere. Bruce Willis karrierindító, kiváló és stílusteremtő akciófilmje noha magányos hősként mutatja be a főszereplőt, csakhamar partnerre lel a mackós kisrendőr képében. Érdekesség, hogy Willis első televíziós sikere is egy nyomozó páros életét mutatja be a Simlis és a szende epizódjaiban. Eddie Murphy egyik legsikeresebb sorozata pedig egy laza, nagypofájú hekusról szól aki rendre borsot tör szerencsétlen partnere orra alá. Murphy karakán és klasszikus poénoktól hemzsegő szerepében szintén sokat tett hozzá a műfajhoz. A rendőrfilmek korai szakaszában, a 70-es években is akad pár kiválóság. Clint Eastwood egyik legismertebb szerepe Piszkos Harry, aki egy mániákust kerget az akkoriban abszolút szokatlan, nyers és erőszakos moziban. Serpico, Al Pacino hippi zsaruja, aki nem hajlandó beállni a korrupció ösvényébe vagy a Francia Kapcsolat egészen a drogokig alámerülő, mindenre elszánt Gene Hackman-je szintén a korszak és a műfaj nagy klasszikusai. Sidney Lumet és William Friedkin mozija mindkét esetben nyers, erőszakos és számtalan olyan momentumot rejt, ami később vissza-visszaköszön a műfajon belül. A Francia kapcsolat autós üldözése páratlan, a korszak egyik csúcsa. Hasonlót sokszor látunk azóta: például Steven Seagal egyik legerősebb mozijában a Törvényre törve brooklyni kergetőzése kísértetiesen emlékeztet rá. Itt tegyünk máris említést a VHS korszak remekeiről is. Seagal egyik legismertebb figurája, Nico is egy a “mindent a jóért” szerepek közül. A Vietnamot megjárt zsaru szerepében Pam Grier oldalán és Sharon Stone filmbéli férjeként egy megnyerő, nyers és roppant férfias rendőrt alakít. Nem véletlen állt neki legjobban ez a szerep. A kilencvenes években is készült pár kiváló film. Al Pacino és Robert De Niro macska-egér játéka a Szemtől szemben, Michael Mann karrierjének (is a) csúcsa. A film mind színészi mind technikai szempontból tökéletes. Pacino és De Niro oly könnyedén viszik el a filmet hátukon mint amilyen gyorsan siklik le a whiskey az ember torkán. A stílusos rendezés, zene és operatőri munka eredménye a műfaj egyik legerősebb darabja. A Szökevény Harrison Forddal és a filmbéli alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Tommy Lee Jones-al szintén egyike a mai napig emlegetett filmeknek. Az eredetileg tv-sorozat alaptörténete szerint egy ártatlanul megvádolt orvos védi igazát üldözője a mindenre elszánt kopóval szemben, aki kötelességét teljesítendő államokon keresztül üldözi őt egészen a végsőkig. Aztán ott van a Szigorúan bizalmas. Curtis Hanson korrupciós remekében olyan nevek brillíroznak mint Russel Crowe, Kevin Spacey, Guy Pierce vagy Kim Basinger. A 2000-es évek után is akad pár nagyszerű darab. A Kiképzés Denzel Washington Oscarjával mint a gettók legrettegettebb ura, vagy az Utca királyai Forest Withakerrel és Keanu Reeves-el, de említhetném akár az Utolsó műszak hiperrealista mozit, Jake Gyllenhaal-al és Michael Pena-val. A sci-fi műfaja is elegyedik sokszor a rend őreivel. Paul Verhoeven kultikus Robotzsarujában az emberből géppé lett Alex Murphy számol le kegyetlen gyilkosaival. A Dredd bíró apokaliptikus jövőképében pedig a képregények világa is visszaköszön. Dreddből két változat is készült. Az ismertebb, de gyengébb 1995-ös Sylvester Stallone-val és a brutális újrája Karl Urbannal, mely sokkal inkább hozta az eredeti karaktert. Ha már Stallone, akkor nem maradhat ki a felsorolásból a Fantom az éjszakában (Nighthawks) című alkotás, melyben Rutger Hauer volt az ellen, 1981-ben. Szintén a 80-as évek egyik nagy sikere volt az Aki legyőzte Al Capone-t De Niroval és Kevin Costnerrel valamint a veterán Sean Conneryvel, akit ugye említenem sem kell a külön cikket érdemlő ügynök, James Bond egyikeként. Speciális egységekről mint a SWAT vagy az SIS – Extreme Justice is készült pár míves darab. Colin Farrell vagy Lou Diamond Phillips és Scott Glenn alakításában. Egyik már a fénykorban, másikuk a VHS-éra darabjaként. Magányos hősök is születnek rendőrből. A Megtorló szintén papírról került a nagy vászonra elsőként a videókorszak egyik ékköveként Büntető címmel Dolph Lundgren főszereplésével, majd a Dredd bíróhoz hasonlóan készült két újabb változat. Egyik inkább vicc, Thomas Jane és John Travolta főszereplésével, és egy sokkal komolyabb hangulatú újragondolás, Megtorló – Háborús övezet alcímmel (2008). Szintén külön fejezetet érdemelne a különféle sorozatgyilkosokról és üldözőikről készült mozik tábora. Legismertebb FBI ügynökünk Clarice Starling, aki a rettegett Hannibal Lecter nyomába eredt még 1991-ben és azt hiszem nem kell ecsetelnem e film fontosságát. Jodie Foster és Anthony Hopkins a filmtörténelem egyik legnagyobb filmjét adta nekünk Jonathan Demme rendezésében. A folytatások már vegyes fogadtatással bírtak, az előzményfilm az Embervadász Michael Manntól pedig ismét a VHS-korszak feledésébe merült. Említenem kell még a kifejezetten ezen a területen születő vígjátékokat is, hiszen megszámolni is nehéz mennyi került terítékre az elmúlt évtizedekben. A Csupasz Pisztoly sorozat majd mozis széria vagy a Jump Street szintén tv-s illetve mozis újrája a mai generációhoz igazítva, remek, de kissé ízléstelen humorral. Ugyancsak sorozatba nyúló hosszúságúvá nőtt a 80-as évek egyik nagy kedvence, a Rendőrakadémia ügyefogyott karaktereinek klasszikus poénjaival. No és persze Bud Spencer és elmaradhatatlan partnere, Terence Hill is a maguk módján tettek hozzá a műfajhoz (Szuperzsaru, Bűnvadászok). Amikor szó szerint a kopók is képbe kerültek, kaptunk olyan nagyszerű címeket mint James Belushi Kutyám Jerry Lee-je vagy a fiatal Tom Hanks Egyik kopó, másik eb-je. Végezetül a művészfilmek kissé sekélyes vizeire evezve ott találjuk Nicholas Cage-t a Mocskos Zsaruj szerepében, Werrner Herzogtól. Összességében elmondható, rendőrnek lenni nem csak az életben lehet nagyon cool, akciódús vagy éppen rendkívül nyomasztó, esetleg épp fájdalmasan élmény. Millió mozis példa, utalás leledzik napjainkban is, és azt hiszem nem állítok valótlant ha további bő termést jósolok a jövőre nézve celluloid univerzumban e téren. Freeze!

The post “Élve vagy halva, de velem jössz!” – a zsarufilmek története appeared first on Hessteg.



Rambo és a 80-as évek: fiatalkorunk akcióhősei

1982-ben egy borús napon magányos harcos ballag be rosszkedvűen a mozikba és lesz csakhamar világhírű. A vietnami háborút megjárt, többek által megvetett és lenézett, testileg és lelkileg sebzett férfi semmi mást nem akart mint megtalálni egykori bajtársát és nyugalmat. Mégis belekötnek. A helyi marcona seriffnek nem tetszik csapzott külseje és a csendes kisváros lakosságától merőben eltérő fizimiskája. Nincs mit tenni, meg kell védje becsületét és életét, mindenáron. Az átlagosnak induló nap lassan véres háborúba torkollik valahol a kanadai határ közelében, melynek a végén csak egy maradhat. Így kezdődik Sylvester Stallone egyik leghíresebb filmes sorozatának, a Rambo-nak első része, melynek címe stílusosan: First Blood. Így kap még egy erős lökést a Rockyval már bizonyító Stallone és ezzel a filmmel veszi kezdetét egy sikeres korszak a néhai Vietnamot megjárt harci gép története. A Rambo a 80-as évek sztereotip akciófilmje, nevezhetnénk akár stílusjegynek is. Számtalan hasonló jelenség kezdte ellepni a filmszínházakat és hirdették magukat óriási plakátokon évről-évre. A magányos hős zsáner mint mozis karakter újabb nevekkel gazdagodott. Színre lépett Arnold Schwarzenegger, nagy szerepet kap Chuck Norris és olyan ifjoncok zárkóznak fel mint Steven Seagal, Dolph Lundgren vagy Jean-Claude Van Damme. A Rambo mint ex-vietnami harcos azt hivatott pótolni a vásznakon, amit Amerika a háborúban elvesztett. A becsületét és szégyenét. A vereséget szenvedett nagyhatalom sebeit nyalogatva már korábban is jelentkezett a témával filmes adaptációkban. A vad banda (1968) korai Mad Max érzés. Motorosok zaklatják a kisvárost, Billy Jack a veterán veszi fel velük a harcot. Marlon Brando a Vad című mozijával már előrevetítette ennek a magányos hősnek archetípusát. A tesztoszteron fűtötte, felpumpált verziót Arnoldék hozták el nekünk. Rambo? Az egy… Rambo karaktere attól kiváló, hogy átérezzük fájdalmát és elkeseredettségét ami kényszerűen belesodorja az eseményekbe. Ő semmit nem akart, a rendszer van ellene mert nem fér a képbe. Az amerikaiak nagyon megszenvedték a háborút és a sok felfűtött hős bizony a kegyetlen valóságba csöppent vissza. A rendszer megváltozott, otthon hazaárulónak nevezték és leköpték őket. A népnek elégtétel kellett. Így született meg John Rambo, aki aztán visszament a hadszíntérre, hogy kimentse a még mindig ottragadt bajtársakat (Rambo II, 1985) majd továbbment Afganisztán kopár mezejére (Rambo III, 1988), hogy leverje az akkori szovjet hadsereg teljes ottani állományát és végül eljutott egészen Burmáig (2008), hogy ott is rendet rakva megtérjen régen látott otthonába. A kissé giccsesen lezárult -eddigi- széria négy részes erődemonstráció és adrenalinbomba, Stallone életének második legszeretettebb gyermeke, egy korszak hatalmas kedvence. Ez a pedig nem más mint, a VHS-korszak! Ami azt hiszem sokunk életének volt részese. A nagyjából a hetvenes évek végétől induló, világszerte sokáig egyeduralkodó házimozis technológia hatalmas korszak a filmes világ otthoni ágazatában. A szalagra rögzítés gyerekkorunk legnagyobb vívmánya. A videotékák mint filmes könyvtárak milliókat hoztak a filmforgalmazóknak. Ehhez pedig nagyban hozzájárultak a 80-as évek kultikus akciófilmjei is. Stallone Rocky és Rambo mellett volt még magányos zsaru, aki természetesen egymaga rak helyre egy egész motoros bandát (Kobra, 1986) majd lett Kurt Russel partnere a Tango és Cash című akciómókában amiben elhangzik a “Rambo egy buzi” nevezetű örökérvényű mondat.Valamint elvállalta a Canon cégnek a Túl a csúcson c. klasszikust. Korszakos partnere, a grazi erőember, a barbár mezőkkel lett világhírű, a Conan, a barbárnak (1982) köszönhetően. Legismertebb filmje pedig, a Terminator-Halálosztó, melyben egy a jövő háborújából érkező, kibernetikus gyilkológép szerepében egy életre beírta magát a nagykönyvbe. Ezt követte a Kommandó, mely azt hiszem a gyúrógép hős legbugyutább szerepe, mégis emlékezetes mondjuk a körfűrésszel ölni c. fejezet miatt… 😉 Arnold a Piszkos alkuval és a Vörös zsaruval két rendőrfilmet is vállalt, egyik inkább durvaságáról a másik pedig Jim Belushiról marad emlékezetes, no meg persze hazánkról. Hiszen jórészt itt forgatták és megannyi hazai karakter is előfordul kisebb mellékszerepekben. Scwarzenegger egyik leghíresebb filmje is a 80-as évek végén érkezett, Ragadozó címmel, melyben egy legyőzhetetlennek tűnő földönkívüli ellen végül egyes-egyedül harcoló zsoldost alakít. Chuck Norris eközben elszámolt végtelenig. Kétszer. A már a 1960-as években is aktív Chuck Norris miután örökre ismertté vált Bruce Lee-vel folytatott küzdelmével a római Kolosszeumban (A sárkány útja, 1972) a 80-as évekre beállt a fiatalok mellé és szintén letette saját utó-vietnami háborús történetét az Ütközetben eltűnt filmekkel. A Canon égisze alatt forgatott akciómozik noha elmaradtak Stallone sokkal komolyabb indítású Rambo-jától, mégis VHS körökben hatalmas sikernek örvendett. Norris azután egy másik szériába vágta fejsz…akarom mondani öklét, melynek címe: Delta Kommandó. Ez egy elitkommandóról szól mely kizárólag a legbonyolultabb terrorista elhárításokkal foglalkozik. Az első rész még komolynak nevezhető Lee Marvinnal a mellékszerepben, majd a második rész a Kolumbiai kapcsolat inkább Norris egyszemélyes showja. E két széria között még jutott pér remek, egyik a David Carradine-al közös Magányos farkas (1983) vagy a Néma düh (1982), de akár az USA invázió (1985) is ide sorolható. A 90-es évek elejére Norris még megpróbált pár erősebb filmet kicsikarni mint a Bérgyilkos (1991), de a Stallone-Schwarzenegger páros blockbusterei mellett már nem tudott labdába rúgni. A Terminátor 2, a True Lies, a Pusztító, a Dredd bíró és a Bérgyilkosok elsöprő sikere ha a kritikusoknak nem is mindig, de a pénztáraknál egyértelműen bizonyított. Az új korszak ami lassan a VHS halálát is elhozta, új nevekkel tette gazdagabbá az akciófilmek égboltját. Van Damme, Lundgren, Seagal filmjeivel már a sokkal pörgősebb, látványosabb és lobbanékonyabb mozik sorát gyarapította. A harcművészet újfent bekerül a cselekménybe és ezáltal látványos és egyedi alkotások születnek. Van Damme Bloodsportja, Kickboxere vagy Dupla Dinamitja. Seagal Halálra Jelölve, Törvényre törve párosa, (vagy épp Nico-ja) és Lundgren, aki a Vörös skorpió, a Büntető illetva a Leszámolás Kis-Tokióban (Brandon Lee-vel) című filmekkel lett igazán népszerű. Számos hasonló kaliberű akcióhős növekedett a későbbiekben az elődök nyomán, melyek közül sokan sosem jutottak a tékák polcainál feljebb (Don The Dragon Wilson, Cynthia Rothrock, Lorenzo Lamas, Garry Daniels, Jeff Wincott). Mégis, egy mostanra apává érő korosztály örök héroszaiként állítottak mementót egy mára már lassan feledésbe merülő filmes korszaknak, ahol a fegyverek és robbanások mellett az  ökölcsapások és az izzadt, kigyúrt testek látványa okozott mindent elsöprő katarzist a Shakespeare-mentes monológok közepette.

The post Rambo és a 80-as évek: fiatalkorunk akcióhősei appeared first on Hessteg.



Born to Be Blue (2015) – kritika

Chet Baker neve ismerősen cseng azt hiszem minden kicsit is a jazz felé hajló, zeneszeretőnek. Az 1988-ban elhunyt, zenész családból származó, hánytatott sorsú, de kiváló jazzmuzsikus a szárnyaló hírnévből zuhant alá földi poklába drogfüggőségének köszönhetően majd egy rövid visszatérés után ismét elveszett a delírium mocsarában. A Charlie Parkerrel és Stan Getz-el is zenélő tehetség méltatlan módon veszett el és egy mai napig nem tisztázott módon zuhant ki Amszterdam egyik szállodájának ablakán. Zsebében kábítószert találtak, de az esetet elkönyvelték balesetként. Ethan Hawke(Kiképzés, Időhurok) korunk egyik legsokoldalúbb és leginkább visszafogott színésze formálja meg karrierje talán legkomolyabb szerepében Bakert, ebben a kiváló atmoszférájú filmben, mely főleg a zenész utolsó nagy visszatérését járja körbe és bizton kellemes pillanatokat szerez a jazzrajongók és az igényesebb mozilátogatók körében is. A filmben végigkövethetjük küzdelmét a drogokkal és a karrierjének megingását, viszontagságos kapcsolatát és reszkető küzdelmét, hogy helyreállítsa megtépázott hírnevét. Hawke valami eszméletlen a szerepben! Nagyon szeretem amúgy is a filmjeit, már az Életben maradtak óta követem pályafutását és a Gattaca vagy a Kiképzés után azt hiszem senkinek sem kell őt külön bemutatnom. Mint legtöbb eddigi szerepében, ezúttal is hitelesen transzformálódik szerepében Bakerré, és teljes őszinteséggel mutatja be a zenész életének fénylő és árnyoldalát. Kifinomult érzékkel alakítja a jazznek élő tehetséget aki magát ássa a föld alá és utolsó erejével is azon van, visszatérhessen a pódiumra. Gyötrelmes küzdelme olyan mint maga a jazz műfaja. Mélyreható, gyilkosan szenvedélyes és őszintén fájdalmas. Ugyanakkor felemelő, melankóliájában is bő érzelmekkel megszólaló. A rendező Robert Budreau második nagyjátékfilmje a Born to Be Blue és azt kell mondjam ennél tökéletesebb alapanyagot keresve sem találhatott volna! Alapból kevés mozgókép születik a jazz jegyében, de a legutóbbinak (Whiplash) frenetikus sikere a bizonyíték, az embereket érdekli a téma. Nem véletlen mondják, a kifinomult ízléssel rendelkezők muzsikája a jazz kusza, de sajátos módon nagyon is rendezett világa mely ősi alapokkal mozgatja meg az ember szívét, lelkét és testét is. A Born to Be Blue egy olyan ritka alkotás melyből sokkal többnek kellene a palettán szerepelnie, de mi mégis annak örülünk, hogy nem válik unalmas, agyonjáratott kommerszé és ezáltal fenntartja azt az utánozhatatlan ízvilágot melyet bárki megtapasztalhat ha rászán közel két órát az év egyik legértékesebb zenei mozijára.

The post Born to Be Blue (2015) – kritika appeared first on Hessteg.