Oroszlán (2016) – kritika

Ha szeretted a Gettómilliomost, akkor az Oroszlán le fog nyűgözni. Dev Patel végre hazatért. Nehéz lesz idén kiosztani az Oscar-díjakat, hisz annyi esélyes versenyző áll a rajtnál. Garth Davis filmje a fentebb említett sikerfilm főszereplőjével, Dev Patellel az egyik. Az egykori Jamalhoz hasonló, de már érettebb szerepben forgatta le igaz az történetet feldolgozó filmjét, melyhez foghatót azt hiszem 2008 óta nem láthattunk, de lehet még előtte sem. A Lion az élet csodálatos meséje, a remény és az esélyek története, olyan varázslatos köntösben, melyet csakis az élet képes produkálni. Akad ugyanis pár olyan mese amit elképzelni is merész, mégis a valóság ihleti. 1986-ban valahol India egy nyomorúságosan messzi vidékén él egy kis család: egy anya és három gyermeke. A két fiú maga módján igyekszik támogatni anyjukat, aki húgukkal is kell törődjön, és még ételt is varázsol az asztalra. Egy napon a bátty éjszakai munkára indul és az 5 éves Saroo is vele tart, de azt egyikük sem gondolná, hogy az életük örökre megváltozik. Saroo elszakad testvérétől és kalandos körülmények között a távoli Kalkuttában köt ki, ahol hosszas viszontagság után végül egy ausztrál család örökbe fogadja egy másik árvával együtt. Saroo 20 évvel később elhatározza, hogy megkeresi elvesztett családját. Nem hagyja nyugodni lelke és noha örökbefogadói mindent megtettek, hogy boldog legyen az élete, szíve visszahúzza elveszett gyermekkorához. Saroo Brierley a modern kor technikai vívmánya (Google Earth) segítségével hosszas kutakodás után -végül már miután majdnem mindent feladott életében- megtalálta szülőföldjét, egy kis falut a semmi közepén. A film első perctől ismerős a Danny Boyle mozi után, mégis sikeresen mutat újat. Amíg az kissé giccsesre sikeredett és enyhén szájbarágósan próbálta megmutatni (az Oscar-díjesőre ácsingózva) India rejtett arcát, a Lion maga a puszta valóság. Nincs slágerré váló betétdal, vagy Hollywoodig jutó kis árvák, van azonban nyers realitás, fájdalom és nyomor. Saroo kalandja egészen a világ másik pontjáig tökéletesen ábrázolja milyen érzés lehet elveszni egy európainak az elképzelhetetlenül idegen világban. A kis falusi háztól egy 15 milliós városba kerül, ott végül árvaházba majd új családra lel. A mű adoptálóinak szerepében David Wenham (300) és a döbbenetes Nicole Kidman látható, utóbbiról nem is emlékszem mikor uralta utoljára ennyire a vásznat. A mindenét a két örökbefogadott fiára feltevő anya szerepében egyszerűen lenyűgöző! Őszinte és hiteles alakításával nagyban segíti Dev Patel visszafogott, de így is erőteljes játékát. Elhisszük minden pillanatát a filmnek és a katartikus végkifejletben szem nem marad szárazon. Saroo hosszú utazásának végére érve, a nézővel együtt remeg az izgatottságtól mikor ismét a poros kis utcácskában halad egykori szülőháza felé. Az ember azt veszi észre ott van vele, érzi minden egyes lélegzetvételét amint lassan megtelik szeme könnyel és a végső csoda pillanata egyszerre önt el mindenkit. A kifinomult rendezés hatásosan adagolja a drámát, ébreszti fel lassan az emberben az érzelmeket és elegendő időt hagy azonosulni a főszereplőkkel. Gyönyörű és érzelmekkel teli film a Lion. Olyan ami kevés akad a mozik műsorán, épp emiatt ajánlom szívből mindenkinek és bevallom, drukkolok a díjátadón, hogy a hat jelöléséből minél többet szoborra váltson.

The post Oroszlán (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



The Wailing – [Goksung] (2016) – kritika

Sokan gondolják úgy, hogy az ördögűzős horrorfilmekből már pont elég. A klasszikus 1973-as Ördögűző óta ugyanis nem egy film készült a témában, de az én szememben egy sem volt méltó a nagy elődhöz. Egészen addig, míg meg nem tekintettem a 2016-os dél-koreai The Wailing-et. A történet szerint egy kis dél-koreai faluban egyszer csak megjelenik egy furcsa járvány. A betegek először kiütésesek lesznek, majd megőrülnek, és lemészárolnak bárkit, aki olyan balszerencsés, hogy pont rossz helyen van, akár a saját családjukat is. A szörnyű események kezdete egybeesik egy különös japán idegen érkezésével, aki így a gyanú középpontjába kerül. A járvány ügyében kezd nyomozni főhősünk Jong-goo, egy helyi rendőr. Nyomozása során fokozatosan egyértelművé válik, hogy olyan erők vannak az egyre szaporodó horrorisztikus történések hátterében, amiket Jong-goo egyáltalán nem ért. Pedig nagyon jó lenne értenie, mi történik, mert hamarosan nagyon személyes tétje is lesz annak, hogy rájön-e a rejtélyek nyitjára, mivel kislánya is megbetegszik. Ez a szál az, ami igazi drámát is be tud hozni a filmben, ami így nem csak hagyományos értelemben vett horrorként működik. Egy tipikus (amerikai) horrorfilmben itt szokott eljönni az a pillanat, mikor a főhős találkozik valakivel, aki pontosan elmagyaráz neki mindent. Mi merre, hány méter, milyen varázslat ez, mi történik, miért történik, hogyan lehet megállítani. De ez nem egy ilyen film. Egyik nagy erénye pont az, hogy bár láthatóan sokrétű hiedelemvilág áll mögötte (a rendező állítása szerint koreai és nepáli népi hiedelmek inspirálták a történetet, de keresztény elemek is vannak a cselekményben), ez egyáltalán nincs megmagyarázva, és ettől lesz átélhető, és izgalmas a film hangulata.  A legteljesebb természetességgel végzi el a sámán a rituáléját az ördög elűzésére vagy jelenik meg az öreg japán főhősünk álmaiban anélkül, hogy bármilyen bölcs mellékkarakter megkísérelné megmagyarázni, pontosan mi folyik itt. Így tudjuk átérezni főhősünk szorongató helyzetét: ahogy ő sem, mi sem tudjuk mit gondoljunk, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Pedig az idő sürget. A fent említett ázsiai alapok miatt nehéz bekategorizálni a filmet hagyományos amerikai horror-alműfajba, és ez így van jól. Bár a bevezetőben ördögűzésről szóló filmként hivatkoztam rá, keresztény értelemben vett ördögűzés nem történik a filmben, és az is bizonytalan, hogy a film rémalakja mennyiben azonosítható a (keresztény) ördöggel. Tulajdonképpen ugyanolyan jogos rá simán okkult-horrorként hivatkozni, mint amilyen jogos az ördögűzéses tematikát emlegetni, de a zombik emlegetése is helyénvalónak tűnik. A lényeg azonban nem ez. Az lényeg az atmoszféra és a bizonytalanság. Teljesen bele tudod élni magad a film képileg sokszor gyönyörűen megkomponált világába, a bizarr és érthetetlen, maga rendszerében mégis logikusnak tűnő szertartások és babonák közegébe. Néha ugyan úgy érezni, hogy nyújt egy biztos fogódzót a rendező, de többnyire pár jelenet múlva az a fogódzó is bizonytalanná válik. Ezzel pedig azt a ritka hatást sikerül elérni, hogy még napokkal a film megtekintése után is el-eltűnődik az egyszeri néző azon, hogy pontosan mit is látott. Mert válaszok a film végén sem lesznek, a befejezés pont annyira nyitott, ahogy egy ilyen filmhez illik. A készítők nagyon helyesen úgy gondolták, hogy ha az ismeretlentől való félelem mozgatta a történetüket, kár lenne pont a végére megvilágítani mindent. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire nem tipikus horrorfilm a The Wailing. Pont ezért jó ilyeneket nézni, ha unod már a futószalagon gyártott horrorkliséket és a happy end-et.

The post The Wailing – [Goksung] (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Pofoncsata (2017) – kritika

Számtalanszor volt már róla szó, hogy néha mennyire jólesik az embernek beülni egy ‘azt kapod amit vársz’ filmre. Ebbe a halmazba tartozik minden olyan alkotás, ami a trailer első 20 másodperce alapján az elejétől a végéig tökéletesen megjósolható, de olyan szinten, hogy még a “fordulatok” sorrendjét is simán meg tudjuk tippelni. Nos, a Pofoncsata pontosan ilyen film. Nem tartogat meglepetéseket, nem operál újszerű megoldásokkal, nem akarja megváltani a világot, még csak különösebb mondanivalót sem rejteget magában. Tulajdonképen egyszerű, mint a faék, de talán pont ezért működik. Richie Keen pedig ért a vígjátékokhoz, hisz rendezett ő Goldber család-ot, vagy épp Felhőtlen Philadelphia-t, s ez utóbbiban már igazgatta az itt is főszerepet vállaló Charlie Day-t. Klisésen úgy is fogalmazhatnék, hogy egy jól működő páros ismét összeállt, hogy… ..hogy letegyenek az asztalra egy vígjátékot, ami ugyan kissé felemásra sikeredett, de egy dolog biztos: másfél órára kikapcsolta az agyam, ennél többet pedig nem vártam – hisz tudtam előre, hogy nagyjából mire számíthatok. Ennek ellenére kétszer is meglepődtem: egyszer a film első felén, aztán a másodikon. Andy Campbell (Charlie Day) egy igazi nyúlbéla, nem mellesleg angoltanár. Ez még önmagában bocsánatos bűn, az már kevésbé, hogy alátesz a töritanárnak, Mr. Strickland-nek (Ice Cube), aki küzd némi agressziókezelési problémával. Ennek következtében a felmerülő problémát sem vitaest keretében óhajtja rendezni, hanem annál sokkal stílusosabban: egy iskola utáni bunyóban akarja le (és át) rendezni a problémát, no és Andy arcszerkezetét. A konfliktus tehát adott és az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége: megkezdődik a kákabélű Campbell órákon átívelő kínlódása, őt ugyanis csak egy cél vezérli: akárhogy is, de elkerülni a bunyót – ahol természetesen esélye sem lenne. Köszönhetően annak, hogy ezúttal R besorolású vígjátékról beszélünk, a készítők keze sokkal kevésbé volt megkötve, mint ahogy azt a hasonszőrű filmekben megszokhattuk. Épp ezért érthetetlen kissé, hogy ezekkel a szereplőkkel (gondolok itt elsősorban Cube-ra és Jillian Bell-re), ilyen alappal, hogy sikerülhetett a film első fele ennyire humortalanra. Próbálkoztak, próbálkoztak, nem is ezzel van a gond, de valahogy nagyon nem állt össze a dolog a hangos röhögésekhez. Mindez azonban megváltozik, amikor átlendülünk a holtponton és elérkezik a bunyó ideje, itt számtalan olyan pillanatot kapunk, amin őszintén lehet nevetni egy jót – kérdés, hogy ezt miért nem lehetett ugyanígy a film elejével is, de a mostani vígjátékdömpingben én még ennek is tudtam örülni. A Pofoncsata tehát nem tartogat meglepetéseket. Vannak jobb és vannak kevésbé jó időszakai, a szerkezeti felépítése pedig éppoly klisés, ahogy azt előre várjuk: Campbell karakterfejlődése borítékolható volt, ezzel szemben a végső “csata” frappáns megoldásai kellemes és üde színfoltot jelentettek.  Én kellemesen szórakoztam, de tagadhatatlan, hogy nem ez az évtized vígjátéka.

The post Pofoncsata (2017) – kritika appeared first on Hessteg.



Páncélba zárt szellem (1995) – kritika

Elég sok ember életében volt egy időszak, amikor rajongott a mangákért. Ez elég nagy valószínűséggel a Dragon Ball, Pokémon vagy a Sailor Moon hármas közül volt. Mivel Hollywood most megpróbálja a japán rajzfilmek világát adaptálni – ebből is egy a Marvelhez hasonló pénztermelő univerzum legyen – ideje, hogy megnézzük, milyen lehetőségek, történetek vannak ebben a világban. Március 30-án bemutatják a legendás Ghost in the Shell amerikai remake-jét. Az eredeti egy 1995-ös japán manga, ami nagyon gyorsan kultstátuszba emelkedett, méltán kiérdemelve ezt a titulust. Szögezzük le az elején, nem egy könnyű darab. Azon ritka művek közé tartozik, amikor a vége felirat után az ember elgondolkodik a látottakon, hallottakon. A történet a 4. világháború után játszódik. Az emberek számára reális lehetőség lett, hogy gépiesítsék magukat, ezáltal fejlesztve testi és szellemi képességeiket. A főszereplő a rendőrség 9-es osztályának őrnagya, Kusanagi Motoko aki valaha ember volt, de mostanra már kiborgnak számít. Az osztály feladata, hogy felkutassák azokat a bűnözőket, akik más emberek agyának a meghackelésével ráveszik őket, hogy bűncselekményeket kövessenek el. A fő keresett személyük a Bábjátékos, aki a legveszélyesebb és legügyesebb bűnöző. Kezdjük az elején, film rég nem gondolkodtatott el ennyire. Sok tekintetben megelőzte a korát. Rengeteg olyan kérdést felvet, ami még 1995-ben puszta fikciónak tűnt, de ma már nagyon is valóságos. Sok sci-fi olyan világot mutat be, ahol sok mindent már fejlett informatikai eszközökkel irányítanak, és a történet konfliktusa, hogy ezek az eszközök önálló életre kelnek, vagy elromlanak. A Ghost in the Shell nem elégszik meg a konfliktus bemutatásával és megoldásával, ennél jóval többre törekszik. Ebben a szellemiségben sok hasonlóság van Asimov műveivel, vagy akár a Szárnyas Fejvadásszal. Több gondolati egységre osztható a film. Az első gondolatiság ijesztően valóságos képet fest a mai világról. Napjainkban a közösségi oldalak megkerülhetetlen tényezővé váltak. Sokan képeket töltenek fel, becsekkolnak hol voltak, kiírják, mit csinálnak stb. Nem gondolnak bele, hogy ezzel sok mindent elárulnak magukról, kiismerhetővé válnak a szokásaik, egyre könnyebben megjósolható, hogy hova fognak menni. A rosszabbik eset, amikor a közösségi oldalakon töltött idő a való élet rovására megy. Sok kutatót még jobban foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz a társadalommal, ha tagjai sokkal több időt töltenek a virtuális térben most, hogy a virtuális valóság egyre közelebb van hozzánk. Vajon egy idő után már nem tudják majd az emberek megkülönböztetni a valós emlékeket a virtuálistól? Ezzel a kérdéssel a film is foglalkozik. Az egyik szereplőnél felmerül a kérdés, hogy az emlékei nem valódiak, csak kreáltak. Vajon, ha már ennyire hálózatra kötöttek leszünk, akkor velünk is ez történik? Maradva ennél a szereplőnél, akinek a felesége válik tőle, és az ügyvéd se engedi, hogy lássa a lányát. Mivel megismert egy idegent, aki adott neki egy vírust, aminek a segítségével bele tudott nézni a felesége a fejébe. Nem ismerős? Ma már bírósági tárgyalások dőlnek el azzal, amit a közösségi oldalakon írunk üzenetben. Abban a jelenetben, ahol Kasunga őrnagy arról beszél, miből épül fel, az teljesen jól leírja, mi is a szocializáció lényege. A társadalomtudományok egy ágának a művelői, sokat elmélkedtek azon, hogy miből is áll az ember. Minden ember egyedi fizikai vonásokkal rendelkezik, ami megkülönböztethetővé teszi őket. Ezenfelül a gondolataik azok, amik megkülönböztetik még őket. Ezek által leszünk megismételhetetlenek. De a gondolatainkat, világnézetünket a különböző hatások formálják, mivel a közhiedelemmel ellentétben az ember szocializációja nem áll meg ott, amikor elköltözik otthonról, hanem egész életünkben tart, a munkahelyen, barátaink körében, és családjában, ahol már szülővé válik. Természetesen, szóba kerül itt a származástudat, ami most nagyon is aktuális, itt gondolva a whitewashing problémakörre. Dióhéjban annyi, hogy fehér színészek kapnak nem fehér szerepeket, lásd: Egyiptom istenei című filmben, ahol Gerard Butler játssza az egyiptomi alvilág istenét. Ennek az egyik legnagyobb vitája a Ghost in the Shell remake-je, mivel az anime rengeteg rajongója szerint fontos szempont az, hogy Kusanagi őrnagy japán testet választott. Az ellentábor szerint az anime szereplői hasonlítanak kaukázusi fehér emberhez, így nem számít, hogy milyen nemzetiségű színésznő játssza a főszerepet. Mivel ezek a kérdések, amelyeket a film boncolgat, annyira univerzálisak, hogy véleményem szerint teljesen lényegtelen, milyen etnikumú színésznő játssza az őrnagyot, vagy a film bármelyik karakterért. A másik fő kérdés, ami lenyűgözött engem  az az hogy a mesterséges intelligenciánál, nem csak azon megy a tanakodás, hogy minek tekinthető a mesterséges intelligencia hanem, hogy mi az élet. Ez leginkább a Bábjátékossal történő beszélgetés során érzékeljük. Az a filozófiai mélység, amit érintenek nem igazán tapasztalható a tömegfilmben, de sok szerzői filmben sem. Valóban gondolkodjunk el hallottakon. Mi az élet? Miből áll? A tudománynak van válasza, de valóban az a helyes válasz? Tudjuk-e bizonyítani, hogy intelligens élet vagyunk, annak ellenére, hogy a bizonyításunk a saját elképzelésünk, ami nem tekinthető objektívnek. Egy kis apró hibát tudnék felemlegetni, mégpedig a végét. Az addig pörgő történet egyszer csak összeomlik. Nem részletezném a spoiler veszély miatt. Maradjunk annyiban, hogy rossz érzésű kérdéseket vet fel. Miért így lett vége? Mi történt a szereplőkkel? De ha belegondol az ember, hogy van még folytatás, és összesen 3 évadnyi sorozat, akkor azért megnyugszunk, és már elkezdjük keresni a neten a folytatásokat. Összegezve a Ghost in the Shell meghaladta a korát, és olyan kérdéseket boncolgatott etikai és filozófiai vonatkozásban is, amiket 20 év elteltével nagyon is valóságosnak érzünk. Ebből kifolyólag nagy felelősség van a remake alkotóin. Két véget látok vagy egy ordas nagy bukta lesz a film és valószínűleg jó pár évig senki nem fog próbálkozni klasszikus animet leforgatni, vagy ez lesz az új Mátrix, ami újraírja filmezés szabályait, és mindemellett utat enged a többi animenek, és a képregényfilmek mellett kapunk valami egyedibb világot.

The post Páncélba zárt szellem (1995) – kritika appeared first on Hessteg.



Neon démon (2016) – kritika

Nicolas Winding Refn, Dánia egyik legfelkapottabb rendezője az álomgyárban eddig a Bronsonnal (Tom Hardy remeke) és a Drive-al (Ryan Gosling) alaposan beleverte magát a köztudatba. Két egyáltalán nem hétköznapi filmje gyorsan emelkedett kultikus státuszig és sikerre vitt két színész karriert. A hirtelen jövő, hatalmas elvárások alaposan meg szokták nyomni az alkotói vénát és sok esetben hamar elapad az ihlet. Refn filmjeinek egyedisége lett a csapdája is. A Drive ikonikus jeleneteivel, azok lassú melankolikusan drogos élményével olyasmit tettek a néző elé, amit nagyon nehéz jól ismételni. Nem is jött össze. 2013-as filmje, a Csak Isten bocsáthat meg ismét Goslinggal a főszerepben hatalmasat bukott. A Drive-hoz képest is belassult, unalmas és végtelen buta mozi sokaknak okozott kínkeserves és csalódó perceket. Refn egészen 2016-ig csendesen várt újabb munkájával, majd egy fiatal modell kaotikus és totálisan elszállt világába dobott minket. Jól tette-e vagy sem, erről írok most. Refn egyfelől olyan mint Tarantino. Utóbbi a dialógusok mestere, ő maga pedig az audiovizualitás megszállottja. Már a Drive és a Csak Isten… látványa és elszállt képei no meg zenéi is azonnal levittek alfába, de a Neon Démon víziója maga a totális delírium. Jesse (a sokkoló Elle Fanning) modell karrierről álmodva érkezik Los Angelesbe, ahol különös szépségét azonnal felfedezi a szakma és csakhamar a modellvilág krémjében találja magát. Ami minden csak nem fényes Mennyország, hanem maga a rideg, taszító pokol. A konkurenciaharc és a szakma számtalan döbbenetes és taszító árnyoldalának megtapasztalása nem várt fordulatokkal tarkítják a lány életét. Hamarosan rádöbben itt már nem csak a kifutó neonfényének ragyogása a tét, hanem az élete. A Neon Démon nehéz mozi. Lassú, szürreális, erőszakos. Vizualitása döbbenetesen groteszk, iszonytató és mégis lenyűgöző egyszerre. Ez és a plasztikus színészek már-már földöntúlian idegen játéka adják az egészen rémálomszerű film kockáinak értelmét. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak bukás lesz a dolog és talán többet nem is akarnak hallani róla. Engem mégis furcsamód lenyűgözött. Cliff Martinez tökéletes zenei aláfestése, Natasha Braier félelmetesen egyedi vizuális megoldásai (Refn kizárólag női operatőrrel akart dolgozni a filmen, mert úgy vélte jobban átérzik az egészet) és a döbbenetes Fanning lány manga világot idéző, robotikus alakítása valamint a meglepetés mellékszerepő, Keanu Reeves undok és erőszakos karakterével sikeresen jönnek le a vászonról életünk egyik legsötétebb rémálmának megvalósulásában. A Neon Démon beáll az olyan megosztó filmek sorába mint a Showgirls, ahol alapból ingoványos talajon járunk és a lélek mélyére hatoló cselekmény sokszor gyomorforgató és sokkoló képei alaposan megtépázzák a nagyérdeműt. Sokaknak talán örökre feledésbe merül vagy remélhetőleg hamar kitörlődik ez az öncélú(nak ható) és gusztustalan film, de mások számára lehetséges ad valami olyan pluszt ami manapság is merésznek számít a mozi világában. Hasonló dolgokkal szembesülhetünk a francia Gaspar Noé filmjeinél is, hisz akárcsak ott, itt is mindösszesen egy dolgunk van. Eldönteni megtesszük-e azt az utolsó kis lépést mely elválasztja a normalitást az abnormalitástól és ha már úgy döntünk igen, akkor nagy levegőt véve nyitott szemmel alámerülni és hagyni magunkat beleveszni…

The post Neon démon (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (2013) – kritika

“Barát, Kitaszított, Gyilkos”. Egész kicsi voltam még, amikor először láttam a klasszikusnak számító Gyilkosbálna című filmet Michael Anderson rendezésében , megjegyzem nem is igazán gyereknek való film volt ez már akkor sem, de valahogy a mi családunkban van valami megmagyarázhatatlan szenvedély az állatos filmek iránt, így megnézhettem. Onnantól kezdve úgy éreztem mindent tudni szeretnék erről a bámulatosan gyönyörű és intelligens élőlényről. A Blackfish című dokumentumfilmet nézve az első perctől kezdve érzem, hogy a gyomrom is görcsbe rándul, annyira beszippant magával a története. Főhőse Tilikum , aki egy családjától még gyermekkorában elrabolt orka, vagy ha így jobban tetszik kardszárnyú delfin/ gyilkos bálna. Gabriele Cowperthwaite rendező- producer előtt pedig megemelem a kalapom, hiszen valami olyan témához sikerült nyúlnia, amely egészen egyedülálló , valamint hihetetlenül bátor, hiszen egy hatalmas céget vesz kereszttűzbe, mely a tengeri emlősökből cirkuszi állatokat állított elő, minden etikai és jogi kérdést mellőzve, pusztán egy cél által vezérelve : pénzt termelni tonnaszámra. Több szempontból is zseniális a dokufilm szerkezeti felépítése, élő felvétellel indít, melyet a 911-segélyhívó diszpécserei rögzítettek, ezen jelentik be, hogy “baleset történt a Seaworld-ben, az egyik bálna megette az idomárját”…a diszpécser visszakérdez, “Hogyan, egy bálna megette az idomárját?, “Igen” hangzik a válasz, ez történt. Ezek után, már sejtjük, hogy nem egy happy ending-es történet, amit látni fogunk, mégis nagyszerűen ás le a rendező a történet kiinduló pontjáig és szépen lassan göngyölíti fel a szálakat, mégis mi történt, ami a  többszörös halálesetekhez vezetett. Tilikum egy hím gyilkosbálna, akit pár hónapos korában vadásztak le a Seaworld megbízásából 1981-ben , azzal a céllal, hogy majd látogatók tömegét vonzza be a Vízividámparkba. Tanúi lehetünk elrablásának első pillanatképeinek, az ember által kiötölt kegyetlen módszereknek, ahogy a halászok visszaemlékeznek, milyen érzés is volt egy kölyök gyilkosbálnát elrabolni a családjától. Igen, elrabolni, mert egyébként zárójelben megjegyzem a gyilkosbálnák soha nem hagyják el a mamájukat, egész életükben együtt maradnak, matriarchális családokban élnek, ahol a nőstények vezetik a többieket. Megszólalnak ezek után a Seaworld egykori idomárjai, megtudhatjuk milyen volt a 90-es években Seaworld idomárnak lenni, ez maga volt az álom és csoda, az összes idomár úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, mint álmai munkájára, az élet adta egyik legnagyobb lehetőségére, mellyel mindannyian örömmel és lelkesedéssel éltek. Elmesélik milyen volt együtt dolgozni ezekkel a fantasztikus élőlényekkel, nap mint nap. Igazi szerelem volt ez több idomár szerint is, hiszen ezt a fajta munkát csakis szenvedéllyel lehet végezni, egészen rendkívüli kapcsolat alakult ki közöttük és az orkák között. Megemlítik ugyanakkor mennyire borzasztó lelki teher volt nap végén otthagyni őket, hiszen az említett idomárok hazamehetettek munka után, ám az orkák nem, nekik nem maradt más mint éjszakai zárkába egy betonmedencébe gubbasztani, ahol nagyon gyakran egymáson vezették le napi feszültségüket. A nőstény orkák többször is Tilikumra támadtak, akinek nem volt hová menekülni, a kis medencében esélye sem volt, hogy valahogy megvédje magát. Szépen lassan kiderül számunkra tehát, hogy a boldognak tűnő, játékos orkák igenis frusztráltságnak és éheztetéseknek vannak kitéve, folyamatos abúzusnak az áldozatai, amely kicsit sem ad okot arra, hogy boldogok legyenek szűkös kis medencéjükben, nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy a szabadon élő példányok napi több ezer kilométert úsznak az óceánok végtelen vizében. Erre egy ilyen kis tankban semmi esélyük, vagy együttműködnek az élelem reményében, vagy marad az éhezés, büntetés. Fontos még megemlíteni, hogy a gyilkosbálnák rendkívüli intelligenciával valamint EQ-val ( Emotional Quotient) rendelkeznek, kutatások bizonyítják, hogy érzelmi életük, még az emberénél is mélyebb és összetettebb, ezt olyan MR vizsgálatokkal bizonyították, melyben az orkák agyát és annak bizonyos területeit tanulmányozták. Hamarosan megtudjuk, hogy Tilikumot három ember életének kioltásával hozták kapcsolatba, bár furcsa módon csak a legutolsó eset megtörténtekor (Dawn Brancheau- 2010) lép életbe az a határozat, miszerint az idomároknak elkülönítve kell maradniuk az orkáktól, a velük való testi érintkezést veszélyesnek és tilosnak minősítik. Itt kerül fel a történetben a pont az I-re hihetnénk, a szerencsétlenül járt Dawn emlékére alapítványt hoznak létre, mely az állatok jogaiért küzd a mai napig , így nagyon bölcsen azt is elismeri, hogy a kedves lány haláláért nem Tilikum tehető felelőssé, hanem az őt rabságban tartó óriáscég a Seaworld, akiknek még az is ráfért az arcukra , hogy Dawn-t tegyék felelőssé a saját haláláért. Néhány héttel ezelőtt pedig Tilikum is feladta a harcot, hiába minden aktivista szervezkedés-, kampányolás, nem sikerült elérni, hogy visszanyerhesse szabadságát, elpusztult a 35 éve rabságban tartott orka, aki most már „újra szabad” lehet. Tanulni lehet a Balckfish-ből és azt gondolom, hogy kell is, mert Tilikum esete is arról árulkodik, hogy a ma embere azt hiszi neki mindent szabad, ha pénzről/ jó üzletről van szó, nem számít a kivitelezés, vagy, hogy ezzel hány élőlényt foszt meg a saját természetes közegétől. Zárógondolatként pedig megkell , hogy említsem azt a tényt is, hogy soha semmilyen feljegyzés nincs a tudomány mai állása szerint arról, hogy szabadon élő orkák valaha is emberre támadtak volna.

The post Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (2013) – kritika appeared first on Hessteg.



Az egészség ellenszere (2016) – kritika

Megmondom őszintén, nagyon kíváncsi voltam, hogy Gore Verbinksi mit tud kihozni a horror műfajából tizenöt év elteltével, hiszen ő egy olyan rendező, akinek a stílusa maga a védjegye, hisz ha sorba állítjuk a filmjeit (Karib tenger kalózai trilógia, Rango, A magányos lovas), akkor egy elég éles kép rajzolódik ki, s csak azon csodálkozunk, hogy A Cure for Wellness-ben hogyhogy nem szerepel Johnny Depp. Oké, a családi (hellyel-közzel) kalandfilmek divathullámát sikeresen meglovagoló Verbinski azért másfél évtizeddel ezelőtt beköszönt a Körrel, és akármennyire is kukacoskodunk, amiatt bizony nem kell szégyenkeznie. Az első pillantásra a Viharszigetre hajazó (Dane DeHaan tekintete kinek nem a fiatal Leo-t juttatja eszébe?) mű azonban egy igen érdekes szerelemgyerek lett, amire megannyi hibája ellenére sem tudom azt mondani, hogy rossz. Kivételesen a problémával kezdem, így könnyebb átadni az élményt: képzeljetek el egy horrort, aminek a cselekménye a jól megásott mederben, semmitől sem siettetve, komótosan (noha nem untatóan) csordogál. No most ehhez tessék hozzáadni, hogy a film két és fél órás, s ha ez még nem lenne elég, akkor jó tudni, hogy még a legkevésbé szemfüles nézők számára is tiszta lesz minden várható csavar már szűk másfél óra elteltével is. Az egészség ellenszere ugyanis meg sem próbál szövevényes fordulatokkal operálni, Verbinski ezúttal szabadjára engedte a benne lakozó művészt és a komplikált belbecs helyett a körítésre fókuszált, méghozzá úgy, hogy alapként felhasználta a legősibb horrortörténetek egyikét. Főhősünk, a törtető Lockhart (Dane DeHaan) elsőre kellemesnek tűnő feladatot kap: haza kell hoznia a cég vezetőjét, aki egy wellnessközpontban ragadt Svájcban és az Istenért nem akar visszatérni a mókuskerékbe. Nosza, fiatal és ambiciózus barátunknak sem kell több, elutazik a szanatóriumba, ahol aztán furcsábbnál furcsább dolgokat tapasztal… Nem megyek bele jobban, mert a legkevésbé sem szeretnék a kelleténél többet elárulni, mint mondtam, azt az egynéhány csavart érdemes tartogatni a filmre: nem a forgatókönyv lesz az, ami miatt a filmet emlegetni fogjuk. Ami miatt nem süllyesztem el a kiábrándítóan középszerű fiókban Verbinski moziját, az az atmoszférateremtés, amire ritkán látni ilyen jó példát. Nem csupán a szereplők játéka kifogástalan -minde DeHaan, mind Jason Isaacs emlékezetes-, de a megannyi apró részlet (ami a gondolkodóbb típusú nézők számára jó pár mellékvágányt és újraértelmezést ígér) és legfőképpen a fényképezés az, amik kiemelik a filmet az átlagból és ami miatt azt tudom mondani, hogy ez egy olyan mozi, ami ugyan otthon, a tévé képernyője előtt lehet, hogy sokaknak csalódást okoz, de könyörög azért, hogy nagy vásznon nézzük. Ugyanakkor, ha összegeznem kell, nem mehetek szó nélkül amellett sem, hogy Verbinski célja szinte bizonyos, hogy nem ez volt, ő egy főhajtással (klasszikus elemek) próbált valami igazán egyedit alkotni, ami sajnos csak félig-meddig jött össze neki, mert a páratlan hangulat és atmoszféra sajnos nem képes teljesen feledtetni az indokolatlanul hosszú játékidőt és a fájóan egyszerű, nagyon hamar átlátható történetet. Ugyanakkor a látvány miatt érdemes beülni rá, egyszóval ez egy igazi felemás élmény volt.

The post Az egészség ellenszere (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Szövetségesek (2016) – kritika

Robert Zemeckis rendezőként már nagyon sok mindent letett az asztalra. Elég csak pár klasszikust említeni mint a Vissza a jövőbe széria, vagy épp a Forrest Gump. Legutóbbi filmje, a Kötéltánc után még nagyobbat ugrik a múltba, hogy bemutasson nekünk egy izgalmas és romantikus thrillert, a Szövetségeseket. Spoileres kritikánk. Történetünk a II. világháborúban, Marokkóban veszi kezdetét, ahol egy brit oldalon álló kanadai kém éppen földet ér ejtőernyőjével a sivatag közepén. Ha jobban megnézzük már láthatjuk is, hogy ő bizony Max Vatan (Brad Pitt), akinek egy fontos küldetése van: kiiktatni a marokkói náci nagykövetet. Segítséget is kap Marianne Beausejour (Marion Cotillard) személyében, aki nevéhez is híven francia és ugyancsak kém. Kettőjüknek egy színjátékot kell előadniuk és bár sosem látták egymást a bevetés előtt, most házaspárként kell viselkedniük. Közösen, ám mégis zárkózottan próbálnak összedolgozni és kitanítani egymást a merényletre, ugyanis csak egyetlen esélyük van. Ám ahogy közeledik az akció, rájönnek, hogy nem biztos, hogy túl élhetik az akciót, így – bár nem lenne szabad ezt tenniük – összegabalyodnak egy homokvihar közepette. A másnapi bevetésük azonban teljes sikerrel záródik, minden nácit kiiktatnak és el is tudnak menekülni Marokkóból. Max úgy dönt feleségül veszi Marianne-t és családot akar alapítani vele Londonban. A pár boldogan él, megszületik kislányuk, aztán amikor már minden jónak látszik, Maxet értesíti az angol hírszerzés, miszerint a felesége német kém. Ám Vatan ezredes cáfolja mindezt, s kap egy lehetőséget a bebizonyításra felesége ártatlanságára, ám ha ez nem sikerül neki akkor a saját kezével kell kiiktatni feleségét… Innentől pedig a film rohamtempóban adagolja a drámát, a feszültséget és az izgalmat. Max mindent megtesz azért, hogy bizonyítékokat gyűjtsön párja védelmében, de közben felemészti a tudat – mi van ha tényleg igaz az, amit szerelméről állítanak? Hősünk nyomozásba kezd és egészen Franciaországig jut el, ahol kideríti, hogy az, akit a feleségének hitt, valójában egy teljesen más személyazonossággal bíró ember. Maxet váratlanul éri, hogy a felesége bevallja az igazságot, miszerint mind végig hazugságban éltek, ám a nő valóban szerette férjét. Max megbocsát és arra a döntésre jutnak, hogy mentik a bőrüket a britek elől… A film kettő részre bontható: A párunk megismerkedésére, ami a merénylet közben alakul ki, valamint a londoni cselekményre, ami romantikus hangvételből tragikussá válik. A film remekül bemutatja a kémek világát, a kor okozta nehézségeket, a polgári mindennapokat a háború közepén és a választást család és hazaszeretet között. Bár pár ponton azért lenne mit csiszolni a filmen, azért csalódást senkinek nem fog okozni. A film váltakozik dráma, romantika, akció és thriller között, de mindig fent tartja az érdeklődést. A remek látvány (ezt Zemeckistől már megszokhattuk), s ez is hozzáad az élményhez – a londoni bombázás félelmetesen lett ábrázolva – a díszletek, öltözékek, zenék mind mind hozzácsatolnak a film lelkéhez egy darabot. A kevés akciójelenet ellenére is (amik amúgy nagyon ütnek) végig izgalmas és feszült a hangulat. Ami hiányzott, hogy talán keveset tudunk meg Max feleségéről. Engem például nagyon érdekelt volna, hogy milyen motivációja van feleségének, mi az ami miatt Vatan ezredes mellé került, illetve azt sem tudjuk meg milyen nemzetiségű valójában. Tetszett, hogy a náci kémes fordulat után mégis a családot választja főszereplőnk és katona létére nem a protokollt, hanem szeretteit védi – pedig tudja, hogy ez lehet akár családja veszte is. Engem teljesen megvett a film. Hiába a kevés akció, és a néha kicsit kidolgozatlan kémes szál (Marianne múltja). Bár az előzetesek szinte lelőtték a film csavarját, valahogy mégis végig feszült volt a levegő és sokszor elhittem a film alatt, hogy be tudja bizonyítani Max párja ártatlanságát. Ez az amit egy jó filmnek tudni kell. Ahol pörög ott nem áll le, ahol romantikus akar lenni ott kenterbe veri a szürke összes árnyalatát. Mindkét nemnek teljes szórakozást nyújt! Izgalmas, drámai és megható, randifilmnek épp tökéletes.

The post Szövetségesek (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Vademberek hajszája (2016) – kritika

Taika Waititi nevét én (sokakkal egyetemben) a Hétköznapi vámpírok után jegyeztem meg. Bár azért a filmért nem tudtam igazán rajongani, mindenképpen egy egyedi, ötletes próbálkozásnak tartottam. Egyszerűen mondjon bárki bármit, ha valaki csinál egy dokumentarista stílusú komédiát a köztünk élő vámpírok életéről, ami nem mellesleg jó is, annak a pályafutását kár lenne nem követni. Úgyhogy nagy lelkesedéssel ültem neki a Vademberek hajszájának, és ez a lelkesedésem meg is maradt a film teljes hosszán át. Sőt, még utána is nehezen tűnt el a mosoly az arcomról. Sőt, még most, jóval a megtekintése után is mosolygok, ha eszembe jut egy-egy jelenet vagy karakter. Szóval, miért is ilyen jó ez a film? Nos, a történet szerint Ricky egy árva fiú, akit elhagyott az anyukája. Emiatt kissé problémás gyerek, olyan elévülhetetlen gaztettekkel a bűnlajstromában, mint például szemeteszacskó rugdosása az utcán, vagy egy hídról való leköpés. Szerencsére az Új-Zéland egy távoli farmján lévő Bella és férje, Hector ezek ellenére is befogadja a vásott srácot. Ezután a film leginkább Hector és Ricky rosszul induló, de később elmélyülő kapcsolatára koncentrál. Igen, kedves olvasó, jól gondolod: nem a történet adja el ezt a filmet. Ha csak ebből indulnánk ki, olyan film lenne ez, amiből naponta leadnak hármat a legunalmasabb hétköznap délutáni műsorsávban. Taika Waititi kell ahhoz, hogy ilyen ezerszer látott alapokra helyezve is igazán emlékezetes történetet kapjunk. Konkrétan ennél szerethetőbb és stílusosabb film nem készült 2016-ban. Waititi pontosan tudja, milyen hangulatot akar megteremteni, és ennek rendel alá mindent a filmben. Ezt a célt szem előtt tartva csatasorba állítja többek között a gyönyörű Új-Zélandi tájat, sok fantasztikus zenét, és a Hétköznapi vámpírokból már ismert, komolyság és komolytalanság határán egyensúlyozó szituációkat. Az egész film lényege talán ez a kényes egyensúly a két véglet között. Egyszerre fér meg benne a gyász, a magány és az ezekből eredő szomorúság; de pár jelenettel később már őszinte, hangos nevetést vált ki a magát gengszternek képzelő kisgyerek. A hangulatot talán jól jellemzi, ha mondjuk Wes Anderson munkásságával vonunk párhuzamot, viszont bizonyos szempontból kár lenne ezt megtenni. A Vademberek hajszája ugyanis mindenféle hivatkozás nélkül is megáll a saját lábán. Egy másik fő komponens ebben a kiváló elegyben a jól eltalált karakterek. Tulajdonképpen kicsit mind önmaguk karikatúráinak tűnnek, és egy kevésbé hozzáértő rendező kezében azok is lettek volna. De szerencsére erről itt szó sincs, a szereplők pont annyira és pont akkor komolyan vehetők, amennyire ez jól áll neki. Ezerszer láthattál már ilyet, itt mégis őszintén szurkolsz a mogorva Hectornak, hogy végül kötődni tudjon Rickyhez, így váltva meg magát. Tudod, hogy a gonosz, idegesítő bürokraták és fontoskodó hivatalnokok összes unszimpatikus vonását magában egyesítő Paula úgysem teszi tönkre a főszereplők életét. Tudod, de nem érdekel, mert egyszerűen jó nézni. Részben természetesen azért, mert az összes színész szívét-lelkét beleadva hozza a karakterét, senkire sem lehet panasz. Külön megemlítendő, hogy az idegesítő gyerekszínészek végeláthatatlan tömegében pont az ilyen alakítások magaslanak ki, mint amilyen Ricky és az őt eljátszó Julian Dennison . Kicsit talán szokni kell a játékát (az elején még nem gondoltam volna, hogy ezt leírom), de a film végére tényleg megszeretteti magát a nézővel. Van még egy nagyon markáns vonása a filmnek, ami persze a fent elmondottakkal együtt érvényesül: átlengi az egészet a jó értelemben vett lázadás szelleme. Ricky és Hector közösen szállnak szembe a rendszerrel, de a film során döbbennek rá, hogy előbb-utóbb fel kell adni a kilátástalan harcot, saját boldogságuk érdekében. Szerencsére egyáltalán nem csalódást keltő ez a vég, velük együtt fogadjuk el a sorsukat. Sőt, így még egy nem teljesen szájbarágós tanulságot is kapunk a nem teljesen tipikus happy end mellé. Waititi következő filmje a Thor 3. része, a Ragnarök lesz. Ha valaki, hát ő képes igazi élettel megtölteni a Marvel viharistenének következő kalandját. Aki látta az előző két Thort, tudja, mekkora dicséret ez.

The post Vademberek hajszája (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Énekelj! (2016) – kritika

Az illumination srácok a kényelmes talajon maradva, ismét egy állatokkal illusztrált animációs történettel rukkoltak elő. Ezen a területen már többször is bizonyítottak úgy, mint a Kis kedvencek titkos élete, Gru, Minions, vagy akár a Lorax, ezek után szinte borítékolható volt a siker. A legújabb alkotásuk az  Énekelj! (Sing) a tehetségkutatók műsorát vette alapul, amik eléggé közismertek és elterjedtek, többek közt kis hazánkban is, és persze nagy rajongótáborral is rendelkeznek, ebből kifolyólag ez egy jó alap egy ilyen mese számára. Filmes oldalról már megannyi alkotás készült, ahol az ének van középpontban, így várható volt, hogy az animációs oldal is jelentkezik egy ilyen jellegű alkotással (bár én korábban számítottam rá).  Na de nézzük, mivel is van most dolgunk! Adott nekünk Buster Moon a koala akinek veszélyben a színháza, mivel már nem tudja fizetni a számláit, és ha ez így marad akkor bizony a bank teszi rá a kezét de, hogy megmentse egy olyan ötlete támad, hogy rendez egy tehetségkutató versenyt, ahol bárki megmutathatja tudását, ezzel felvirágoztatva a jobb napokat is látott színházat. Viszont hű asszisztensének Miss Crawlynak, aki elég ügyetlen és koros is, sikerül a versenyért járó eredetileg 1000 dolláros összdíjazású jutalmat megtoldani néhány kéretlen nullával, ezzel megalapozva a konfliktust. Ebből pedig az következik, hogy a kisváros apraja-nagyja indul a versenyen. Viszont mivel Buster tudja, hogy egyetlen esélye van, megtartja a válogatást, mellette pedig a pénz megszerzésén dolgozik. El is kezdődnek a meghallgatások amik után marad többek közt egy gorilla, egy egér, néhány malac, és egy elefánt is, akik a mesés 100.000 dollár fődíjért hajtanak, miközben nem is sejtik, hogy az a pénz bizony nem is létezik. Innentől pedig olyan mintha beleshetnénk a kulisszák mögé, végignézhetjük, hogy mennyi mindent kell megtenniük vagy épp feláldozniuk a siker érdekében. bemutatja, ahogy a személyes problémák tömkelege nehezíti az érvényesülésüket, amik a családi tragédiáktól a párkapcsolati válságig terjednek,de önmagukkal is meg kell küzdeniük természetesen. Végignézve láthatóvá válik,hogy akad aki csak pénzt hajtja, van olyan, aki a szürke hétköznapokból szeretne kitörni és több lenni, vagy aki a szülői negatív útmutatás ellen küzd, és akad köztük olyan is, aki komoly önbizalomhiányban szenved. Ebből is látszik, hogy az írók nem mentek messzire amikor alapanyagot kerestek a karaktereikhez. Persze végül minden turpisság kiderül, mindenki számot vet magával és amikor már úgy tűnik, hogy lehetetlenné vált a helyzet, minden nehézséget és akadályt leküzdve eldöntik, hogy összefognak és előadják a show-t, megmutatják mit is tudnak, így bizonyítva önmaguknak is és világnak. Ez a történet inkább szól arról, hogy mennyire fontos az összefogás és a kitartás, sokkal inkább, mint a versengés. Azt sajnáltam, hogy a legtöbb konfliktus lezárását elég kurtán oldották meg, jobb lett volna, ha kicsit hosszabb kifutást hagynak a megoldásoknak. Ha gyerekszemmel nézzük, akkor jó eséllyel tetszeni fog, de ha felnőttként már egy elég sablonos egyveleget kapunk. A történtet nézve a tehetségkutató ugyan csak egy keretként funkcionál ettől függetlenül, úgy gondolom nem használták ki eléggé a benne rejlő lehetőségeket. A stúdió munkájára ezzel szemben nem lehet rosszat mondani, az animáció szép és jól kidolgozott, a történetvezetés egyszerűségéből fakadóan jó a kisebb hiányosságok ellenére is, ezek mellett pedig számtalan sláger csendül fel a film elejétől a végéig. Összefoglalva nem egy rossz alkotás, de nem is volt mersze messzire menni a témában. Akik szeretnék megnézni, javaslom, hogy csak gyerekkel együtt menjenek moziba, egyébiránt nem biztos, hogy megér egy mozijegyet a film.

The post Énekelj! (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Éjszakai Ragadozók (2016) – kritika

Szándékosan nem tájékozódtam a megtekintés előtt a történetről, a háttérről és a fél szemmel elkapott előzeteseken, avagy ajánlókban átáramló információkon kívül nem is nagyon tudtam semmit a filmről. A szereplők közül a két főszereplő személyével tisztában voltam, ez épp elegendő is volt ahhoz, hogy érdeklődve üljek a film elé. Mi az, amit tudunk előzetesen? Az ex-feleség, aki egy boldogtalan (második) házasságban él, kap az ex-férjtől egy csomagot, benne egy regény nyers kéziratával a nőnek címezve. A regény címe Éjszakai Ragadozók, épp az, ahogy korábban a férj emlegette a történet női főszereplőjét. Susan ugyanis súlyos alvászavarban szenved, éjszakánként szinte egyáltalán nem alszik, a cím azonban több jelentést is kap a cselekmény előrehaladtával. Nem rohannék azért ennyire előre. Amit még fontos tudni, hogy nem mindennapi történetvezetés az, ahogy a film elkalauzol; egy regény szolgált alapanyagul, melyet Austin Wright amerikai író vetett papírra, eredetileg Tony és Susan címmel. Felkeltette az érdeklődésemet, mert egyedi dolognak tartom az „egy regény a regényben” megoldást, könyvben pedig kifejezetten nagyot üthet. No, azért képernyőn sem rossz… Néhány név, ami garancia a minőségre A szereplők között Amy Adams, Jake Gyllenhaal, Michael Shannon és Aaron Johnson egy fajta biztonsági övként kötöz a kanapéhoz. Az ember akarva-akaratlanul is jóra és minőségre számít e nevek hallatán, ismerve a színészek korábbi munkáit. Ráadásul Michael Shannon idén Oscar jelölést is kapott, mint a legjobb férfi mellékszereplő, a filmben nyújtott alakításáért. A kezdő jelenetek váratlanul érik az embert, én is pislogtam nagyokat; első nekifutásra tartottam tőle, hogy végig valamilyen iszonyatosan aberrált mozit nézhetek majd, s ha az első gondolatom nem is volt helyes, ezzel szemben a biztonsági öv mellett a teljes alkotást végig kísérő feszültség még oda is szegezett ahhoz a bizonyos kanapéhoz. Ahogy korábban említettem, két szálon fut a cselekmény. Adott egy az ex-nejnek címzett regény, melyet az elejétől a végéig követhetünk Susan Morrow (Amy Adams) képzelete segítségével. A regénybéli cselekmények párhuzamban haladnak a jelen történéseivel, valamint az általa felelevenedő emlékekkel. Lassan kiderül az, amire számíthatunk is; a regény nem véletlenül lett Susan-nak címezve, fontos jelentéstartalommal és szimbolikával teljes egészében róla szól. Ahogy haladunk előre kiderül, hogy Jake Gyllenhaal két karaktert is alakít: a múltbéli első férjet és az egy erőszakosabb thriller-regény főszereplőjét is, ahol is Susan az Apa (Tony) szerepével társítja a férfit. Telitalálat. A nagy meglepetés talán Aaron Johnson, akit már megannyi szerepben láthattunk. Szuperhős storykat kifricskázó vígjátékban kezdte még szinte gyerekként (Kick/ass), aztán Godzilla nyomába eredt, de megmentette a világot is a Bosszúállók oldalán, mondanom sem kell, hogy ezt a szerepet is remekül hozza. Michael Shannon pedig nem véletlenül kapta a jelölést, remekül játssza a kalapos texasi nyomozót, akinek a végén már igazából minden mindegy. A karakter súlyos betegségéről már az előtt tudomást szerezhetünk, ha alaposan figyelünk, mielőtt azt konkrétan szóban megemlítenék. Le a kalappal! Végül az ő figurája lendíti leginkább előre a történetet, pontosan annyira válik szimpatikus figurává a végére, mint amennyire nem volt az az elején, bár nem igazán a legális ösvényen teszi mindezt. A főhősnő viszont, ahogy haladunk előre egyre unszimpatikusabbá válik. Happy endet ne várj. Vagy mégis? Semmiképp nem nevezném kiszámíthatónak az Éjszakai ragadozókat, miközben gyomorgörcsben várod a következő történést, szinte biztosan nem az fog történni, mint amire számítasz. A film háromnegyedénél már biztosra vehető, hogy itt happy end nem lesz, legalább is nem klasszikus értelemben. Az abortusz még mind a mai napig egy igen megosztó téma, nem is tisztem ezt boncolgatni, azonban nagyon találónak érzem a felbukkanó szimbolikát. Remekül ábrázolja mit is érezhetett Edward, amikor is ezzel szembesült. Negatívumként talán egyetlen dolgot tudnék kiemelni, az pedig a két lezáratlan történetszál. Ez teljesen a nézőre van bízva, mindenki gondolhat, amit akar, vagy szeretne. Hiányérzetem viszont nincs emiatt, mert így is kerek a történet. Mindenki megkapja méltó büntetését és a leckét; valamiért mégis elégedetten álltam fel a kanapéról: Tony végül is nem egy létező karakter a filmben, „csak” egy szereplő a regényből, így ennek nincs nagy súlya. A legnagyobb lecke, azonban még is Susané így végül kapunk egy, nem a klasszikus értelemben vett, amolyan „negatív” happy endet. Remélem összejön az az Oscar díj. Részemről többször nézős darab lesz az Éjszakai Ragadozók és az sincs kizárva, hogy a könyvet is megszerzem és elolvasom majd.

The post Éjszakai Ragadozók (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Autopsy of Jane Doe (2016) – kritika

A Fűrész sokadik részében láthattunk először olyan hiteles boncolást, amitől végleg elment a sorozattól a kedvem. Az öncélúnak tűnt, rémségesen realista képsorok valóban gyomorforgató élménye számomra a kultikus széria végét jelentette. Most azonban egy hasonlóan komponált horror visszahozott valamit a boncasztalok hideg kék világából a vászonra, mert Jane Doe boncolása kiverte a biztosítékot. Az év egyik leghatásosabb mozijáról pár sorban. André Ovredal (Trollvadász) filmjének cselekménye egy titokzatos női holttest körül játszódik, melyet egy brutális gyilkosság helyszínén találnak -oda nem illő módon- és egy apja-fia (Brian Cox és Emile Hirsch) üzemeltette boncterembe adnak át a rend őrei várva a megoldást: ki ő és mit keresett a tett helyszínén?! A gyönyörű, fiatal női test körül valami nagyon nem stimmel. Első ránézésre semmi külsérelmi nyom, sehol egy seb vagy bármi, ami a halál beálltának mibenlétére adna következtetést. Amint elkezdik a műveletet egyre több furcsábbnál furcsább dologgal szembesül apa és fia, no és úgy szaporodnak a durvábbnál durvább történések. A test valami rettenetes titkot tár fel előttük, olyasmit amit elképzelni sem lehet és nagyon úgy tűnik a sok megmagyarázhatatlan jelenség valami misztikus titkot takar. Ovredal filmjének kulcsa a gátlástalanul nyers képek, a két színész kiváló játéka valamint a másodperc pontossággal adagolt, zsigeri feszültség. Amilyen könnyedén metszi a szike a húst úgy csavarodik meg egyre jobban gyomrunk, de a lázas kíváncsiság, vajon mit is rejt a gyönyörű test szabályosan a székhez szögez. A valósághű és művészien groteszk alkotás mértani pontossággal halad előre. Nincsenek kínos pillanatok, erőltetett ijesztgetések vagy túlzó történések. Egészen a film feléig: míg csak a boncterem falai közé szorít minket a cselekmény, kiválóan működik az utóbbi idők egyik legjobb horrorja. Nem szörnyekkel vagy trancsírozással akar sokkolni hanem egy mindennapos orvosi művelet hiperrealista bemutatásával és a köré szőtt, finoman adagolt misztikummal. Aztán az addig precízen megtervezett történet enyhén meginog és számtalan apró hibát vétve kissé, de elveszti kezdeti frenetikus hatását. Amint bejönnek a a képbe klasszikus klisék, elillan sajnos a mesterien fokozott izgalom ereje ami végig jóleső borzongással töltött el. Szerencsére a film az utolsó pillanatig képes azért megtartani valamit az első félidő tökélyéből és így a végkifejletre szépen újra összeáll a dolog, hogy aztán a végső snitt egy újabb, végtelenül bugyuta momentuma ismét nagyot szakítson ki az egészből. Két remek színész, egy alapvetően roppant furfangos, de sajnos egyáltalán nem hibátlan történet mesterien kivitelezve, precízen rendezve és vizuálisan lenyűgözően tálalva az év – sokak szerint az utóbbi évek – egyik legjobb horrorjának fényes trónjára emeli Jane Doe boncolását, és ez az ami miatt mi is megbocsátunk neki.

The post Autopsy of Jane Doe (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



A számolás joga (2016) – kritika

A Hidden Figures (A számolás joga) kicsit cinikus szemmel nézve egy nagyon tipikus, könnyzacskó-facsarásra kitalált filmnek tűnhet. A fekete nők küzdelme az önmegvalósításért a 60-as évek Amerikájában egy olyan téma, amit annyi érzelgősséggel és giccsel raknak tele a készítői, amennyivel csak jó ízlésük engedi. Bevallom, ilyen gondolatokkal ültem be a moziba megnézni a filmet, szerencsére kiderült: a készítőknek volt arányérzéke, és pont annyira érzelmes a film, amennyire ez tényleg jól áll neki. A történet három fekete nőről szól, akik mindannyian a NASA berkeiben dolgoznak: A főszereplő Katherine az űrutazásokhoz kapcsolódó számítások elvégzésében segédkezik; Mary mérnökként szeretne elhelyezkedni; Dorothy pedig egy fekete nőkből álló számolócsapatot vezet. A történet nagy előnye, hogy mind a három szál teljesen átélhető, jól van kibontva a cselekmény, mindhárom hölgynek örömmel szurkol a néző, drukkolunk, hogy megküzdjenek az előttük tornyosuló előítéletekkel. Különösen rokonszenvessé teszi őket, hogy mindhármukon érezhető, hogy nem csak magukért harcolnak, hanem valamiféle nagyobb, nemesebb cél lebeg a szemük előtt. Nemcsak a fekete nők jogi harcait viszik előre, hanem az adott történelmi helyzetben egész környezetük (a munkatársak, az űrhajózás) előremozdítására törekszenek. Ha már a történelmi helyzet előkerült, külön meg kell emlékeznem erről is. Egyrészt szerintem az űrhajózás után érdeklődőknek egyszerűen kötelező a film megtekintése, annyi érdekes kis apróság van hitelesen bemutatva. Érdekes egyébként, hogy a filmben használt kellékeket korábban a filmrajongók egy másik űrhajós filmben, az 1995-ös Apollo 13-ban láthatták. Másrészt a film hangulatának talán a legérdekesebb eleme az, ahogyan bemutatja a fekete nők helyzetét. Kifejezetten okosan van érzékeltetve az, hogy az irányukban meglévő előítélet nem valami tudatosan gonosz dolog volt, nem megátalkodott fekete és/vagy nőgyűlölők lakták Amerikát akkor sem. Nem akarták hátráltatni, lenézni őket, mégis szinte automatikusan ezt tették, a társadalmi berögződések miatt. Sajnos. De szerencsére az is látszik a filmben (a háttérben zajló egyenjogúsági mozgalmak mellett), hogy van remény arra, hogy jobbá váljanak az emberek. Látva a főszereplők rátermettségét és kitartását, sokan változtatják meg addigi előítéletes gondolkodásukat a szereplők közül; de a már említett jó ízlésnek köszönhetően ezt nem nyálas ölelések között teszik meg, hanem apró gesztusokban nyilvánítják ki véleményüket (egy kivételtől eltekintve) . Persze ez a film sem tökéletes; néha megbicsaklik a cselekmény lendülete, különösen mikor a három főszereplő magánélete került bemutatásra. Összességében viszont elmondható, hogy A számolás jogát övező kritikai elismerés ezúttal teljesen megérdemelt.

The post A számolás joga (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Hell or High Water (2016) – kritika

Cowboyok, olajmezők, kiégett prérik, kisvárosi bankok, és mindenkinek van fegyvere. Az idei Oscaron a legjobb filmek között induló Hell or High Water Amerika egyik legszegényebb sarkában játszódik, Nyugat-Texasban. Tanner (Ben Foster) és Toby Howard (Chris Pine) is itt nőttek fel. Édesanyjuk halála után a földjük a Texas Midland Bank jelzáloga alá került, ezért a két testvér minden követ (értsd: bankot) megmozgat hogy visszaszerezze a földet ami alatt a sokat érő olaj van. Tanner az idősebb, börtön járta, kicsapongó és vad, egyetlen célja, hogy segítsen az öccsének, aki viszont a gyerekeinek akar egy sokkal szebb és élhetőbb jövőt biztosítani. Toby józanabb és higgadtabb mint bátyja, de a történet során kiderül hogy a két testvér egymás nélkül nem ér semmit ezen a vidéken. A történet másik párosát Hamilton sheriff (Jeff Bridges) és Alberto ranger (Gil Birmingham) alkotja. Hamilton néhány héttel a nyugdíjazása előtt álló vén csont, aki a fiúk bankrablásaival élete utolsó ügyét göngyölíti fel. Személyében megtestesül a helyi átlag amerikai a maga mexikói és indián ellenességével, például ezért is ironikus a filmben amikor a fiúk a lopott pénzüket egy indián kaszinóba viszik tisztára mosni. A Hell or High Water egy karakterközpontú modernkori western-dráma, amiben a két főszereplő motivációi mellett betekintést nyerünk abba a nyugat- texasi kilátástalanságba, ahol az emberek gyanakvóak, előbb lőnek mint kérdeznek, a bankok élősködése miatt pedig napról-napra élnek, és David Mackenzie mindezt realisztikusan tálalja nekünk. Bár maga a forgatókönyv nem valami nagy durranás, a dialógusokban felfedezhető a Sicario-t is jegyző Taylor Sheridan Sons of Anarchy-s múltja. A felvételek magával ragadóak: A fakó színek visszaadják a texasi vidék kiégettségét, amin keresztül még jobban bele tudjuk képzelni magunkat a történetbe. Ezt tovább erősíti a zene is amit Nick Cave és Warren Ellis szerzett. Vontatott, baljós hegedűszólamok kísérik a jeleneteket amikor nem valami mostani country radio hit szól. A stáb többi tagja mellett a színészek is láthatóan oda tették magukat. Chris Pine-nak kellett hoznia a legmélyebb karaktert, ezért a korábbi Jack Ryan-ja után ez a szerepe sikeresen be is emelte őt a (rozmárhangú) Jeff Bridges és Ben Foster közé, akik láthatóan élvezték a játékot. Nem véletlenül nyilatkozta Ben Foster, hogy a forgatások előtt erre a vidékre költözött ahova minden nap kijárt lövöldözni a puskájával. Minden pozitívum mellet a történet egyszerűségét mégsem lehet a film főbenjáró bűnének felróni, mert egy ilyen egyszerű történetvezetéssel lehet a legegyszerűbben bemutatni ezt a fajta karakterfejlődést. A főszereplőket minden írásba foglalt jogi törvény ellenére a legmélyebb morális elv hajtja, és ez az ami szöget üt a fejünkbe a film nézése közben: Vajon mi is ezt tennénk az ő helyükben? Erre ad választ a lezárás ami szépen lekerekíti az egészet. A Hell or High Water itthoni megjelenéséről egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy március 17-től elérhető lesz szinkronosan az HBO Go felületén, amitől számítva nem az a kérdés hogy meg kell e nézni, hanem az hogy mikor.

The post Hell or High Water (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



A nagy szépség (2013) – kritika

Ha létezik mozis bakancslista, akkor ez a film biztosan rajta van. Igényesen kidolgozott, kifinomult tartalommal megtöltött mestermunka, ami igazi pompájában többszöri megnézés után fedi csak fel magát.  Az elsőre is döbbenetesen szép képi világ, gondosan hozzáillesztett zene és finomhangolt képi elemek együttese olyan új filmnyelvi eszköztárat nyit meg a néző számára, amivel lehetővé válik új perspektívából megtapasztalni az ember belső küzdelmét önmaga megismerésével. Federico Fellini 1960-ban mozikba került Édes élet c. filmjében mutatta be emlékezetesen, hogy hogyan lehetséges a nihilizmust lefordítani egy életformára. Paolo Sorrentino 50 évvel később humoros, de ugyanakkor nagyon komoly választ ad ugyanerre a kérdésre. A film bemutatja a római kulturális felső réteg beképzelt beszélgetésein keresztül az európai szellemi elit néhány jelentős problémáját. Erre egyébként a mai alkotók közül többféle filmes választ is találhatunk (pl.: Lars von Trier depresszió-trillógiája). A filmnyelvet viszont ilyen mesteri szinten használó és mégis egy halandó számára is érthető – vagy ami még fontosabb: élvezhető (!) – audiovizuális tartalom ritkán kerül a vászonra. Egy olyan világban, ahol a színházrendező már annak is örül, ha a nézőkben az előadásból még 10 perccel annak vége után megmarad bármi, elég nagy szó olyan filmet készíteni, ami megragadja és képes fenntartani a figyelmet. A nagy szépség már rögtön az első jelenetnél behúz. A képi világ és a vele sokszor teljesen ellentétes hangulatú zene társítása biztosítja azt az alapfeszültséget, ami végigvezet minket Jep (Toni Servillo) belső fejlődésén. A történet egy író életét mutatja be – folyamatos utalásokkal Fellini filmjére – annak vége felé közelítve, visszaemlékezve a szép pillanatokra. A halálélmény közeledése adja a főhős motivációját és egyben a film visszatérő motívumává is válik. A szubjektív belső én legalapvetőbb sarokkövének meghatározásán dolgozik a rendező, a színész és velük együtt a néző is, amiben végül minden vallásos és közönséges tartalom egymás mellett bontakozik ki. Sorrentino egy interjúban azt mondta a filmről, hogy az egyik célja volt összehozni a szent és profán elemeket. Ez a mérleg-szerű egyensúlyozás a zene és a képi világ (a kameramozgás, a képkivágás és a vágás sebessége) között létrehoz egy megfoghatatlan légkört. Emiatt a kettősség miatt jogosan támadhat az az érzésünk, mintha valamilyen dokumentumfilmet néznénk, ahol a „valóság elemei” mindig nem várt fordulatot hoznak a történetbe. Hab a tortán, hogy legtöbbször a változás humoros és egy újabb jelentésréteget tesz hozzá az addig felépült tartalomhoz. A vicces keret egyébként rengeteget segít a komoly témák befogadásán és egyben bemutatja azt a lazaságot, ahogy az olaszok kezelik a hétköznapjaikat. A film összességében egy sor érzelmi emléken visz keresztül minket. Útmutatót kaphatunk egyrészt saját magunk felfedezéséhez, másrészt pedig a hétköznapjainkban lévő kincsek értékeléséhez. Ha egy szempontot szeretnék kiemelni, akkor ezt a filmet így osztályoznám: Több lettem tőle, vagy elpocsékolt idő volt megnézni? Határozottan megérte megnézni, bátran merem ajánlani.

The post A nagy szépség (2013) – kritika appeared first on Hessteg.



A sötét ötven árnyalata (2017) – kritika

Esküszöm, hogy a Valentin napot és a Valentin napi filmeket azért találták ki, hogy a férfiakat ezzel büntessék a sok képregény film és sci-fi miatt, amikre a barátnőiket elcipelik néha. A különbség a kettő között alapvetően az, hogy a képregény filmek, avagy a fiúk kedvencei legtöbbször tetszenek az arra “elrángatott” barátnőknek is. A februárra időzített romantikus filmek viszont elég kis százaléka bejövős a pasiknak. A legjobb hasonlatot ezen filmek végigülését illetően egy Ford Fairlane idézettel tudnám szemléltetni: “…olyan, mint sajtreszelővel….” Először vicces, aztán kellemetlen. Valamiért idén már egy héttel hamarabb van Valentin, avagy Bálint nap, ugyan is e remek ünnep idei leginkább a mozikba vonzó darabja már február 14-ére javában pörögni fog a vásznakon. Az inkább csak a kasszáknál nagy sikernek örvendő A szürke ötven árnyalata nem kerülhette el, hogy megkapja méltó folytatását. Nem is kell ezen csodálkozni a 40 millió dollárból forgatott első résszel, potom 240 millió dollárt kalapoztak össze az egész világon, de csak Amerikában is a bekerülési ár kétszeresét keresték meg vele, s mivel regény filmadaptációról van szó, az alapanyag adott és addig ütik azt a bizonyos vasat, amíg meleg. Miért mondom azt, hogy inkább csak a kasszáknál nagy sikernek örvendő a film? Mert a kritikusok szét szedték az alkotást, s nem lesz ez másképp a második résszel sem, ami bár valamivel tényleg jobb, mint az első rész, de ez koránt sem a színészek, vagy a készítők érdeme, hanem talán az alapanyagé. Nekem nem célom ízekre szedni, de nem is fogom azt mondani, hogy ez egy jó film, mert nem az. Bár nem is fekete, vagy fehér…inkább azt mondanám, hogy sötét. Mégis Ki(k)nek szól ez a film? Spoiler mentes leszek, amennyire lehet, ígérem, a cselekményből igyekszem majd a legkevesebbet elárulni és csak általánosságban boncolgatni a negatívumokat és persze a pozitívumokat, s bár billen a mérleg, az alap gyerekbetegségeket nem sikerült kinőni a második részre sem. Egy picit vissza kanyarodnék az első sorokban taglaltakhoz néhány költői kérdéssel; Mi van akkor, ha nem a leányzó cipeli el a filmre a barátját, hanem fordítva? Mi van akkor, ha a srácnak egy hajszálnyival mellbimbónyival jobban bejön a film, mint a pár hölgy tagjának? S végezetül, ha még a csajok is fapofával távoznak a teremből a film után, akkor igazából kiknek szól ez a film? Nem véletlenek a kérdéseim, mert az esetemben pontosan ezek történtek. Nekem jobban tetszett a film, bár pont fél órával kellene rövidebbnek lennie és akkor még talán nem is lobogtatnám a Fairlane-féle örökzöld beszólást. A Sötét(ség) Ötven árnyalata A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész zárult, klasszikus klisékkel indulunk, az első negyed óra valami baromi lassan indul el…az ügyeletes szívtipró azonban sokkal hamarabb érkezik, mint azt várnánk, de onnantól aztán durr bele. Kötelező vacsora, kötelező csók, kötelező Apple reklám, de egy pillanatra megállnék, s itt szerintem mindenki pislogott egyet; A mobilon váltott üzenetek is kaptak magyar fordítást, a kijelzőn és a képernyőn egy az egyben tudod olvasni a csetelés tartalmát, bár a hosszú ékezetes betűkkel azért akadnak gondok, már, ami a karakterkódolást illeti, azért ez még is egy üde színfolt. Ez pozitív, de ez már annak idején a Toy Storyban és Pixar filmekben is működött… Dakota Johnsonnak továbbra sincs többje 3 arckifejezésnél: alaphelyzet, mosolygás, szomorú-könnyes szemű. Nincs kizárva, hogy egyszer nagy színésznő lesz belőle, ezzel elérve szülei nyomdokait… Nem tehetek róla, mióta összeraktam a képet, hogy ő Don Johnson (tudjátok…Miami Vice) lánya, azóta folyamatosan a csávó arcát látom magam előtt, mert, hogy nagyon hasonlítanak. Nem maradnak el a saját ajakba harapós jelenetek és a sutyorgás sem. Rebesgették, s az előzetesből is kiderült, hogy több lesz a szex, mint az első részben. Jó folytatáshoz hűen tényleg így van Lehet, hogy én vagyok defektes, de valahogy nem így képzelek el egy érzéki együttlétet. Az egész annyira mesterkélt, de még a cselekmény alakulása is. Rozsdás, fantáziátlan, vánszorgó. Konkrétan öt percenként untam meg a filmet, a kilencven perc leteltével pedig már percenként. Ami a könyvben működik és izgalmas, és üt, az a vásznon nagyon nem. Csak ismételni tudom: fél órát nyugodtan lefaraghattak volna a végéből, vagy a közepéből, nekem akkor sem lenne hiányérzetem. Volt egy két megmosolyogtató poén, de azon kívül az arcomat dörzsöltem és vakaróztam. Ha még nem mondtam volna, a párbeszédek is rémesek. Nem, ez valahogy nem működik Egy rész azért még is volt, amikor is már a vége főcímre számítottam, de az sem meglepő volt, hanem inkább értelmetlen. A regényben lehet, hogy 80 oldalon át lerágod a körmeid, hogy mi lesz, itt viszont mire feszültség támadna az emberben, már oldják is. S a filmnek még mindig nincs vége. Hozzátenném, hogy arra is felkaptam a fejem, amikor a tv-ben bemondják, hogy a Krisztián 27 éves. Mivan?! A csávó minimum kinéz 40-nek… (valójában 34 éves) Bár az ő karaktere ezúttal sokkal szimpatikusabb, mint az első részben. S itt van még Kim Basinger, akit gyermekkoromban imádtam a Tim Burton féle Batman oldalán. A plasztikai műtétek senkinek nem tesznek jót Hollywood-ban, sajnos neki sem. Erre nem jött még rá senki? Egy ponton egyébként azt hittem, hogy a cselekmény végére ugyan ott leszünk, mint ahol az egész elkezdődött, de hál istennek nem. Nagyszerű izgalmak elé nézünk a harmadik részben, A szabadság ötven árnyalatában, s bevallom őszintén, egy picit kíváncsi vagyok rá, hogy mi fog történni Anastasia-val és Christian-al. Könyvben biztos, hogy nem olvasom el, azzal nem büntetem magam, épp elég nekem két évente az két óra hossza fenekelés, amit a mozi széktől kapok, amikor is saját magam kárára beülök egy ilyen filmre. Nagyon vegyesek az érzéseim, főleg negatívok, de nem az esztelen fikázás volt a célom; pl. a városban felvett vágóképek nagyon szépek. Nem viccelek, Seattle tényleg csodás, meg a Grunge rock hazája, szóval imádom. Első randis filmnek nem ajánlom. Inkább menj el a haverjaiddal egy pár sör után és röhögjetek egy jót, bár, amilyen hosszú ez a film lehet, hogy gondban lesztek. Sokadik randis filmnek sem az igazi, mert utálni fogod a partnered, amiért elrángatod. Főként annak ajánlanám, aki olvasta a könyvet, annak biztosan sokkal érdekesebb, mint egy beavatatlan civilnek. Ha már első randi, akkor csak olyan csajt vigyél el, akivel nem gáz, ha aztán nem alakulnak pozitívan a dolgok, mert, ha elájul a filmtől, annyira tetszik neki, akkor nagyon nagyot fogsz csattanni a moziterem szőnyegén. Inkább ajánlom helyette a Don Jon-t, az egy remek korrajz, remek színészekkel, remek gárdával pompásan figurázza ki a romantikus filmek lila ködös világát.

The post A sötét ötven árnyalata (2017) – kritika appeared first on Hessteg.



Lego Batman – A film (2017) – kritika

Minden szupi szuper, minden olyan jó, hogyha közös a cééél, minden szupi szupeeer… az álmokééért ééélsz. Oppá bocsánat, csak olyan ragadós ez a nóta, hogy ember nem tudja kiverni a fejéből. Viszont tény, hogy sokkal jobban megy a munka, ha ezt dúdolom. Nem csoda, ha egyszer minden szupi szuper. Szuperebb már csak akkor lehetne, ha én lennék Batman. Oké-oké. Valljuk be őszintén, a 2014-es A Lego-kaland sokkal jobban sikerült, mint ahogy azt vártuk. Mert azért volt egy kis lehúzásszaga a dolognak, fogjunk egy nagy múlttal rendelkező, világszinten ismert terméket (jelen esetben egy játékot) és építsünk rá filmet, a név úgyis eladja majd (emlékszünk még a Pixel című filmre, ugye?). Legalábbis pont elégszer láttunk már ilyet ahhoz, hogy legyen bennünk egy kis félsz. Ezzel szemben a Lego-kaland egy rendkívül ötletesen összerakott, minden korosztály számára szórakoztató CGI móka volt, nem a világ legjobbja, de azért szupi szuper. Ha pedig egy 60 millióba kerülő animációs film 470-et hoz a konyhára, akkor az csak egy valamit jelent: folytatás(oka)t. S míg az élőszereplős Batman mozi körül egyre csak gyűlnek a sötét fellegek, addig a dán kis kockákból összerakott változat jött, látott, győzött. A Lego Batman megvalósításban természetesen ott veszi fel a fonalat, ahol a három évvel ezelőtti film véget ért, ugyanakkor a második etap több tekintetben különbözik. Ezúttal közel sincs nincs annyi moralizálás, nem zárunk eget rengető tanulsággal, a hangsúly ezúttal már teljes egészében a humoron van (no azért némi mögöttes mondanivalót most is belecsempésztek), a Lego Batman tulajdonképpen a gyerekek Deadpool-ja. Lehet, hogy ez egy picit negatívumként hat, de hogy őszinte legyek, én inkább örültem. 2014-ben már megkaptuk a LEGO varázst, ezúttal újítani kellett, ehhez pedig a DC-Batman vonalnál alkalmasabb háttért nemigen találhattak volna. Kifigurázott karakterek tucatjai, számtalan kikacsintás, tengernyi akció – úgy hangzik, mint egy utazási iroda szlogenje, de a Lego Batman tulajdonképpen ennyi. Bő másfél óra tömény szórakozás, olyan sokrétű, szerteágazó humorral, hogy a kicsik mellett mi, felnőttek is kajánul vigyoroghatunk végig. A történet magja -és itt egyből be is köszön a film tanulsága- Batman kettőssége: míg látszólag ő a legnagyobb ász széles e világban, idővel ő is rádöbben, hogy az álarc mögé bújva ő csupán egy rettentően magányos szuperhős. Itt jön a képbe az Apafejből vett sztori: jön egy örökbefogadott kölök, akit aztán jól megszeret a Denevér(lego)ember, de persze csak miután számtalan kellemetlen pillanatot átélnek együtt. Ennyi, de ettől a filmtől nem is vártam monumentális történetszálat. A siker – mert hogy nem kérdés a siker – titka nem ebben rejlik, hanem a pörgősségében, a kifigurázásokban, a kikacsintásokban és humorban. Ezekben pedig nagyon, de nagyon jó a Lego Batman. Csalódni egyedül az fog, aki egy érzelmes(ebb) filmet vár, noha már az előzetesek nyilvánvalóvá tették, hogy itt másfajta folytatást kapunk. Én remekül szórakoztam, hogy a szinkron milyen lett, azt nem tudom, eredeti nyelven zseniális – de ha emlékeim nem csalnak, akkor Fekete Ernő szinkronizálja Batman-t, úgyhogy a magyar verzióval sem lehetnek nagy bajok. Remélem tovább építgetik a filmes LEGO világot, mert a koncepció működik, méghozzá nagyon jól.

The post Lego Batman – A film (2017) – kritika appeared first on Hessteg.



Mi ez a cirkusz (2016) – kritika

Az első magyar cirkuszfilmről rendkívül nehéz írni, hiszen a szerző óhatatlanul is összehasonlítaná valamivel, ám ez ebben az esetben nem lehetséges azon egyszerű oknál fogva, hogy nem forgattak még Magyarországon ilyen jellegű filmet. Igaz, miért is forgattak volna? A cirkusz ilyen-olyan formában természetesen már megjelent a magyar filmgyártásban, de olyan vállalkozásra még senki nem adta a fejét, mint a Filmfabriq és a Fanatics Film csapata. A Halász Glória által rendezett, és Tiszeker Dániel (Sohavégetnemérős) társrendezésében megvalósuló dokumentumfilm egy magyar cirkusztársulat életébe enged betekintést, megmutatva, mi is rejlik valójában egy-egy produkció mögött. A néző a kész produkciót, vagy csupán egy-egy gyakorlatot látva azt gondolja magában, ez milyen egyszerű, milyen könnyű, milyen nevetségesen egyértelmű! Természetesen nem az. Minden egyes gyakorlat megvalósítása mögött vér, verejték, harc és kudarcok, csalódások és elismerések, feladások és újrakezdések, hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága terebélyesedik. A szereplők önmagukkal és a társulat tagjaival való mindennapos harcai, a megoldandó problémák és nehézségek, az öröm, a melankólia, a fájdalom mind-mind helyet kapnak a filmben, hogy aztán szépen lassan, a maga útját járva egyszer csak összeálljon a csoda, a színpadra kerülő produkció. Ez a film mindenképpen úttörő lesz a maga kategóriájában, függetlenül attól, hogy jó-e vagy sem, de elöljáróban megnyugtathatok mindenkit, a film jó. A három évig forgatott produkcióban tehát egy cirkuszi társulat (Recirquel) mindennapjait követhetjük nyomon a kezdetektől egészen a végkifejletig, a premier napjáig, az új, már kész, szerves produkció bemutatójáig. Addig azonban hosszú út vezet, s ez a film erről az útról szól. Ez a társulat, ezek a fiatalok nem a hagyományos értelemben vett, mindenki által igen jól ismert, sematikus cirkuszt testesítik meg, sokkal inkább az újcirkusz követelményeire helyezik a hangsúlyt, ami elsődlegesen az artistamutatványok túlsúlyát és a történetmesélést jelenti. A cirkusz nem egymást váltó blokkok kavalkádja többé, nem a bohóc és a kiskutyák magánszáma, melyek között semmiféle összefüggés, szerves kapcsolat nem jelenik meg, sokkal inkább egy gondosan, tudatosan megtervezett produkció, ami egy történetet mesél el, ami valami konkrét cselekmény által szerveződik. De mi is ez a cirkusz? Mi történik ebben a cirkuszban? A film címe többféle konnotációnak is teret enged; gondolhatunk arra, vajon milyen is ez az újfajta cirkusz, mi benne az új, mitől más, mint a korábbi, de ugyanakkor arra is, hogy általában milyen, milyen lehet egy cirkusz belső világa. A néző az utóbbit nem tudhatja, csak a fényt, a csillogást, vagyis a végeredményt, a kész produkciót látja, de hogy mi zajlik a háttérben, hogyan is áll össze szerves egésszé, produkcióvá a dolog, nos, azt eddig jótékony homály fedte. A film tehát egy rejtelmes világba enged betekintést úgy, megismerjük a cirkusz belső világát, s egyúttal megértjük azt is, mitől ,,új” ez a cirkusz. Mindezt ráadásul rendkívül ízlésesen tálalva kapjuk, hiszen a film a hagyományos dokumentarista műfajnak mindenben eleget tesz, de egyúttal játékfilmes, fikciós elemekkel még vegyíti is a tartalmat, ami egy igen érdekes színt kölcsönöz a fimnek. A játékfilmes megoldások kiegészítik, magyarázzák és értelmezik a látott, hallott tartalmakat a szereplőkről, azok munkájáról, hozzáállásáról, vágyaikról és félelmeikről. A filmben szereplő Árpi bácsi külön is említést érdemel; A 90 éves artistaművész/oktató fiatalokat megszégyenítő gyakorlatokat mutat be a filmben, szinte kicsattan az egészségtől, karaktere, megnyilvánulásai, jelenléte utánozhatatlan, s nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a film legérzelmesebb jelenete is a személyéhez kötődik, amelyben Árpi bácsi otthonában emlékezik vissza ifjúságának legfényesebb sikereire, s magára a fiatalságra. Árpi bácsival kapcsolatban sokszor az volt az érzésem, hogy egy kicsit el is lopja a show-t a többiek elől, de ez a lopás alapvetően mégis nemes tett a részéről. A társulat tagjai motivált, tehetséges fiatalok, akik szeretnének valamit adni magukból és tehetségükből a közönségnek. Valami olyasmit szeretnének a színpadra állítani, ami egyedi, megismételhetetlen, amitől eláll az emberek szava, aminek a látványa elmondhatatlan, kibeszélhetetlen. Ehhez rendkívül alázatos munka, sok gyakorlás, megannyi keserűség társul az évek során, mígnem a szárnypróbálgatásokból, a szervezetlenségből összeáll a kész, szerves produkció. Ez egy hosszú út, s ez a film ezt a megtett utat próbálja bemutatni, azt hiszem, sikerrel. Az első magyar cirkuszfilm február másodika óta tekinthető meg három budapesti moziban (Puskin, Művész és Tabán), vidéken pedig a székesfehérvári, miskolci, szarvasi, pécsi és szolnoki filmszínházakban.

The post Mi ez a cirkusz (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Freeheld (2015) – kritika

Én személy szerint úgy vagyok Julianne Moore-al, hogy az a film, amiben játszik, rossz nem lehet, sőt, szereplése egyenesen garancia egy kitűnő filmre. Ugyanígy van ez Michael Corbett Shannon és Steven John Carell esetében is. Nos, amennyiben ez a nevezetes három színész ugyanabban a felvételben szerepel, az biztos befutó lesz, egy fényes csillag a mozgóképek univerzumában. Vegyük Moore-t, Shannon-t és Carell-t, alaposan keverjük össze őket, végül, de nem utolsó sorban fűszerezzük meg a triót a kanadai Ellen -Page-el, aki 2014-ben, Valentin-napon, a Las Vegasban megrendezett Time to Thrive elnevezésű, fiataloknak szóló LMBT konferencián jelentette be, hogy leszbikus: “Belefáradtam az örökös bujkálásba és a hazudozásba. Évek óta szenved a lelkem, szenved a mentális egészségem és szenvedek az emberi kapcsolataimmal.” A végeredmény, a Freeheld, egy olyan alkotás, amely igaz történeten alapul. Szeretem azokat a filmeket, amelyek megtörtént eseményeken alapszanak, mivel a komolyság mellett a mondani való is felfedezhető. A Freeheld névadója ugyanezt a nevet viselő 2007-es rövid dokumentumfilm, amelyet Cynthia Wade rendezett, cinematografált, sőt, a 3 producer közül ő volt az egyik. A rendező Peter Sollett, aki korábban kettő filmet rendezett, a 2002-es comedy-drama Raising Victor Vargas-t, ahol a negyedik producer és a második író is ő volt, valamint a 2008-as romantic-comedy-drama Nick & Norah’s Infinite Playlist-et. Az író Ronald L. Nyswaner, aki 2010-ben bejelentette, hogy írna egy film adaptációt Cynthia Wade Oscar-nyertes rövidfilmje kapcsán. A Freeheld szinopszisában arról szól, hogy Laurel Hester – Julianne Moore – New Jersey állam Ocean megyéjének detektívje a nőket szereti. Egy nap megismerkedik a nála sokkal fiatalabb Stacie Andree-val – Ellen Page -, aki aztán ízig-vérig totál leszbikus, a maga rövid hajával, öltözködési stílusával és arról nem beszélve, hogy motorokat, autókat szerel. Idővel összeköltöznek, lesz egy kutyájuk és hivatalosan élettársak lesznek. Aztán jön a hideg zuhany, detektívünknél tüdőrákot diagnosztizálnak, ráadásul késői stádiumút. Hősnőnknek az a szándéka, hogy esetleges halálát követően, élettársa, élete párja, Stacie kapja meg a 23 év rendőri szolgálat utánjáró özvegyi nyugdíját, a New Jersey állam 2005-ös bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvénye alapján. Julianne Moore és Ellen Page teljesen azonosult karakterével és ezt hitelesen mutatják be, akárcsak Michael C. Shannon, aki Dane Wells-t, a hetero fehér angolszász exprotestáns ateista zsarut alakítja, Laurel Hester társát, aki támogatja a nőt, amiben csak lehet és tudja. Végezetül Steven Carell, szerep szerint Steven Goldstein, egy középosztálybeli meleg zsidó, aki az általa 2004-ben alapított Garden State Equality állami politikai támogató szervezettel támogatja a leszbiusokat, melegeket, biszexuálisokat és transzneműeket, valamint az azonos neműek házasságát és Laurel-t is. Tetszik a cikk? Akkor like-olj minket, és legyél te is Hessteges! <3 Megtapasztalhatjuk a másság elfogadásáért való küzdést egy nagy port kavart polgárjogi vitában, ahol az önkormányzati vezetők szentül kitartanak az intézményesített házasság válsághelyzetbe való elkerülése érdekében. Továbbá azt is megtapasztalhatjuk, milyen pálforduláson mennek keresztül Laurel kollégái, mint Todd Belkin, aki elvonult homoszexuális. Végül Laurel és Stacie győzött, mert a végsőkig kitartottak, pláne Laurel, akinek állapota csak egyre romlott. Julianne Moore, aki elvállalta azt is a szerep kedvéért, hogy haját leborotválják, azt mondta: “A kopaszság a hihetetlenül sebezhető érzést váltja ki belőled.” Julianne Moore és Ellen G. Philpotts-Page megindító előadása igazán impozáns, gyönyörű love story, amely a homoszexualitás mind politikai, mind jogi kérdéseit feszegeti, Michael C. Shannon és Steven J. Carell közreműködésével.

The post Freeheld (2015) – kritika appeared first on Hessteg.



A könyvelő (2016) – kritika

Ben Affleck a 2016-os évben négy mozifilmben is játszott, mellette produceri munkákat is végzett, így mondhatni elég termékeny éve volt. Az új Batman szerepében debütált, majd ezt egy rövid kis pofavizittel az Öngyilkos osztag követte, ezután a soron következő a Könyvelő illetve az Éjszaka törvénye. A könyvelő egy remek kis akció lett, amiben több híres színésztársával együtt tűnik fel, ha csak a stáblistát vizsgáljuk, az már önmagában is garancia a sikerre. A filmet Gavin O’Connor rendezte (többek között a nevéhez fűződik a Warrior – A végső menet c. film is Tom Hardyval) és a producerkedésben is szerepet vállalt. Ben Affleck egy Christian Wolff álnevű férfit alakít, aki az átlagos emberektől eltérően, az autizmus egy formájában éli az életét. A főszereplő színészi játékára kifogás nem lehet, végig pókerarccal mutatja be, hogy különleges színészkedés nélkül is kedvelhető a szerepe. Nem az első olyan játéka, ahol valamilyen “fogyatékossága” ellenére kihozza magából a maximumot és a céljait ezzel el is éri (gondoljunk a Daredevil-re). Foglalkozását nézve könyvelő, mint kiderül eléggé ügyes és okos is, emiatt persze elég sok alvilági figurával is üzletel, igazi nehézfiúk is a kliensei. Egy nap teljesen legálisnak tűnő megbízásból felkéri egy cég vezetője (John Lithgow – aki úgy tűnik kortalan, mert 10 éve is hajszálra ugyanígy néz ki), hogy nézze át a könyvelést, mert az egyik alkalmazott hibát talál benne (Anna Kendrick, aki az Alkonyat óta is az egyszerűségével színesíti a filmvásznat). A könyvelő könyvel – de ez néha veszélyes vállalkozás A könyvelő ennek a felkérésnek eleget is tesz. Egy éjszaka alatt –  átnézve 15 év könyvelési anyagát – természetesen rájön a hibára, hogy a cégből elég sok pénz hiányzik. Ezzel a momentummal indul el a történések lavinája. A filmben emellett párhuzamosan fut egy másik szál is, ahol egy FBI-nál levő nőt megbíz a vezetője (a Whiplash című filmért Oscar-díjjal jutalmazott J.K. Simmons alakításában), hogy kapjon el egy számukra ismeretlen, ámde profi bűnözőt… a könyvelőt. Elindul a nyomozás és a nő egyre közelebb jut a megoldáshoz. A történet alatt a főhős gyerekkoráról is egyre többet megtudunk, ami a szálak összeérésével a film csúcspontjában végül egy egészet alkot. Érdemes még megemlíteni a The Walking Dead-ból Shane-ként megismert Jon Bernthalt is, akinek a figurája lényeges lesz, hogy a utolsó puzzledarab is a helyére kerüljön. A film végig pörgős és akciódús, ahogy a műfaj megkívánja, a rendezői és operatőri munka is kihozza belőle a maximális nézői élményt.

The post A könyvelő (2016) – kritika appeared first on Hessteg.