Bemutatkozott az új Nokia 3310-es

Nemrégiben írtunk róla, hogy a Nokai az új Androidos készülékei mellett tartogat egy igazi nagyágyút is, méghozzá a cég legnagyobb sikerét jelentő 3310-est támasztják fel, megragadva a nosztalgiafaktort és a retro őrületet. A maga korában a készülék maga volt a megtestesült csúcs, na de most 2017-et írunk kéremszépen. A barcelonai mobilkongresszuson felfedték és kipróbálhatóvá tették a vadonatúj, felújított Nokai 3310-est, ami félig-meddig pontosan olyan készüléknek tűnik, mint amilyenre vártunk a bejelentést követően: némi ráncfelvarrás a kor követelményeinek, de összességében megpróbálták megőrizni azokat a dolgokat, amik anno naggyá tették ezt a típust. A specifikáció és a kiszivárgott videók ismeretében majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy sokan elgondolkodnak majd a vételen – ráadásul van az a réteg, akik számára ez egy egész jó választás lehet. Egyetlen egy problémám van: nagyon hasonló butamobilja van (és mindig is volt) a Nokiának, nem is egy, ráadásul van amelyik még mindig kapható. Igen, bár ezzel nem árulok el nagy titkot, de ezt a készüléket vagy a neve (és ez alatt nem csak a Nokia-t értem, hanem a számokat is) fogja eladni, vagy semmi. 50 eurós ára épp elfogadható ebben a kategóriában, hisz a Series 30+ nem épp a legfrissebb operációs rendszer, ahogy a 2.5G sem fog intenzív internetezésre sarkallni minket. Cserébe az okostelefonokhoz szokott agyunk megdöbben az akkumulátoridőn (majd egy hónap készenléti idő és közel egy napos beszélgetési idő), a pletykák pedig még masszívabb készülékházról beszélnek, mint az előd esetében – bár ez szinte elképzelhetetlennek tűnik. Kapunk egy kamerát is (ez az eredetiben ugye nem volt), bár csak 2 megapixeles felbontással, emlékfotók készítésére talán épp megfelelő lesz. Az azt hiszem teljesen egyértelmű, hogy a retrogeekek mellett az idősebb korosztály számára lehet alternatíva az új 3310-es. A forma a hőskort idézi, s bár ezúttal már színes kijelzőn kell irányítanunk gyermekkorunk kedvenc kígyóját, azt hiszem elégedettek lehetünk. Újra a nyomógomboké lehet a főszerep (hisz érintőképernyő az nincs), s aki egy kicsit is nosztalgikus, az most örülhet – a többiek szemében ez viszont nem lesz több egy ügyes marketingfogásnál, amivel egy butatelefont ad ki -és vélhetően elég nagy számban el- a feltámasztott Nokia. Kérdés, hogy az Androidos piacból képesek lesznek-e egy megfelelően nagy szeletet kihasítani maguknak, de ez még egyelőre a jövő kérdése, a bejelentett készülékek egyelőre biztatóak.

The post Bemutatkozott az új Nokia 3310-es appeared first on Hessteg.



The Walking Dead – 7. évad 11. rész – kritika

Bár talán sokaknak háttérbe szorult az e heti része sorozatunknak az Oscar gála miatt, azért most is kecsegtetett pár dologgal a Walking Dead legújabb epizódja, lássuk mi történt a 11. etapban. A cikk spoilereket tartalmaz! Legfrissebb részünk a Megváltók bázisán játszódik, ahonnan épp elszökött Daryl, valamint megérkezett Nagen és a foglyul ejtett Eugene is. Dwight pánikolva keresi Darylt, de csak a hűlt nyomát találja egyetlen cetlivel, amin a “FUSS” szócska látható. Nagen bepipul a sebhelyes arcúra, akit tömlöcbe is zárnak, mivel nem csak Daryl, de Negan egyik felesége, Sherry is eltűnt. Ám baseball ütős emberünk nem igen veszítené el a jobb kezét, így megbízza Dwightot, hogy hozza vissza a nőt. Régi házukhoz megy, ahol csak egy levelet talál régi kedvesétől. A levélen található betűk pedig teljesen megegyeznek a Darylhez írt cetlivel, tehát kiderül ki is szöktette meg valójában mindenki kedvencét. A Sherry által írt levélben pár dolgot megtudhatunk Dwightról, aki nem önszántából változott meg – legalábbis a papíron írtak szerint – a halált még mindig jobb alternatívának tartja Sherry, mint hogy a Megmentőkkel maradjon. Dwight azért reménykedik, hogy párja visszatér a házba, így nyomot hagy neki. Mikor visszatér azt hazudja a bázis orvosának, hogy végzett a nővel, hogy ne is keressék őt sehol. Bebiztosításból még be is mártja őt, hogy aztán a meleg sütőben élvezhesse Nagen szeretetét. De hát valamit valamiért. Eugene eközben nem várt vendégszeretetben részesül. Külön szobát kap, étellel, könyvekkel és videójátékkal, persze ezért tennie is kell valamit. Nagennek ugyanis szüksége van egy okostojásra, aki mint megtudja, nem csak lőszert tud gyártani, de rengeteg ötlettel van tele a védelmi rendszer megerősítéséhez, sőt még orvosi diplomája is van (egy új orvos amúgy is jól fog jön), ráadásul tudós is. Nagen meg is jutalmazza őt és kap párat a feleségei közül, persze csak “dísznek”. Az együtt töltött idő alatt a lányok ráeszmélnek, hogy Eugene tudását fel tudnák használni Nagen ellen, hogy végleg kiiktassák őt. Eugene azonban átlátott a szitán, így a feleségek terve kudarcba fulladt. Akció nélküli részen vagyunk túl tehát, bár nekem egyáltalán nem hiányzott, ahogy a fő karakterek sem. Megint egy szélesebb belátást kaptunk a Megmentők mindennapi életébe. Eugene pedig egyre jobban élvezi azok vendégszeretetét, sőt a rész végén még hangoztatja is, hogy ő is Nagen, sőt mindig is az volt. Vajon megpróbál teljesen beférkőzni ebbe a társadalomba, hogy ő lehessen Nagen jobb keze és aztán belülről tehessen valamit a bázis ellen, vagy tényleg átállt a Megmentők oldalára és elvakultsága ott is tartja őt? Jövőhéten Rickék portyázni indulnak, meglátjuk majd mennyi sikerrel.

The post The Walking Dead – 7. évad 11. rész – kritika appeared first on Hessteg.



The Last of Us + Left Behind DLC – játékteszt

A Naughty Dog már évtizedek óta készít nekünk minőségi videojátékokat. A PS1 érában a Crash Bandicoot, majd a PS2 érában a Jak and Dexter játékok gyermeteg világa varázsolta el a nagyérdeműt. 2007-ben, a PS3 korára változtattak a recepten és az Uncharted szériával egy sokkal realisztikusabb világot építettek. Ugyan a megjelenítés valósabb és akció komolyabb volt, de eltúlzott eseményekkel és a humoros párbeszédekkel, monológokkal megtartották a korábbi könnyed lelkületű hangulatot. 2013-ban egy teljesen új koncepcióval álltak elő, ami nem csak halálosan komoly történettel és brutális akcióval, de félelmetesen valós világgal és karakterekkel is bírt. Most, hogy decemberben bejelentették a második részt, nincs is jobb alkalom a The Last of Us bemutatására. Egy rejtélyes fertőzés szedi áldozatait a nagyobb városokban, ám a kórházak nem tudnak több beteget fogadni és senki sem tudja a betegség okát. Amikor kitör a pánik, Joel első kézből tapasztalja meg a helyzet súlyát, amikor is a biztonságot nyújtó menedék felé haladva a kislánya életét veszti. Azóta 20 év telt el, a nagyobb városokban karanténzónák épültek, amit a kormány és a katonaság által kialakított szervezet, a FEDRA tart fenn. Az emberek rendszeres szűrővizsgálatokon kötelesek részt venni és a heti ételadagjukért állnak sorba az utcákon, miközben a katonaság sorra végzi ki a újonnan fertőzötteket. Joel és társa, Tess futárként és beszerzőként tengetik napjaikat és a katonaság háta mögött, titokban végzik ügyleteiket. Egy nap kapnak egy megbízást, miszerint egy kislányt, Ellie-t kell eljuttatniuk a Firefly csoport – egy független militáns szervezet – főhadiszállására. Ám ami először egy szimpla csempészküldetésnek tűnik, kiderül, hogy sokkal bonyolultabb, mint hitték, valamint kiderül, hogy Ellie is különlegesebb, mint az elsőre látszik. A maga a játék egy sokszínű TPS akciójáték, amelyben Joelt irányítjuk. Nem csak egyszerűen lövöldözünk, hanem nagy szerepet kap a lopakodás, a közelharc, illetve a területek felfedezése, a gyűjtögetés és a craftolás is. Az akció egy szóban leírva…brutális. Amikor épp nem vascsővel törjük szét az ellenfeleink csontjait, akkor puszta kézzel verjük bele a fejüket az asztalok sarkába és a falba. Persze nem minden találkozást lehet nekifutással kezdeni, jobb ha először lopakodva, fedezékről fedezékre közelítünk meg bizonyos helyeket. Nagyon organikussá teszi az akció menetét, hogy nem kell külön gombot megnyomni, hogy fedezékbe vonuljunk, elég csak hozzásimulni a falhoz. Nagy segítség a játékban egy úgynevezett “Listen mode” amellyel kihallgathatjuk az ellenfeleket, és falon keresztül is pontosan érzékeljük, hogy hol helyezkednek el. Mögéjük lopakodva megfojthatjuk őket vagy késsel azonnal végezhetünk velük, de ha észrevesznek, akkor máris készíthetjük a lőfegyvereinket. Pisztoly, shotgun, vadászpuska, íj és egyéb finomságok gyarapítják az arzenálunkat, amikkel igyekezni kell a pontos találatokra, mert lőszert bizony nem adagol túl frekventáltan a játék. Az ellenfelek sem merülnek ki az egyszerű rosszfiúkban. Az utunkat állják majd fertőzöttek, akik lehetnek friss áldozatai a kórnak, de találkozunk úgynevezett clickerekkel, akiket az évek során folyamatosan eldeformált a fertőzés, így az arcuk teljesen átalakult, a látásuk megszűnt, viszont hallásuk emberfeletti lett és a legkisebb zajra agresszívan reagálnak. Lényeges tudni, hogy ezek a fertőzöttek nem a gyök kettővel sétáló, nyögdécselő zombik, hanem üvöltő, eszetlenül rohanó brutális gyilkológépek. A fertőzötteken kívül összeakadunk majd emberekkel is (vadászokkal és felpáncélozott katonákkal), akik nagyon összetett mesterséges intelligenciával rendelkeznek. Összehangolt taktikával megpróbálnak minket bekeríteni, hátunk mögé kerülni; fedezékbe vonulnak, igyekeznek kiűzni minket a saját fedezékünkből illetve az is lényeges, hogy különböző módon reagálnak arra, ha látják, hogy a kezünkben van-e fegyver vagy sem. A játék során rengeteg elhagyott üzlet, étterem, hotelszoba, iroda és ház áll rendelkezésünkre, hogy kifoszthassuk. A fegyverek és lőszerek mellett találunk majd fejlesztésekhez szükséges fémtörmelékeket, illetve a craftoláshoz alkalmazható készleteket. Ezekből a készletekből készíthetünk gyógycsomagokat, molotov koktélokat, vagy egyéb bombákat, valamint ráépíthetünk a közelharci fegyvereinkre ollókat, hogy az első ütés instant halált okozzon. Találunk munkaasztalokat is, ahol a fegyverek újratöltési sebességét, tárkapacitását, vagy épp visszarúgásának mértékét tudjuk fejleszteni a fémtörmelékekből. Készíthetünk késeket is, amik nem csak ellenfeleink kivégzésére, de lezárt ajtók kinyitására is alkalmasak. Érdemes tartogatni tehát a késeket, mert a zárt ajtók mögött rengeteg készletet találhatunk. A terepen elszórva találhatunk növényeket is, amikkel a saját skilljeinket fejleszthetjük. Ezekkel a skill pontokkal növelhetjük a maximális életünket, a listen mode távolságát vagy épp a craftolás és a gyógyulás sebességét. Ezeken kívül rengeteg iratot találunk, amik segítenek elmélyíteni  a játékost a világában. Katonai feljegyzéseket találunk a város állapotáról és a vírus terjedéséről, túlélők naplóbejegyzésein keresztül ismerhetjük meg, hogy miként próbáltak elrejtőzni és élni a fertőzés kitörése óta, valamint tragikus és kétségbeesett búcsúleveleket olvashatunk. Lényeges apróság, hogy amikor craftolunk vagy feljegyzéseket olvasunk, akkor nem áll meg az idő, tehát nem érdemes egy ötoldalas naplót olvasgatni, amikor épp egy fertőzött rohan felénk… Ha már apróságokról van szó, a játékban rengeteg kis dolog dobja fel a játékélményt. Ha találunk valamit és felvesszük, akkor nem fogjuk varázslatosan beszippantani, hanem Joel kinyúl, felveszi és elteszi az adott tárgyat. A gyógyulásunk is úgy megy végbe, hogy Joel leguggol és beköti a sebeit, valamint a kedvencem az, amikor az elemlámpánkból kezd kifogyni az energia, és látjuk, hogy elveszíti a fényerejét, csak szimplán meg kell ráznunk a kontrollert, hogy feltöltsük. Az ilyen apróságok miatt éli bele magát igazán az ember a játékba és hihetővé teszik az eseményeket. A hihetőség élményét növeli az is, hogy a fertőzést egy valós gombafajta, a Cordyseps okozza, amely rovarokon és kisebb élőlényeken élősködik, megtámadja a gazdatestet és a test szövetein keresztül építi ki a spóratartó tokjait, egy termőtestté változtatva az adott élőlényt. Teljesen elképzelhető, hogy ez a faj továbbfejlődik és az embert is képes megtámadni…hátborzongató belegondolni. Az első ami feltűnik a játék során, az az elképesztően gyönyörű grafika. A Naughty Dog kiváló munkát végzett a környezet és a karakterek kidolgozásával és minden egyes kis apróság hozzáad az egyedi hangulathoz. A graffitivel teli, mocskos falú sikátorokban az emberek sátrakban élnek, patkányokat sütnek és életjegyekért cserébe ruhát árulnak; a dohos, poros, szétrohadt falú hotelszobákban véres matracok hevernek. A nyílt utcákon sűrű növényzet növi be a rendőrségi kordonokat és az otthagyott, kiégett autók roncsait, a fertőzött területeken gombák növik be a falakat és az ottragadt emberek maradványait, a szálló spórától pedig nehéz és sűrű a levegő. A karaktereken a piszkos, szakadt ruházat nehéz életről mesél, beszéd közben a minimális arcrezzenések, a csillogó szemek és az elképesztő mimika miatt minden érzelmet le lehet olvasni a karakterek arcáról. Maguk a karakterek nem csak külsőleg vannak kidolgozva, de mindegyik saját személyiséggel bír. Joel egy idős, mogorva, megkeseredett túlélő, aki reményvesztetten éli napról napra az életét, míg Ellie egy nagyszájú, sziporkázó, tűzrőlpattant tinilány. A kettejük kapcsolata teszi igazán varázslatossá a játékot: a kezdeti közömbösséget felváltja a kedvesség és az aggódás, és miután egyre többet beszélgetnek, kialakul egyfajta apa-lánya viszony, ami elválaszthatatlanná teszi őket. A játék nem nyom mindent egyből az arcodba, hogy tudj mindent minden karakterről, hanem az egymás közötti párbeszédeken keresztül ismeri meg a játékos őket, úgy ahogy ők ismerik meg egymást. Ellie például aranyosnak tartja a törpéket, de a tündéreket furának találja, van, amikor a naplementében a szentjánosbogarakat bámulja, vicceket mesél egy általa talált könyvből vagy épp fütyülni tanul. Az ilyen emberközeli pillanatok teszik igazán életszerűvé a játékot és ezek miatt válnak a karakterek valóságossá. Ám ez a valóság a személyes tragédiákra is igaz. A játék nem fertőzöttek miatt válik félelmetessé, hanem amiatt, hogy személyesen éljük át azt, hogy mire képes az ember, ha mindet elveszít, ami az élethez köti. A mély és komoly érzelmi töltet miatt nem egyszer fog könny szökni a szemünkbe. A hangok terén is kiváló a játék. A szinkronszínészek beleadtak apait-anyait és elsősorban az ő érdemük, hogy ilyen lenyűgöző karakterek vannak a játékban; Troy Baker és Ashley Johnson egyszerűen zseniális munkát végeztek. Rajtuk kívül külön érdemes kiemelni a fertőzöttek hangjait. A sikoltó, üvöltő, vadul hörgő gyilkológépeken kívül a clickerek halvány lihegései közötti recsegő, kattogó hangjától szabályosan kiráz a hideg minden alkalommal. A készítők nagyon figyeltek arra, hogy még a hanghatások is életszerűek legyenek, ami leginkább abban valósul meg, hogy a beszédhangok eltompulnak, ha a beszélgetőtársunk egy másik szobában van, illetve a szűk, üres folyosókon minden zaj visszhangzik. A játék zenéjét Gustavo Santaolalla szolgáltatja és ő az munkáját is csak a korábban említett “kiváló”, “lenyűgöző” és “zseniális” jelzőkkel tudom illetni. A mély hegedűszólamok és az erős gitárpengések lehengerlően adják vissza a játék hangulatát, nem is beszélve a húrcsúsztatásokról, amiktől a feláll a hátunkon a szőr. Az utóbbi idők egyik legjobb soundtrackjét tették le az asztalra. Az alapjáték mellé 2014-ben megjelent egy kiegészítő is, Left Behind címen. Ebben a az előzménytörténetben Ellie-t irányítjuk és betekintést nyerünk abba, hogy miként került abba a helyzetbe, amire az alapjáték épül. Az játék ide-oda ugrál a jelen és a múlt között: a jelenben a Joel-el való utazás egy szakaszát láthatjuk, míg a múltban Ellie a rég nem látott barátnőjével, Rileyval tölti egy napját. A játék mindkét idősíkban egy-egy plázában járunk: a jelenben a hideg téli napon rejtőzünk el az üldözőink elől, míg a múltban a két barátnő szórakozik az elhagyott intézményben. A gyermeteg móka és az életveszélyes komolyság nagyon jó kontrasztban van egymással és egy egyedi új élményt ad az alapjáték mellé. Nagyon érdekes, hogy az alapjátékban több utalás is van az itt átélhető eseményekre, de spoilerezni nem szeretnék. A Left Behind egy tökéletes példa arra, hogy hogyan kell DLC-t készíteni. Hozzáad a történethez, még jobban elmélyíti karaktereket és nem utolsó sorban több órányi játékidőt nyújt. Eddig csak a jó dolgokról volt szó, de sajnos a játék nem tökéletes. A kiválóan kidolgozott grafika is néha furcsaságokat produkál. Van amikor Joel haja kifehéredik, és egyszer megesett a fény-árnyék effektek furcsán villogtak. Ezen kívül a legnagyobb baj a mesterséges intelligenciával van. A bonyolult viselkedési algoritmus miatt néha összezavarodnak a karakterek. A társaink a helyzetek többségében segítenek, ők is megtámadják az ellenfeleket, fedeznek minket, de van amikor ezt a funkciójukat elfelejtik és szótlanul nézik végig, ahogy darabokra szaggatnak minket. A fedezékbe vonulásuk is érdekes, mert van amikor épp mi nem férünk el miattuk egy bizonyos helyen. Ez azért lényeges, mert nekik nem is fontos, hogy fedezékbe vonuljanak, hisz az ellenfelek őket nem látják. Érdemes megemlíteni azt is, hogy míg az emberek felfigyelnek az elemlámpánk fényére, a clickerek csak a hangra támadnak. Ám érdekes módon a “sima” fertőzöttek jobban látnak a sötétben, de nem érzékenyek a lápafényre. Tehát ha rájuk világítunk, akkor nem fognak megtámadni, de korom sötétben képesek meglátni, mert érzékenyebb a szemük. Ha már érzékeny a szemük, akkor nem úgy lenne értelmesebb, hogy a lámpafény bántja őket és azt elkerülve, a sötétből rontanának ránk? Ezt egy kissé furának találtam… Ezeket leszámítva a játék lehengerlően jól lett összerakva, és tudvalevő, hogy kevés ilyen videojáték van a piacon. Naughty Dog ismét egy kiváló terméket adott ki a kezei közül és a The Last of Us egy újabb ok arra, hogy minden forinttal támogassuk őket. Alig várom a második részt. Ezért szerettük: – Gyönyörű grafika – Változatos játékmenet – Lehengerlő történet és hangulat – Csodásan kidolgozott, emberi karakterek Ezért nem: – Az MI inkonzisztens viselkedése

The post The Last of Us + Left Behind DLC – játékteszt appeared first on Hessteg.



Bates Motel – kezdett az ötödik évad

Egy igazán erőteljes negyedik évad után végre elkezdődött az ötödik – és egyben utolsó – évad, ami szintén izgalmasan indított. Figyelem: a kritika a 4. évad végét spoileresen taglalja. A Bates Motel már a kezdetektől az egyik favoritom volt, és mostanra sem veszített pozíciójából. A negyedik évad ígéretesen zárult, hiszen Norma meghalt, ezáltal Norman nagyjából nullára redukálta a maradék épelméjűségét is, ellenben maximalizálta a már eddig is meglévő pszichopata jellemvonásait. Négy évadon keresztül figyelhettük, ahogy Norman mindinkább önmaga kísértete lesz és elfoglalja a helyét a saját maga által kialakított fiktív világban, ez a folyamat pedig az új évadban fog kiteljesedni. Norma Bates ugyan meghalt az előző évad során, ám mégsem kell Vera Farmigát nélkülöznünk, hiszen ő Norman képzeletében még mindig létező személy. Minden fontosabb döntésénél jelen van, megkérdőjelezi és véleményezi azokat, egyfajta megvalósult tudatalattiként jelenik meg Norman életében. Az őt körülvevőket tájékoztatja, hogy az édesanyja elhalálozott, ám otthon minden ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Ezt az a tény is súlyosbítja, hogy ugrottunk az időben, mégpedig nem is keveset, hiszen Dylan és Emma kislánya, Kate is megszületett. Romero seriff börtönben van, de biztosan hamarosan kikerül, mivel az ő karaktere elég sok bonyodalmat rejt magában azáltal, hogy tisztában van Norman elmeállapotának súlyosságával. Újabb színfoltja a sorozatnak a Madeleine Loomis (Isabelle McNally), aki kísértetiesen hasonlít a pár évvel fiatalabb Normára. Normant nyilvánvalóan az édesanyjára emlékezteti, úgyhogy borítékolható, hogy a fiú vonzalmának tárgya is bőven szerepet kap majd a később várható teljes elboruláskor. Az évad során feltűnik Rihanna is, aki Mariont alakítja majd, az ő karakterének fontosságát pedig minden Psycho-rajongó ismerheti. Freddie Highmore egyébként zseniális színész; egyszerre illedelmes és kedves fiatal srác, ijedt, lázadozó kisfiú és skizofrén gyilkos, amellett, hogy még az édesanyját is képes megszemélyesíteni. Sajnálom, hogy az ötödik évaddal búcsút intünk a sorozatnak, bár talán jobb is, hogy a csúcson hagyják abba. A Bates Motel pedig eleve kiváló alaptörténettel rendelkezik, nem beszélve a rendkívüli alakításokról, így minden adott, hogy egy tökéletes lezárás tanúi lehessünk az évad végeztével.

The post Bates Motel – kezdett az ötödik évad appeared first on Hessteg.



Arany (2016) – kritika

Nem minden arany, ami fénylik –tartja a mondás. Valahogy így vagyok ezzel én is Matthew McConaughey újabb fizikai átváltozásáról elhíresült, és ismét a pénz bűnös világában játszódó filmje láttán. A cselekmény részben megtörtént eseményeken alapszik. A 80-as években játszódó történet egy valaha nagy múltú aranyásó család lezüllött sarjáról, Kenny Welshről szól, akinek apja nyomdokaiba lépve kell megállnia helyét, de az élet nem mindig az egyszerű utat kínálja. Egy geológussal (Edgar Ramirez) karöltve, hosszas kutatás árán végül aranyban gazdagnak tűnő telepet talál valahol Borneó dzsungelében, így csakhamar az élre tör: sikeres üzletemberré avanzsál, a pénz dől. A történet folyama innentől hullámvasút szerűen halad előre. Welsh többször áll a csúcson, majd zuhan a mélybe, mígnem olyan fordulat áll be, ami az egész történetet és Welsh életét is gyökeresen átírja. Stephen Gagan (a Traffic és a Sziriána írója) rendezte az aranyláz modern kori változatát az ismét frenetikusan játszó Matthew McConaughey-vel a főszerepben. A színész első Oscar-díja után úgy tűnik, hogy ismét mindent beletett a szerepbe: ezúttal alaposan meghízott, és haja nagy részétől is megvált Welsh bohém karakterének hiteles megformálása érdekében. Noha az Akadémia szereti a fizikai metamorfózisokat, kétlem, hogy ezen múlik majd az Arany sikere. Míg hasonló alkotások emlékezetes jelenetei – mint például A Wall Street farkasa esetében – elementáris erővel jöttek le a vászonról, addig ezúttal a bő 120 perc alatt számos megfeneklést élhetünk át. A színészek ugyan megtesznek mindent, a hangulatot klasszikus dallamok segítik még hitelesebbé tenni, és összességében érződik az egészen a nagy igyekezet, valahogy mégsem áll össze, a film döcög. A történet sokadik lejtmenete után már csak a végét vártam. Lehet, hogy távoli már az indián filmekből megismert aranyásás bűvöletének izgalma, vagy egyszerűen tényleg csak hiányzik az a bizonyos plusz… A film a pénztáraknál sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A 30 millió dolláros költségvetésből finanszírozott mozi eddig 7,8 milliót hozott vissza, ami minden, csak nem fényes siker. Matthew McConaughey Oscar-jelölése is elmaradt, és valószínű, hogy a filmet inkább az “amúgy sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle” kezdetű beszélgetésekben fogjuk emlegetni, mint az év egyik nagy filmes élményeként.

The post Arany (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Oscar 2017: nyert a Mindenki, mutatjuk a többit is

Lezajlott az idei Oscar-díjátadó gála is, nem maradtunk pikáns pillanatok nélkül, sőt, egy-két meglepetés nyertes is befutott az este végére, de összességében a legtöbb favorit végül tényleg szoborral mehetett haza a hajnali buli után. Mielőtt azonban belevágnánk és megnéznénk, hogy kiket díjazott idén az Akadémia, kezdjük rögtön a legfontosabbal: Deák Kristóf rövidfilmje a Mindenki nyert, méghozzá teljesen megérdemelten és mi nagyon büszkék vagyunk. Két év alatt két magyar Oscar-díj, hát mi történik itt kérem szépen? Az este legemlékezetesebb pillanata kétségkívül Viola Davis érzelmekkel nem éppen szűkölködő beszéde volt, amit hatalmas tapsvihar zárt, s bár én meglehetősen kritikus vagyok a gálák műsorvezetéseivel úgy általában (ebben bizonyára a szinkrontolmács is közrejátszik), azt kell mondjam, hogy Jimmy Kimmel-re nem igazán lehet panaszunk. Volt egy-két pillanat, amikor akadozott a gépezet, de összességében élvezetes volt végig, kellő humorral és iróniával vezényelte le a műsort. Aztán következett az igazi pokoljárás, az este legfőbb pillanata, a legjobb filmnek járó díj, amit idén Faye Dunaway és Warren Beatty adott át: de hogyan.. némi töprengést követően felolvasta a Kaliforniai álom győzelmét, majd a produceri beszédek alatt (!) szóltak, hogy tévedés van, valójában a Holdfény nyert. Kínos, nagyon kínos, erre nagyon nem is lehet más mondani. Egészen tegnapig még arról ment a találgatás, hogy a La La Land vajon rekordot dönt-e, hiszen 14 jelölést gyűjtött be, ha abból 12-t szoborra tudott volna váltani, akkor egyeduralkodó lehetett volna. Nos nem árulok el nagy titkot: nem sikerült a rekord, de így is az este legfényesebb csillaga volt, 6 díjat zsebelt be. Lássuk, hogy kik kapták a szobrokat a 89. Oscar-díjátadón. Az Oscar-díj nyertesei 2017-ben Legjobb film: Holdfény Legjobb rendező: Damien Chazelle Legjobb színész: Casey Affleck Legjobb színésznő: Emma Stone Legjobb férfi mellékszereplő: Mahershala Ali Legjobb női mellékszereplő: Viola Davis Legjobb élőszereplős rövidfilm: Mindenki A Kaliforniai álom tehát 6 díjat söpört be, mögötte a Holdfény lett a második legsikeresebb, hárommal (köztük a legjobb filmért járóval), míg A fegyvertelen katona és A régi város 2-2 szoborral távozhatott, idén nem volt több olyan alkotás, ami egy Oscar-díjnál többet nyert volna. Túl sok meglepetés -már ami a díjakat illeti- tehát nem történt az este folyamán, talán a Holdfény győzelme volt a legnagyobb, de az is leginkább az átadást övező “baki” miatt. Gratulálunk minden nyertesnek és külön köszönjük Deák Kristófnak és mindenkinek aki részt vett a film készítésében, nagyon jó érzés újra büszkének lenni.

The post Oscar 2017: nyert a Mindenki, mutatjuk a többit is appeared first on Hessteg.



Ghost Recon: Wildlands bétateszt

A Tom Clancy’s sorozat nem sok részéhez volt eddig szerencsém, egy-két Splinter Cell-t kivéve gyakorlatilag új vagyok a terepen. Ebből adódóan a The Division is kimaradt számomra, ami megmagyarázhatja az irányítással való kezdeti nehézségeim, melyeket leküzdve tudtam végül értékelhető játékmenet részese lenni. Első ránézésre rengeteg új dolog fogadott, de idővel szépen kibontakozott az egész egy olyan egységgé, aminek részleteivel más játékokban is találkozhatunk. A történet szerint a közeljövőben járunk Bolíviában, ahol egy mexikói drog-kartell elhatalmasodott ereje és befolyása tartja kezében az államot. A helyiek nagy része megpróbál együtt élni (és életben maradni) a helyzettel, egy kisebb részük azonban ellenállóként felveszi velük a harcot.  A helyi korrupt hatóságok persze nem tesznek semmit a már-már polgárháborúig fajult ügyben, de az amerikai kormányt azért zavarja a vele egy kontinensen lévő ingatag belső biztonságú állam és az, hogy Bolívia a világ legnagyobb kokainellátójává vált. A pohárban egy merénylet volt az utolsó csepp, mikor is a Santa Blanca nevű kartell tagjai elraboltak, megkínoztak és megöltek egy amerikai ügynököt. Válaszul az amerikai hadsereg a Kingslayer akció keretein belül egy különleges alakulatot küld a dél-amerikai országba, hogy kiiktassák a kartell vezetését, valamint lerántsák a leplet a Santa Blanca és a helyi hatóságok közötti korrupciós kapcsolatról. Egy helikopteren érkezik négyfős csapatunk a fejlődő országba, ahol már az út alatt kapunk pár instrukciót a CIA összekötő hölgytől, Karen Bowman-től. Landolás után találkozunk Pac Katari-val, a Kataris 26 nevű szervezet fejével, aki embereivel a kartell egyedüli ellenállóiként harcol hazájuk tisztaságáért. Kicsit csalódottan és meglepődve fogadja – számára nevetségesen csekély – létszámunkat, de végül ő adja az első küldetést, mégpedig hogy szabadítsunk ki egy Amaru nevű öregembert, akivel együtt alapították az ellenállást. A játékmenet Az első misszió véghezvitele után megnyílik az ígért open world világ, ami egy elég nagy bejátszható területet biztosít számunkra. Itacua utcáit számos járművel, többek között sokféle autóval, terepjáróval, motorral szelhetjük, de a légtér is nyitott előttünk a helikoptereknek és repülőgépeknek köszönhetően. Vigyázni kell azonban, mert elég könnyű a kartell tagjaiba botlani, akik szinte azonnal tüzet nyitnak ránk. Ez a plusz kockázat persze a későbbiekben könnyedén elkerülhető a fast travel pontok használatával. Megvallom, innentől kezdve egyfajta GTA-érzés kapott el, a teljesen nyitott világban való szabad barangolás, kocsikázás, a küldetések fakultatív sorrendje, a rengeteg mellékküldetés és a gyűjthető tárgyak miatt. Összeszedhetünk, lefotózhatunk bizonyítékokat, szabadíthatunk ki rabul ejtett vicces sapkás lázadókat (akik aztán segítenek is nekünk), plusz információkért pedig Santa Blanca helyőrségek vezetőit faggathatjuk ki. Eleinte még próbálkoztam lehetőleg csendben kiiktatni a bandatagokat, drónnal bejelölésük után hangtompítós pisztollyal, de valami mindig balul ütött ki, és vad mészárlásba fajult a dolog. Ez persze nem gond, hisz mire való a gépfegyver, nemde? Na, igen, viszont a tűzharc igen nehéz. Karakterünk rendkívül sérülékeny, hamar földre kerül ha nem kerül gyorsan fedezékbe és bár társai össze tudják szedni, ezt harconként csak egyszer tehetik meg. Emellett a környéken össze-vissza bolyongó és a tűzvonalba előszeretettel sétáló civilekre is vigyáznunk kell. A játék nyilvánvalóan taktikus csapatmunkára kényszeríti játékosait (ahogy ez az általam eddigiekben megismert többi Tom Clancy’s játéknál is volt), ami így rendben is van, hiszen ettől lesz jó egy co-op. Meg kell hagyni, a sorozatban azt mindig becsültem, hogy inkább a taktikára hajt mintsem az öldöklésre, szóval az ezt a stílusirányzatot kedvelőknek biztosan tetszeni fog. Mindenesetre próbáljunk barátokat csábítani a közös játékra random partikba lépés helyett, mert az erős csapatmunkára, kommunikációra és taktikázásra szükség lesz az összetettebb missziók és autós üldözések során. A taktikai csapatmunkában parancsokat osztogathatunk, valamint a lázadók támogatását is segítségül hívhatjuk, egyszóval részletesen ki van dolgozva a rendszer. Karakterünk tetszés szerint öltöztethető, felszerelhető, fejleszthető, a fegyverarzenál változatos, nagy a kínálat. Az utolsó apró részletig mindent lehet változtatni katonánkon, valamint fegyvereinken. Ezenkívül a ma már egyik játékból sem kihagyható XP-alapú fejlődési rendszer is jelen van a plusz motivációért és skillekért. Az irányítás A sorozat kedvelőinek semmi újra nem kell számítani, de kívülállóként is könnyű beleszokni. A gombelosztás (XBOX ONE-on próbálva) ideális, eleinte inkább a megjegyzésével lesz gond, mivel egy sima FPS-hez képest elég sok mindent lehet benne csinálni. Amivel számomra gond volt elsőre az a járművek irányítása. Az enyhe késés és a magas érzékenység miatt az autókat és a repülőket szinte lehetetlen egyenesbe állítani, terepjáróval egy egyenes úton is cikk-cakkban kellett haladnom (szerencsére a járókelők félreugranak). Idővel ez megszokható ugyan, de szerintem még fognak rajta javítani. A helikopterek és repülők irányítása teljesen eltér a más játékokban megszokottól. Nagyon könnyű az átesés, valamint ha a helikoptert túlságosan döntjük előre kevés felhajtóerő mellett, könnyen a fák között köthetünk ki, ahonnan vagy füstölve jutunk ki újra, vagy sehogy. (megjegyzés: PC-n az irányítás inkább a borzalmas kategóriát súrolja, a járművek fizikája nagyjából egy kartondoboz szintjén mozog. Ugyan el lehet jutni egyik pontból a másikba, de tekintve hogy elég nagy távolságok vannak a játékban, ez inkább munka, mintsem élvezet) A látvány Véleményem szerint teljesen korszerűnek mondható játék, a grafikája szép, abszolút megállja a helyét a piacon, plusz ehhez nagyban hozzájárul a táj szépsége és a változatos helyszínek színvilága. Ha minden nem is, de katonánk nagyon részletesen ki van dolgozva. Eddigi tapasztalataim alapján azt mondanám a hitboxok és a fizika rendben vannak, bugokkal elvétve találkoztam. A robbanások animációja szerintem egy kicsit gagyi, ahogy a lángoké is, de megbocsátható. Összességében nekem tetszett a koncepció és a kivitelezés is, bár nem mondanám eredetinek a játékot, hiszen semmi újdonságot nem mutat fel, de bárkinek jó pár kellemes órát nyújthat, úgyhogy ne habozzunk buzdítani a haverokat is a játék megvásárlására, ha másért nem, hát a  co-op miatt mindenképpen.

The post Ghost Recon: Wildlands bétateszt appeared first on Hessteg.



Szólít a szörny (2016) – kritika

Miről kell szólnia egy filmnek? Azóta kérdés, mióta létezik a film. Mondania kell ítéletet, mutatni valamit a világról, vagy tanítania? Vagy esetleg csak szórakoztatni? Erre soha nem lesz elfogadott válasz, mivel mindenkinek magának kell megválaszolnia. A filmnek csak mesélnie kell, és a nézőre bíznia a befogadást. Leülhetünk egy film elé úgy, hogy csak kikapcsolódni akarunk, nem akarjuk, hogy valami fennkölt gondolatot adjon át, mint például a John Wick. De lehet igény a mondanivaló is, mint például az Agymanók. Szerintem a legfontosabb, hogy hasson a néző érzelmeire a film, hogy áttudja érezni a szereplők sorsát. A legszívhezszólóbb történetek azok, amiket a néző átélt a valóságban. A mai tárgyalt filmünk a Szólít a szörny (A Monster Calls) is pontosan egy ilyen film. Olyan érzelmi helyzetről szól, amit sok ember átél az életében, legalább egyszer. Történetünk főhőse Connor, aki a súlyos beteg anyjával él együtt. Egy éjszaka életre kell a házukkal szemben lévő tiszafa, és elmegy Connorhoz. A szörny három történetet mesél el, viszont a negyediket Connornak kell elmesélnie. A történet sajnos sablonos, ezerszer láttuk, és eléggé Connorra van kihegyezve, a többi a szereplő csak asszisztál. Mindezzel nem lenne gond, de még az anyával való kapcsolatát is csak a fiú oldaláról ismerjük meg. Szerencsére a megvalósítás annyira elvarázsol, hogy egyszerűen szemet tudunk hunyni a hibák felett. Az egyik legkeményebb dolog az életben, amikor azzal szembesülünk, hogy a szülőnket elfogjuk veszíteni, és tehetetlenül kell végignéznünk, ahogy haldoklik. Különösen nehéz ezt gyerekként átélni. Nem lehet elképzelni ezt a fájdalmat, azt a dühöt, amit a tehetetlenség miatt érzünk. Miközben néztem a filmet, az volt a benyomásom, hogy egyfajta terápiás jelleggel írták a film alapjául szolgáló regényt. A történetek, amiket a Connornak megjelenő szörny mesél, többek egyszerű meséknél – az maga a terápia, aminek a végén Connor megtanulja kezelni a fájdalmát. A látvány igényes és jól passzol a jelenetek hangulatához. A film azon ritka kivételek közé tartozik, amikor a CGI csak kiszolgálja a filmet, és nem nyomja el. A szereplőgárda is nagyszerű. Tény, hogy Connornak asszisztál a többi színész, de azt magas színvonalon teszik. A legmegkapóbb a Connor apját alakító Toby Kebell volt. Hihetetlen érzékenységgel hozta a tépelődő apát, aki legszívesebben magával vinné a fiát, de nem teheti meg. A Connort alakító színész, Lewis Macdougall elképesztő mély játékával tartja össze a filmet, miatta válik átélhetővé és kerüli el a giccsesség csapdáját. Reméljük, hogy Hollywood nem fogja elrontani, és a jövő szupersztárját üdvözölhetjük benne. Összegezve: aki megnézi, gyönyörű filmet láthat a gyászról és a magányról, de reményt is ad, hogy a legnehezebb dolgokat is átvészelhetjük az életben. A filmre ajánlott zsebkendővel menni, mert én bevallom, a végét nagyon megkönnyeztem. Ahogy mondani szokás: megéri a jegy árát.

The post Szólít a szörny (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Patrick Stewart is kiszáll az X-Menből, Jackman maradna?

There is no real ending. It’s just the place where you stop the story – mondta egyszer Frank Herbert és azt hiszem egy idézet sem illik jobban erre a helyzetre. Patrick Stewart is nyilatkozott ugyanis a napokban, bejelentette, hogy visszavonul Xavier professzor karakterétől, a Logan volt az utolsó alkalom. Ha őszinték akarunk lenni, akkor a döntés teljesen érthető. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy James Mangold ezúttal tényleg megcsinálta és a Logan a kritikusok és a nézők szívébe is belopja majd magát, kasszát robbant és úgy vonul be a Farkas (Rozsomák) filmtörténelembe, mint a rész, ami végre igazán méltó volt a karakterhez. Jobban mondva a karakterekhez. Kell ennél szebb búcsú a már 76 éves Stewart-nak? Nem hinném. Mindent összevetve tehát igazán bölcs döntésnek tűnik. Hugh Jackman esete egy picit más. Ő ugyan még “csak” 48 éves, azonban az általa játszott karakter a problémás: Rozsomák (Farkas) ugyebár lassan öregszik és Jackman-nek ezzel kellett lépést tartania az évek során. Valljuk meg ez remekül ment neki, mert bár a múló éveket nem tagadhatja, az izomtömeg csak nőtt az idő múlásával, viszont mindennek és mindenkinek vannak határai; neki is. Az, hogy ötven fölött is ilyen elképzelhetetlen formában tartsa magát, az nagyon nehéz meló, ráadásul az egészségével is vannak problémák, az időről-időre visszatérő rák is nagyban nehezíti a felkészülését már jó ideje. Viszont ha ezeken a problémákon túllépünk, akkor is marad még egy elég nagy: ha a Patrick Stewart – Ian McKellen páros már nem lesz, akkor maradnak a fiatalok. Ebbe a vonalba viszont nehezen beilleszthető (bár persze megoldható) az öregedő Logan. Nos valószínűleg ezeknek a problémáknak az együttese késztette Hugh Jackman-t arra a döntésre, hogy a Logan után elköszönjön. Hacsak… Na jó, ez egy icipici hacsak csupán, de akkor is: szóval Jackman azt mondta, hogy egy esetben szóba kerülhetne a folytatás. If that was on the table when I made my decision, it certainly would have made me pause. That’s for sure. Because I always love the idea of him within that dynamic, with the Hulk obviously, with Iron Man but there’s a lot of smarter people with MBAs who can’t figure that out. You never know. Szóval ha a Wolverine – X-Men az MCU részévé válna, akkor erősen elgondolkodna a maradáson. Az biztos, hogy az ötlet nem rossz, nagyon nem rossz (mondjuk elgondolkodtató, hogy a Farkas vonalat butítanák vissza gyerekbaráttá, vagy a Bosszúállók állnának át R besorolásra – félek az előbbi lenne a forgatókönyv inkább), de valószínűleg nem lesz belőle semmi. Akárhogy is, a Logan nemsokára már a mozikban, én pedig remélem, hogy a hírek igazak és Hugh Jackman, valamint Patrick Stewart is egy kitűnő filmmel vesz búcsút az X-Men világától. Köszönjük mindkettőjüknek a számtalan remek kalandot és titkon remélem, hogy még találkozunk velük a filmvásznon.

The post Patrick Stewart is kiszáll az X-Menből, Jackman maradna? appeared first on Hessteg.



Bezárva (2016) – kritika

Van úgy, hogy valaki nagyon fiatalon lesz felkapott filmes sztár, mert egyszer szerepelt egy remek filmben, és utána dől a sok lehetőség, csak válogatni kell… vagy kellene. AShut In A szobában megismert Jacob Tremblay első nagy melléfogása. A szoba frenetikus sikere és Oscar-díja után a kis Tremblay-t vállára vette a filmes szakma. M. Night Shyamalan Hatodik érzék című klasszikusában láthattunk hasonló karrier kezdést gyerekszínésztől, abban Haley Joel Osment előtt tárult ki Hollywood, hogy azonnal belezuhanjon a csapdába. A Shut In nem jó film, sőt. Olyan mozi, melyből már ezer készült, és semmit sem tesz hozzá a tipikus, misztikus thriller sémájához. Inkább csak tovább ront a tucatfilmek minőségének amúgy is gyatra átlagán. A projekthez Naomi Watts is nevét adta, ami még kellemetlenebbé teszi az élményt annak fényében, hogy mekkora filmes múltja van a színésznőnek egyébként. A film története körvonalakban a következő: egy pszichológusnő elveszíti férjét egy balesetben, gyereke pedig tolószékbe kerül. A doktornő magára marad, és igyekszik munkájának szentelni életét. Egy fiatal fiút (Tremblay) igyekszik terelgetni, miközben otthon székhez kötött fia is a segítségét várja. Egy napon aztán a kisfiú eltűnése borzolja fel az idegeket, majd lassan kiderül, semmi sem az, aminek látszik, és egyre furcsább dolgok zavarják meg a hétköznapok nyugalmát. Furcsa zajok, látomások gyötrik nem csak a pszichológusnőt, de minket, nézőket egyaránt. Az agyonjáratott sémának megfelelően innentől a létező összes sablont ellövi a történet annak rendje s módja szerint. Kliséhegyekkel tarkítva vánszorog a cselekmény, és lassan, de biztosan fullad az unalom mocsarába. Hiába Watts, Tremblay és Oliver Platt minden igyekezete, a filmet semmi sem képes megmenteni a középszerűségbe süllyedéstől. A Shut In az év egyik nagy bukása. Unalmas, gyenge ijesztgetésekkel tarkított, velőtlen film. Idegesítően próbál olyan igazi klasszikusokat idézni, mint a Ragyogás havas terrorja, de még így sem érhet annak első snittjeinek nyomába sem. A szoba fiatal tehetségének javára legyen azért írva, hogy–abban az öt percben, amíg szerepel– ő mindent megpróbál. Bízom benne, hamarosan ismét elsőrangú mozifilmben találkozunk vele, addig is keressünk egy valóban jó filmet ennek mielőbbi feledéséhez.

The post Bezárva (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Slenderman: Az internet réme életre kel (2016) – kritika

Két kiskorú lány gyilkosságot kísérelt meg barátnőjük ellen egy interneten létező, kitalált figura hatására 2014-ben. Ezt az esetet mutatja be közel két órán keresztül az HBO dokumentumfilmje. Köztudott, hogy az internet a rengeteg előnye mellett számtalan veszéllyel kecsegtet. Ennek legfőképp a gyerekek vannak kitéve, hiszen ők a legbefolyásolhatóbb korosztály, nem véletlenül lehet beállítani különböző szűrőprogramokat a káros tartalmak kivédésére. Vannak azonban olyan weboldalak, amelyek könnyűszerrel elérhetőek mindenki számára, hiszen abszolút veszélytelennek tűnhetnek az olvasóiknak. Ilyen példának okáért a creepypasta (azaz ijesztő történetek, rejtélyek), ahol mindenféle rémtörténeteket olvashat az oldalra látogató. Ilyen fiktív karakter Slenderman, aki olyannyira túlnőtte magát, hogy mára az egész internet ismeri. Az egész egy ártatlan versengésből indult, amelyre Victor Surge (eredeti nevén Eric Knudsen) nevezett be, ahol az volt a kritérium, hogy alkosson egy olyan szörnyet, aki (vagy ami) hasonlóan rémisztő háttértörténettel rendelkezik. Így született meg Slenderman karaktere; vékony alkatú, hosszú végtagokkal rendelkező, arctalan személy fekete öltönyben, a hátából pedig csápok állnak ki. Surge története szerint Slendert többször is lencsevégre kapták egy csapat gyerek közelében, ám a fényképen szereplők és a készítők is mind eltűntek–valószínűleg mindannyian meghaltak. Slender azonban fizikailag nem bánt senkit, csupán figyel. Állandóan ott van, képtelenség szabadulni tőle, ha egyszer valaki észreveszi őt. Minél sűrűbben gondol rá valaki, annál többször jelenik meg, amíg szép lassan bele nem őrül az áldozata. A paranoid képzelgések úrrá lesznek a kiszemeltjén, és onnan már nincs visszaút, megállíthatatlanul süllyed mind mélyebbre a téboly posványos ingoványába. 2014 májusában a wisconsini Waukeshaban riasztották a rendőrséget egy borzalmas eset miatt. Két tinédzser – Anissa Weier és Morgan Geyser – tizenkilenc késszúrással akart véget vetni barátnőjük életének. A tizenkét éves lány azonban megmenekült, így az elkövetőket elfogták és bíróság elé állították. Elmesélték, hogy mindezt Slendermanért tették, akire az interneten bukkantak rá, ezzel szerettek volna a kedvében járni, illetve féltették a családjaik testi épségét is tőle. A szintén tizenkét éves Anissa nem volt egy átlagos lány. Gyakran bántották, kiközösítették, sokat sírt magányossága miatt. Éppen ezért az ideje egy részét az internetezésnek szentelte, ahol rátalált Slendermanre, innentől kezdve rengeteget olvasott róla, teljesen a megszállottja lett. Különcsége ellenére – vagy talán éppen emiatt –barátkozott össze Morgannel, akinek mesélt Slenderről, ezáltal ő is a hatása alá került. Ezután nem sokkal kezdetét vette a gyilkosság kitervelése, miszerint közös barátnőjüknek, Paytonnek meg kell halnia. Bár Morgan szúrta le Paytont, a felbujtó mégis Anissa volt, ő beszélte rá barátnőjét, hogy ezt muszáj megtenniük, hiába akart volna Morgan visszalépni az utolsó pillanatban. A dokumentumfilmben megszólalnak az elkövetők családtagjai, a Slender kultuszban járatos fiatalok, valamint Anissa és Morgan is. A kihallgatás, valamint az interjúk során kiderül, hogy Morgan édesapja skizofrén, amely betegségben lánya is szenved. Azt, hogy nem úgy reagál egyes dolgokra, mint ahogy az elvárható, már egészen kiskorában észrevették, mégis csak a gyilkossági kísérlet után realizálták, hogy ő is mentális zavarokkal küzd. Mindkét lány szülei gondoskodó felnőtteknek tűntek, akik igyekeztek szabályozni lányaik internetezési szokásait, ám valahol mégis kicsúszott a kezükből az irányítás, aminek ilyen súlyos következménye lett. Gyermekeikkel csupán telefonon értekezhetnek, a személyes találkozás minden formájában meg tiltva. Érdekes hallgatni a szülők megszólalásait, akik ugyanolyan feltétlen szeretettel beszélnek a gyerekeikről, mint ahogy korábban is tették. A gyerekek viszont megdöbbentően szenvtelenül beszélnek a vallatás közben, a megbánás legkisebb jelét sem mutatva, ez teszi még súlyosabbá a történetüket. Azonban nem lehet csupán az internetes tartalmakat, a skizofréniát, vagy a szülőket hibáztatni, hisz mindezek együttvéve alakították az események láncolatát. Az egyetlen hiányossága a filmnek az, hogy az áldozat és családja nem nyilatkozik az ügyben. Payton azóta felépült sérüléseiből, ám lelkileg korántsem tudta kiheverni a történteket. Morgan önként vállalta a pszichiátriai kezelést, így átszállították egy állami kórházba, Anissa pedig változatlanul a fiatalkorúak börtönében tölti a hivatalos ítéletig az idejét. A bíróság úgy döntött, hogy felnőttként kezeli a lányokat, a tárgyalásra még ez évben sor kerül majd.

The post Slenderman: Az internet réme életre kel (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Taboo – vége (az első évadnak) – kritika

A Taboo első évada 2017 egyik legnagyobb alkotása. Ezzel azt hiszem, megadtam az alaphangot… Végignéztük, vártunk, találgattunk, izgultunk és most elmondjuk nektek miért fogjátok imádni Tom Hardy és a BBC TV közös sorozatát. A műfaj a „Noir” – egészen pontosan a „Gothic Noir”. Megpróbálom érzékeltetni miről is szól a műfaj: Képzeljük el, hogy egyszer csak egy sötét szobában ébredünk. Felülünk, dörzsölgetjük a szemünket. Semmit sem látunk, vak sötét van. Majd hirtelen valaki gyufát gyújt mellettünk. Felsejlik az arca a tűz fényében. Pipát gyújt, a füst betölti a levegőt. Az izzó parázs megvilágítja a berendezést körülöttünk. Közel hajol hozzánk és azt mondja: „Elmesélem, hogy is történt”. A sorozat a sötétséggel játszik. Fogalmunk sincs hol vagyunk, kinek drukkoljunk, mi fog történni. Kapunk egy nagyon homályos alaphelyzetet: pár mondatot Tom Hardy múltjáról, Afrikáról, egy elsüllyedt rabszolga hajóról és egy kis ízelítőt a fekete-mágiából, de semmi mást. Közben persze kétségbeesetten próbálunk mi magunk kitalálni valami racionális magyarázatot, de mikor már épp elkészülnénk vele, felkapcsolnak egy újabb lámpát, és belátjuk mekkorát tévedtünk. Megint. Azt hiszem kijelenthetjük: a sorozatok fénykorukat élik. Néhány producer pár éve meglátta a fényt és rájött: ez az új aranyláz. Elég ha az HBO Trónok Harcára gondolunk, vagy a BBC Sherlock Holmes-ára. Vagy vessünk egy pillantást a Vikingekre. Be kell látnunk: ha 5 éve azt mondtam volna nektek, hogy a History Channel valami nézhetőt mutat majd fel, mindenki kinevetett volna. Nem csoda. A világ viszont változik – és milyen szerencsés irányba. A kötelező másfél-két órás filmek helyett elidőzhetünk kedvenc karaktereink között akár hónapokon, éveken át. Nem kell semmit sem elkapkodni, több különböző rendezést láthatunk egy azon projekten belül, feltörekvő színészek garmadájával ismerkedhetünk meg. Mindenki jól jár.. de főleg mi. A Taboo sok szempontból is kiemelkedő. Annyi a hihetetlen adat, hogy fel sem tudom sorolni. Tom Hardy újra a TV világában. És nem csak, hogy visszatért, de a forgatókönyv írásában is alapos részt vállalt. És, hogy ki más segített neki az írásban? Nem más mint „Chips” Hardy (Tom apja), aki már 24 éve nem emelte fel a tollát egy project kedvéért sem. Ja.. és említettem már, hogy Steven King-et is meggyőzték valahogy? Ezek után, ha azt mondom, hogy Ridley Scott a producer, tényleg mindenki őrültnek fog nézni. El tudjátok képzelni, hogy nézett ki amikor ezek az emberek először leültek ötletelni? J Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan szedett össze a BBC egy ilyen stábot. Szerencsénkre viszont sikerült nekik és a végeredmény valami elképesztő lett. Ugorjunk is bele Tom Hardy sötét világába (spoilermentesen): A történet szerint az 1800-as évek elején vagyunk, Londonban. James Delaney (Tom Hardy) hazaér Afrikából, apja temetésére. Különc viselkedésével rögtön felhívja magára a figyelmet. Testvére Zipha (Oona Chaplin – Charlie Chaplin unokája) boldogtalan házasságban él újdonsült férjével Thorn Gearyvel (Jefferson Hall). Az apa végrendelete kimondja, hogy a család egyetlen vagyonát – az Amerikában található Nutka-öblöt James örökli. Az öböl azonban az angol-amerikai háború egyik kulcsfontosságú területe, így megindul a két nagyhatalom és Tom Hardy véget nem érő politikai, jogi és később tényleges háborúja. Közben a Kelet-Indiai Társaság is harcba száll. A szálak egyre közelebb kerülnek egymáshoz: felszínre kerül a múlt és a végén már tényleg nem tudjuk kinek drukkoljunk. Egy azonban biztos: Tom Hardy állati menő. Nem tudjuk, mi történt Afrikában, de az biztos: senki sem jár jól aki ellene dolgozik. Olyan mintha mindent tudna, mindent eltervezett volna már évekkel előre. Nem is igazán értjük, hogy mi hajtja – de nem is igazán számít. Ő a tökéletes idegenvezető ebben a sötét, titkokkal teli világban. A Kelet-Indiai Társaság elnöke Sir Stuart Strange szerepét Jonathan Pryce formálja meg akit jól ismerünk a Karib-Tenger Kalózai sorozatból (Kormányzó – Elizabeth apja), vagy a legendás Brazil főszerepéből. Most is eszméletlen amit a vásznon csinál; kétszínű, ördögi mégis valahol szerethető, törékeny karaktert hoz. Ilyen egy jó fő gonosz. Feltűnnek még olyan ismert arcok mint Tom Hollander (Karib Tenger Kalózai – Cutler Beckett) vagy Stephen Graham, akit Guy Richie legendás Blöff című filmjében láthattunk Tommy szerepében. Ezen kívül kapunk még vagy fél tucat minőségi sorozatszínészt is: Michael Kelly (Dumbarton) – Kevin Spacey híres Kártyavár sorozatából; vagy Mark Gatiss (Régens Herceg) aki a BBC-s Sherlock Holmes Mycroftja. A sötét hangulatot Max Richter zeneszerző varázsolja a kép alá; aki esetleg még nem hallott a nevéről, gyorsan keressen rá youtube-on. Pár hanggal az évtized legjobb sorozatát hozta össze nekünk. Mindent összefoglalva A Taboo első évada egy igazi kötelező alkotás. Tom Hardy és úgy általában az egész stáb, a hangulat, a tempó és minden apró körítés zseniális. Ütős, életszerű karakterek, jól megírt tömör párbeszédek és háttérzenék mindenhol. A képalkotás kellően művészi mégis érthető. A nyitány állati erős. A tempó a sorozat közepe felé kicsit belassul, de az utolsó két résszel behozza a lemaradást. A lezárás kedves, nyitva hagy néhány kérdést és bőven marad hely a folytatásnak. Kicsit olyan érzés mintha otthon az ágyban a szüleink becsuknák a nagy mesekönyvet és azt mondanák: holnap majd folytatjuk a mesét. A sorozatot amúgy 8 részes szériának tervezték – nem is gondolkodtak folytatáson; de a készítők elmondása alapján ha elég nagy az érdeklődés talán bevállalnának még egy évadot. Az IMDb stabil 9 ponton állt meg – 1 millió fix nézővel számol eddig a sorozat – Reménykedhetünk. Addig is azonban Tom Hardyt megtaláljátok majd a Mad Max következő részében (egyenlőre ismeretlen dátummal) vagy a júliusban érkező Dunkrik (Christopher Nolan új filmjében) II. Világháborús képkockáin.

The post Taboo – vége (az első évadnak) – kritika appeared first on Hessteg.



The Fate of the Furious trailer: még hogy család?

Őszintén szólva rettentő kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a Halálos iramban következő részével. Na nem a film minősége aggaszt, hisz olyan ez, mintha azon aggódnék, hogy vajon milyen lesz a soron következő Transformers mozi. Nem teszem, mert tudom jól, hogy milyen lesz. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy majd a nézők hogyan fogadják. Mert a Halálos iramban 7 kasszát robbantott. Álszent lennék, ha nem írnám le, hogy ebben a nosztalgiafaktornak és Paul Walker tragikus halálának is óriási szerepe volt, de ha létezik példa a hamuból feltámasztott sorozatra, akkor a F&F széria bizony az. Ráadásul sikerült a hét részes eposzt úgy lezárni, hogy még a legnagyobb kritikusok is csak elismerően bólinthattak. Ketten mentek kétfelé a naplementében, a dalnak vége, It’s been a long day without you, my friend, na meg persze For Paul és jöhetett a stáblista, na meg a kínos könnymorzsolgatás. Persze ott motoszkált bennünk a kisördög, hogy egy film, ami másfél milliárd dollárt hozott, ráadásul hetedik részként, az nem lehet az utolsó. Szép lenne, jó lenne, korrekt lenne, de üzletileg nem feltétlen bölcs húzás, és ha valamiben ott a pénz lehetősége, akkor Hollywood kíméletlen, nem ismer se ígéreteket, se gyászt. Ennek megfelelően nem túl meglepő módon jött Vin Diesel és tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy a One last ride-ra azért ráhúznak még egy trilógiát, de tényleg csak egy one last trilogy van tervben, semmi több. Hogy erre majd hogy reagál a nép, amikor eljön a tavasz és a bemutató ideje, na arra leszek én igazán kíváncsi. Ha tódulnak rá a mozikba, akkor tényleg nincs határ, bármit le lehet nyomni a torkunkon és felesleges is bármilyen korrektséget elvárni a stúdióktól. Dominic és Letty kiruccannak Kubába, hogy végre élvezzék a jól megérdemelt pihenést – és persze egymást. Ez a romantika (pláne ezzel a két szószátyár karakterrel) nem töltené ki a két óra negyven perces (ó te jó ég) játékidőt, úgyhogy hamarosan megjelenik a mindent felforgató csúnyarossz, méghozzá Charlize Theron személyében. Persze minden a feje tetejére áll, dráma, akció, dráma, és ami a legfontosabb, hogy Family no more van ezerrel. Jó, tudom egy kicsit gonosz hangvételű lett ez a cikk, meg végül is kívánom én, hogy jól süljön el a film, de valahol, mélyen, legbelül azért mégis becsapva érzem magam. Nem azért, mert a szentimentális énem azt mondja, hogy Paul nélkül már nincs Halálos iramban (de, azért is), hanem főleg amiatt, mert a hetedikkel lezárták. Vége volt. Hát kell ez nekünk? Elválik. A The Fate of the Furious (magyar címet egyelőre még nem kapott, talán Halálos iramban 8?) április 13-tól lesz látható a mozikban.

The post The Fate of the Furious trailer: még hogy család? appeared first on Hessteg.



Jackie (2016) – kritika

Natalie Portman életének legnehezebb szerepében nem csak mint JFK özvegye küzd meg neves férje halálával, hanem színésznőként is minden igyekezetével azon van, hogy a nézőket is magával ragadják az érzelmek. Pablo Larraín, Chile egyik legnagyobb jelenkori rendezője vette kézbe az USA történelmének talán legsötétebb óráit bemutató film megvalósulását, majd’ 60 évvel a megrázó események után. 1963 november 22-én John Fitzgerlad Kennedy és neje, Jackie leszálltak a dallasi repülőtéren, hogy körútjuk újabb állomásán köszöntsék a polgárokat. Konvojuk azonban hamarosan szörnyű véget ért, mikor lövések robbantották szét a Kennedy családdal együtt szinte az egész világot. JFK tragikus halálával a történelem éppúgy pillanatok alatt átíródott, mint Jackie, a fájdalmával egyedül maradt nő, két megszeppent gyermek édesanyja, az – immáron ex- – first lady élete. A merénylet hatását, egy nő lelki kínjait hivatott aprólékosan bemutatni a film. Főképp morális oldalról megközelítve egy vétlen asszony gyászát, annak minden fájdalmas könnycseppjével egy mai napig nem tisztázott, sötét titkokkal behálózott merényletet követően. Natalie Portman a Fekete hattyú Oscar-díjas alakítása óta eltelt években kissé visszazuhant Hollywood ragyogásából. Sorra megbukó filmjei (Király, Jane Got a Gun) után pont a legjobb pillanatban jött a kiváló lehetőség az Egyesült Államok 35. elnökének felesége szerepében. A Jackie dokumentarista dráma. Pontos képet fest a merénylet másnapjairól, Jackie sokkjáról és szenvedéséről egy megrendült élet zavarodottságában. Nem könnyű mozi. Kell hozzá nagy adag empátia ahhoz, hogy közelebb kerüljünk–az átlag embernek csak a médiából ismert– legendához. Ennek hitelességéért pedig Portman és a stáb mindent megtett. Nem emlékszem, mikor láttam ilyen mértékű azonosulást legutóbb filmvásznon. A színésznő, külön figyelmet fordítva Jacqueline Kennedy jellegzetes kiejtésére is, ijesztő metamorfózison esett át a szerep kedvéért. A Fekete hattyúval már bizonyító, egykori gyerekszínész (Léon, a profi), azt hiszem, élete legfontosabb szerepében látható ebben a megrázó 100 percben. A világ a mai napig emlegeti azt a bizonyos lövést, mely Amerika politikai képét vérvörösre festette alig 7 másodperc alatt. Ennek a lövésnek legközelebbi és leginkább érintett tanújának lenni alapból embert próbáló feladat, Jackie ennél sokkal több volt. Asszony, elnöki feleség, anya és egy halálra vált, rettenetes fájdalommal sújtott, kétségbeesett és szíve mélyéig reszkető, félelemmel átjárt, érző ember. A Jackie őszinte és kegyetlen, de méltó tisztelgés John F. Kennedy, a megosztó, de inkább kedvelt amerikai elnök szomorú sorsú feleségének emléke előtt. A film realista felvételei lassú, de határozott jeleneteivel és szorongató zenéjével valamint nyomasztóan közeli képeivel szinte karon ragad és húz magával, vissza egészen 1963 novemberének borongós fájdalmába, ahol betekintést enged egy sötét és kilátástalan jövőképű nő lelkének könnyes poklába, de ebben rejlik szépsége és fontossága.

The post Jackie (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Capsule (2015) – kritika

Az űr végtelenje mindig is lenyűgözte és ugyanakkor félelemmel teli kiváncsiságra sarkallta az emberiséget. Lumière kisfilmjeiben, a mozi első perceiben már előkerült a Verne által is megálmodott kor. Az 1950-es évektől kezdve a világ két vezető nagyhatalma ádáz csatát vívott, céljuk: minél előbb embert küldeni az űrbe. A Capsule ebben az időszakban játszódó, minimalista kamaradráma. Andrew Martin(A leleményes Hugo) Guy Taylort alakítja, aki elsőként jut britként a kietlen végtelenbe. A hidegháború idején megkísérelt műveletek mindig kétes kimenetelűek és veszélyesek voltak. Nem csak technikailag, hanem politikailag is bizonytalan vállalkozások. Ennek a kornak állít mementót a film. A történet szerinti Hermész művelet 1958-ban sikeresen küldi fel első űrhajósát, Guy Taylort egy parányi kapszulában, majd végigkövetjük Guy küzdelmét különböző technikai meghibásodások közepette az életben maradásért. Egyetlen kapcsolata a Földdel a rádió, amin keresztül az irányítással tárgyal és opcionálisan a parancsokat is követi. Az olyan egyszemélyes filmek, melyek cselekménye kizárólag szűk térre korlátozódik, alapos színészi játékot kívánnak, mivel nincs más, ami a nézőt ébren tartaná, csakis a főszereplő hiteles alakítása. A Capsule ebből a szempontból sikeresen vizsgázik, a történet 90 perce alatt Andrew Martin mindent megtesz, hogy elhiggyük, valóban a kapszula rabja és ténylegesen megküzd idővel, oxigénhiánnyal és a politika okozta újabb bökkenőkkel. A hidegháborúban ugyanis minden rádiós beszélgetésnek van hallgatósága. A kormány tussolni akarja, hogy baj van, az oroszok is foguk fenik, az idő pedig vészesen fogy. Láthattunk már hasonló mozit, az Élve eltemetve vagy a Fűrész is a klausztrofóbiával operál. Sosem egyszerű sikerre vinni az ilyen történeteket, mert ha nem tökéletes a ritmus vagy nem elég jó a karakter, könnyen bukás a vége. A Capsule hibája az erősen “home cinema” jelleg. Az elsőfilmes Andrew Martin munkáját a lassú tempó, a szűkre szabott tér okozta egyhangúság nézőn való eluralkodása, és a téma lehetőségeihez képest minimális technikai felkészültség teszi vontatottá. Az űr mint látványfaktor nem lehet csak egy kis kémlelőablakon át látszódó szeletke, ha nem elég feszes a tempó (erre az Apolló 13 kiváló ellenpélda). Ugyan a Capsule – minden igyekezet ellenére – nem iskolapéldája a monodrámáknak, egy megtekintést így is megér, főleg a téma szerelmeseinek vagy az összeesküvés elméletek fanatikusainak.

The post Capsule (2015) – kritika appeared first on Hessteg.



A célszemély (2011-2016) – sorozatajánló

Milyen az, amikor a mesterséges intelligencia berobban a New York-i politikai-gazdasági élet nagy színpadára, és elkezd rendezni? A még fiatal harmincas Jonathan Nolan ad rá választ, ezzel a lehengerlő lendületű, háttérhatalmakat, szövetségi és titkosszolgálati embertelenségeket leleplező, morális kérdéseket filozófiai magasságokban feszegető, elegáns humorú akciósorozattal. A kortárs rendező zseni, Christopher Nolan öccsének első saját szüleménye (tavaly debütált és hasonlóan nagyot szólt a második: Westworld; társszerzője Lisa Joy), noha neve ismerhető az ezredforduló óta, testvére rendezéseinek mintegy felét (Memento, saját műve alapján, The Prestige ,The Dark Knight, The Dark Knight Rises, Interstellar) forgatókönyvíróként jegyzi. A történet alfája a gép,  az embereket digitális hálójában tartó megfigyelőrendszer, melynek megalkotója Harold Finch, Michael Emerson briliáns alakításában. Ez a mesterséges szuperértelem a hatóságok elől bujkálva kísérli meg az általuk irrelevánsnak minősített állampolgárok sorsát és tetteinek következményeit – az igazság sokszor közel sem evidens iránytűje mentén – befolyásolni. A rendkívül művelt, házi könyvtárral rendelkező piperkőc, programozó guru azonban irtózik az erőszaktól, ezért a nyílt terepre szerződteti a saját életéről már lemondott volt kormányügynököt, John Reese-t (Jim Caviezel), akinek ez maga a tökéletes megbízatás: egy vezekléses második esély. Mindennapjaikba hamar belefonódik két nyomozó: a korrupt és pökhendi Fusco (Kevin Chapman) és a rendíthetetlen erkölcsű Carter (Taraji P. Henson). A gép működésének alapja, hogy minden nap kiadja azon személyek társadalombiztosítási számát, akik bűncselekmény elkövetésére készülnek, vagy annak áldozataivá eshetnek. Miközben a kormányzat titkosszolgálatán keresztül a nemzetbiztonsági szintű ügyek után nyomoz és jár el, Finch az átlagpolgárok életébe avatkozik. Titkos vállalkozása az emberiség emberségét hivatott megóvni, teszi mindezt paradox módon saját csúcsszámítógépének hátszelével. A színészek kivétel nélkül ellenállhatatlanok, nemcsak a főbb szereplők, de valamennyi karakter egyenként is elvinné a hátán a szériát.Vizualitás és hanghatások terén messze átlagon felül teljesít a sorozat, a cselekmény időben is mozgó sodrása, tartalomgazdagsága, az intellektuálisan elsöprő párbeszédek mind együtt fejtenek ki egy olyan komplex erőhatást, hogy futószalagon kell pörgetni az epizódokat. A célszemély látványos akciójelenetekkel, tudományos igényességgel, pozitív és negatív hősei sorsain keresztül mutatja be a kort (Finch és Reese esetében nagyon arányosan, rendkívüli múltjukat lassan kibontakoztatva), amikor a technika átveszi a hatalmat az őt létrehozó ember felett. Nehéz úgy követni, hogy a néző ne érezze legalábbis helyenként, hogy őt is megfigyelik, és egyáltalán nem zárható ki, hogy a világ, amit látunk, azonos azzal, amelyikben élünk. Pont ettől olyan ütős, egyszerre szórakoztat, tanít, megijeszt és megnyugtat, miközben permanens, fennkölt gondolkodásra késztet. Ha totális megvilágosodást nem is kap, a földi életünket alakító jó és rossz, helyes és helytelen, szükségesnek és elkerülhetetlen tűnő döntések mögötti filozófiai térbe biztosan belépőt nyer a nagyérdemű.

The post A célszemély (2011-2016) – sorozatajánló appeared first on Hessteg.



The Discovery trailer: élet a halál után?

Egy jó ideje érdemes már árgus szemekkel odafigyelni a Netflix cuccaira, legyen szó épp sorozatról, vagy filmről, mert a minőségre nemigen lehet panaszunk a tőlük érkezők anyagok esetében. Nem is olyan régen kijött a The Discovery első előzetese, ami már akkor igen érdekes filmnek tűnt. Abból a trailerből ugyanis konkrétan az ég világon semmit nem lehetett megtudni. Persze az alaptörténet az ismert volt már akkor, de a bemutató nagyjából olyan volt, mint egy óvodás délutáni rémálma a csendes pihenőn: egy maszlag. De az a fajta, amiről messziről sütött, hogy direkt és készakarva vágták ilyenre, figyelemfelkeltés gyanánt. Ez pedig működött, mert nem ment ki a fejemből, és most, hogy megérkezett a következő bemutató, már összeállt a kép: engem ez bizony érdekel. Na de lássuk, hogy miből is dolgozott Charlie McDowell rendező. Az biztos, hogy a színészgárdát megkapta, azon nem múlik a siker: Robert Redford mellett Rooney Mara, Jason Sagel nevei villannak fel, a történet középpontjában pedig egy szerelem áll – no de nem kell megijedni, nem a megszokott romantikus drámázásról van itt szó. Történik ugyanis, hogy Thomas Harbor (Robert Redford) világraszóló felfedezést tesz. Bebizonyítja, hogy van élet a halál után, ezt az infót pedig nem tartja magában, szétkürtöli a széles világba, hogy mindenki kezdjen vele amit akar. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már a Sötét zsaruk óta tudom (na jó, már előtte is tudtam), hogy az ember nagy tömegben bizony igen ostoba. Ennélfogva magam sem tartom jó ötletnek az ilyen értékű információ átadását a népnek és ez a filmben sem sül el túlságosan jól. Az emberek ugyanis megkönnyebbülve a tudattól egymás után lesznek öngyilkosok. Minek is szenvedjenek a távhőszámlával, amikor odaát várja őket a Valhalla (nyugi, tudom, hogy mit jelent). A probléma akkor van, amikor egy szerelmespár egyik tagja úgy gondolja, hogy ő szerencsét próbál odaát, míg a másik inkább maradna… Nem kertelek: amennyire elriasztott az első trailer, a második most legalább annyira megvett magának: a hangulat jónak tűnik, az alapsztori pláne (ki ne játszott volna még el a gondolattal), az egyetlen félelmem az, hogy a játékidő tetemes részében Jason Segel magányos baktatását kell majd néznem, de azért él bennem a remény, hogy nem így lesz.

The post The Discovery trailer: élet a halál után? appeared first on Hessteg.



Kojot (2017) – kritika

Lemennek a reklámok a moziban, elsötétül. Tudjuk hogy egy magyar filmet fogunk nézni. Egy kicsit kétkedünk de egyszer csak hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy az ötletgazdák és a megvalósítók lassított drámai léptekben kalapáccsal, feszítővassal és egy vadászpuskával ütnek minket addig amíg véreset nem köpünk, aztán stílusos felvételekkel, hangulatos zenékkel és tökös karakterekkel mutatják be, hogy a nagyváros világán kívül egy eldugott Tűzkő nevű kis faluban mik is a játékszabályok. A történet ott kezdődik hogy a városi bérrabszolga, Misi, értesül nagyapja haláláról, aki a régi tűzkői családi házat és telket az unokájára hagyja. Erről tudomást szerez a falu oligarchája, Szojka Pál, akinek már csak ez a kis darab föld hiányzik a nagy egészből ahhoz, hogy a svédeknek eladva egy wellness komplexumot építsen a falu nyakára. Érthető tehát, hogy mindent bevet, hogy megtörje Misit és megszerezze tőle az örökségét. A Kojot egyik legnagyobb erőssége pedig épp ez: magyar alkotásban ezzel a stílussal még nem nagyon találkozhattunk. Kostyál Márk rendező a forgatás alatt nem spórolt a művérrel. Már a film nyitójelenetében egy olyan agresszióözönnel szembesülünk, amivel felkészít rá, hogy mire számíthatunk. Végig tapintható a feszültség, a mozi szerves része az erőszak, és anélkül hogy a film túlzásba vinné, mindenhol ott van a vidéki élet nyers valósága is. Kezdve a hivatali ügyintézéstől a falusi építőbrigádon keresztül a sarki kisboltig, a mulatós zenéig, ezeknek a jeleneteknek a szarkazmusa az, ami emlékezetessé teszi őket. Mind a megvalósítást, mind a mondanivalót tekintve meg lehet kockáztatni, hogy a Kojot egy jó próbálkozás a magyar western megteremtésére. Lenyelhető, de az erre utaló jelek (Range Rover, szélkakas, winchester poszter) időnként ezt túlságosan is az arcunkba nyomják, de maguk a felvételek, a beállítások, a drámai lassítások, a színek és a zenék az egész környezetből egy western szerűséget kovácsolnak, arról nem is beszélve hogy a cselekmény gerincét a férfi jellemek fejlődése, és az apa-fiú kapcsolat teszik ki. A harc Misit kemény próbák elé állítja: főhősünknek nem csak a nagyapja telkét kell megvédenie, hanem bizonyítania kell saját magának is, hogy a telken kívül az öreg kojotságát (tökösségét) is örökölte. Rengeteg szimbólummal dolgozik a film, amiken keresztül Misi fejlődésének az ívét egyszerűbb megérteni, és ez mellett a mellékszereplő gárda megemlítése nélkül nem is lehet elmenni, mivel a filmben minden karakter egy-egy megszemélyesített emberi történet Tűzkőről. Bocsárszky Attila játéka Misi mentoraként majdhogynem elviszi a hátán a filmet. Egy ködös múltú, bölcs, félalkoholista, akivel senki nem akarna találkozni három feles után a kocsmában, mellette ott van a Misivel egykorú székely gyerek Attila, aki mindhármuk közül a legtitokzatosabb és legveszélyesebb. A fiú barátnője (ahogy az western filmben szokás) nem jut sok szerephez, viszont annyihoz mégis, hogy hamar megértsük: ő Misi józan eszének a kivetülése. A sor végén pedig ott kullog a főszereplő apja, aki egy elrettentő jövőkép arra az esetre, ha Misi kudarcot vallana és elpuhulna. Szojkáék felől Kispalit (Mátray László) érdemes kiemelni, mert az ő személye az aki egy magasságban mozog a filmben Misivel. Jó volna azt mondani, hogy a Kojot egy hibátlan film pedig sajnos nem az. Elnyújtott és hatásvadász jelenetekből akad benne bőven, ezek sajnos néha megszakítják az amúgy jól adagolt feszültséget, de a remekül eltalált karakterek gyorsan visszanyomnak mindenkit a moziszékbe. A Kojot tökéletes példája annak, hogy nem csak az számít mennyiből (300 millió) hanem inkább milyen rendező készít egy filmet. Ha két szóban kéne összefoglalni, akkor azt mondanám hogy tökös és magyar, ezzel pedig Kostyál Márk el is érte a célját. Eleget nevettünk magunkon az elmúlt évek filmjeiben, és arra is szükség volt szó se róla, de a Kojot beállt az Aranyélet mögé a sorba és egy minőségi, komolyan vehető hazai produktum lett. Remélem, hogy ez a tendencia folytatódik, kíváncsian várjuk mi lesz a következő.

The post Kojot (2017) – kritika appeared first on Hessteg.



John Wick: 2. felvonás (2017) – kritika

Az akciófilm műfaja hosszú évtizedekre néz vissza a 60-as évek James Bond filmjeitől, a 80-as évek klasszikusain át – gondoljunk csak Stallone „Rambójára”, Schwarzenegger „Kommandójára”, esetleg Bruce Willis „Die Hard” sorozatára. Míg végül el nem jutunk a kevésbé sikeres közelmúltba. Tudom. Ne is mondd. Bizony az akciófilmek mostanában nem élték fénykorukat. Kiöregedő színészek ügyetlen toporgásai hogy feltámasszák karaktereiket 20 éves sírjaikból, esetleg ügyetlenkedő újoncok próbálkozásai, de egy dolog változatlan volt: a régi recept. Mintha Hollywood filmesei egy időkapszulába rejtették volna a stílust: összenéztek és azt mondták: „Hé, hagyjuk, süllyedjen el az egész műfaj. Majd áttérünk mi is a képregény-adaptációkra.” És ekkor jött két ember – legendák – az akciófilmek Da-Vincijei, Chad Stahelski és David Leitch. Ugye, hogy nem mond túl sokat ez a két név? Mégis meglepődnél ha azt mondanám, minden kedvenc filmedben ott voltak, csak nem tudtál róluk. Ez a két fenegyerek kick-boxban utazott, amikor először feltűntek a Mátrixban, kaszkadőrként és később dublőrként. Chad olyan jól teljesített, hogy a Mátrix 2-ben már ő rendezte a harci koreográfiákat, innentől pedig már felfelé ívelt a pályájuk. V, mint Vérbosszú (2015), 300 (2006), Expendables (2010) vagy az Amerikai Kapitány: Polgárháború (2016) és még sorolhatnám. Ha ma Hollywoodban ütős akciót látsz a vásznon, valószínűleg ők álmodták meg és rakták oda. Nem csoda, hogy a John Wick első része hatalmas siker volt, hiszen 25 év gyakorlat volt benne. Először is fogták az összes klisét amit mind utálunk: A hős megmenti a szerelmét? Ch! Ex-CIA apukának elrabolják az összes rokonát? Dah! Gonosz közel-keleti terroristák megtámadják a nagy és dicső Amerikát? Hagyjuk már. Kukába velük. Gondolkodjunk inkább. Mit szeret a közönség egy akciófilmben? Azt, hogy laza. És John Wick aztán nem veszi komolyan magát. Ő a tökéletes akcióhős. Mindenki fél tőle, mert ő a legjobb. A személyiségi kultusza az emeleti plafont súrolja, mégsem egy érzelmek nélküli robot (lást Hitman), így a közönség is tud azonosulni vele. Sebezhető, akárcsak John McClane, mégis tudod, hogy senkinek sincs esélye ellene. Van érzelmi töltet, de a film nem fáraszt minket vele. Tudja miért vettük meg a mozijegyet és azt mutatja nekünk amit elvárunk egy ilyen filmtől. Szóval egy pörgős, akció dús, halál laza film. Na de csak ennyiben különbözik a többi lövöldétől? Nem. A John Wick megtalálta azt a fűszert amivel a közönséget (tudtán kívül) teljesen megvette. Mindenki imádja, bár senki sem tudja igazán, hogy miért. A recept pedig egyszerű. Úgy hívják: „A Valóság, Neo.” Minden.. úgy értem minden amit a filmben látunk igazi (leszámítva talán a fegyvereket). Keanu Reevest hosszú hónapokon át képezték a filmre (mindamellett, hogy évtizedes múltja van az akciófilmek és a harcművészetek világában). Mindent megtanult. Közelharc, fegyverhasználat, taktikai mozdulatok, autós manőverek. Ahol John Wicket látjátok a vásznon, az Keanu. Nincs dublőr, nincs kaszkadőr. Nincsen másodpercekre vágva a film. Nincs mit elrejteni. Amikor kocsival szlalomozik és közben az ablakból lő az orosz maffiára – az is Keanu. Nincs zöld vászon, nincsenek effektek, minden amit látunk, maga a valóság. Csak ülünk a moziban és ámulunk, szinte felfoghatatlan mennyi munkát dolgoztak egy-egy beállítással. Mikor Jason Stathamet nézzük egy 120 emeletes torony oldalán himbálózni, vagy mikor Dubaii tornyok között ugrálnak a Halálos Iramban szereplői, leesik az állunk – valahol mégis érezzük a csalást. Könnyű összerakni egy akciófilmet egy év alatt, viszont igazán jót.. ahhoz idő kell. A Lionsgate viszont hitt ezekben a srácokban amikor felvásárolta az amúgy alacsony költségvetésű film sorozatot – és láss csodát. 3 évet várnunk a folytatásra, de John Wick lazább mint valaha Mint már említettem a film nem a történetvezetésével került a csúcsra, így az egész storyline néhány mondatban összefoglalható, így spoiler nélkül nem is igazán lehet beszélni róla. A történet ezek után döcögősen indul. Mikor az orosz szál lezárása után John újra visszavonulna – mit ad isten – egy régi ígéret újra visszarántja a bérgyilkosok kiismerhetetlen világába. El is indul új küldetésére Rómába, hogy ezúttal a római maffia testőrség tagjait tegye hidegre – szokásos, állati laza mozdulataival. A fél órás, cammogós felvezetés után el is indul az akció. És ha már egyszer elindul, miért állna meg? Az első tökéletes fejlövés után John annyira belejön, hogy észre se vesszük, de már 40 perce csak tömény akciót látunk. Zavaró? Netán Unalmas? Egyáltalán nem. A stáb megint bebizonyítja, hogy a műfaj a kisujjában van. Szinte minden variációt megmutatnak, ami emberileg elképzelhető, ha gyilkolásról van szó. „Lépcsőn-lefelé-gurulás közbeni” késharc. Metróban „néma- hangtompítós” pisztoly harc. Lövöldözés egy tükör-palotában. A képzeletnek semmi sem szab határt. Voltak percek amikor tapsolva, szakadtunk a nevetéstől a mozi kellős közepén. Érződik, hogy a stúdió szabad kezet adott a srácoknak, és milyen jól tették. 18 évet vártunk, hogy Keanu Reeves és Laurence Fishburne újra egy tetőn álljon. Biztos megosztja majd a közönséget, de én hálás voltam érte. Nosztalgikus volt, az utalások jók voltak. Nem volt sok, épp elég. A nagy utazgatás, új környezet és úgy egyáltalán nagyobb kaliberű produkció miatt a John Wick 2 nem maradt olyan feszes mint elődje. Nincsen minden lövés zenére igazítva, nincs olyan mesterien megkomponálva; viszont az új kreatív ötletek kárpótolnak minket. A külföldi mozikban néhány nap alatt eldőlt, hogy újabb kasszasikert hoz a film. A recept újra bevált és borítékolhatjuk a folytatást, pláne, hogy John történetét amúgy is kezdetektől fogva trilógiának szánták. Úgyhogy egy mozit biztosan kapunk még – egyenlőre ismeretlen dátummal, sőt, tervben van egy John Wick sorozat is. Mindent összefoglalva: Ha jó akciófilmet akarsz látni, ez egy igazi kötelező alkotás. Gyerünk a moziba!

The post John Wick: 2. felvonás (2017) – kritika appeared first on Hessteg.



A híres szobor árnyékos oldala – az Oscar-díj kritikája

Közeledik a vasárnap, vele együtt az Oscar-díjátadó is. Ilyenkor a filmekkel bármilyen szinten foglalkozó emberek nagy részét magával ragadják a szép ruhák, a fényűző ceremónia és a más eseményhez talán nem is hasonlító mértékű felhajtás. Megragadva az alkalmat, arra gondoltam, hogy essék szó az Oscarról egy kicsit más, kritikusabb szempontból is. Előre bocsátom, nem konkrét döntésekről, jelölésről vagy épp nem jelölésekről lesz szó. Ezek is érdekes témák persze, de én most mélyebb, szerintem rendszerszintű problémákról szeretnék írni. Először is: az én szememben az Oscar egyszerűen túlságosan üzletté vált ahhoz, hogy hitelesen képviseljen valamiféle művészeti értéket, amire elvileg hivatott lenne. Mindannyian tudjuk, hogy az Oscar-jelölt filmek DVD-borítójára kötelezően rákerül a jelölések száma, az egyszeri filmnéző pedig ebből könnyen következtethet arra, hogy kimagasló alkotással van dolga. Persze ez sok esetben valóban így van, de én abban hiszek, hogy az alkotásoknak magukért kell beszélnie. Nem feltétlen szerencsés, ha valaki pusztán a DVD-borítóra nyomtatott szobrocskák száma miatt dönt egy film megnézése mellett. Ide passzol az 1973-as Ördögűzőt rendező William Friedkin véleménye, mely szerint soha, még semelyik iparág nem csinált magának ekkora promóciós rendezvényt. Vélhetően ugyanígy a felesleges felhajtásra akarták felhívni a figyelmet a South Park készítői, Trey Parker és Matt Stone, mikor nőnek öltözve jelentek meg a ceremónián. Gyakran elhangzó kritika, hogy az Oscar-szavazások pusztán az előzetes kampányon múlnak, nem a film minőségén Ezt persze bizonyítani nem lehet, de a legtöbb díjesélyeket latolgató írás tényként kezeli. Akárhogy is nézzük, nem lehet véletlen, hogy egy cikk szerint („The Sobering Statistics Behind Oscar Campaigns”, 2015, Indiewire) 10 millió körüli összeget költenek el egy Oscar-kampányra. Egyébként a cikk szerint ez a befektetés nem térül meg, a Legjobb Film cím elnyerése nagyjából 3 millió dollárral növeli a bevételeket, szóval sokkal inkább presztízskérdésről van szó. Többször felmerült az elmúlt időszakban, hogy mennyire felülreprezentáltak a díjátadókon a fehér bőrű jelöltek. A tény nem igazán szorul magyarázatra, inkább csak a vélhető okát emelném ki: a szavazók maguk sem egy különösebben sokszínű csoport: 2015-ös adatok szerint 94%-uk fehér, 77%-uk férfi, átlagos életkoruk pedig 63 év.  Kapcsolódó érdekesség, hogy az első afroamerikai Oscar-jelölt, Hattie McDaniel még a fehérektől külön elhelyezett asztalnál kellett hogy üljön a díjátadón. Szintén fontos kérdés az egyes műfajok hanyagolása a díjátadókon. Köztudott, hogy horror vagy sci-fi, egyáltalán valóságtól akárcsak kis mértékben is elrugaszkodott filmmel milyen nehéz jelöléshez jutni, hát még nyerni. Ellenben nagyon könnyen kap jelölést például egy életrajzi dráma. Két szociológus, Gabriel Rossman és Oliver Schilke készített egy felmérést a témában. Az eredmény nem túlságosan meglepő: arra jutottak, hogy az olyan kulcsszavak, mint „történelmi”, „életrajzi”, „háborús”, „fogyatékosság” vagy „show business” gyakran jelennek meg az Oscar-jelölt filmeket leíró kulcsszavak és műfajok között. Érdekes módon a végkövetkeztetésük az, hogy a moziba járó közönség jellemzően nem szereti a tipikus Oscar-esélyes filmeket, így sokszor egy ilyet azért éri meg elkészíteni, mert a későbbi jelölés (és adott esetben győzelem) miatt ülnek be rá a nézők. Pár híres eset előfordult, mikor jelöltek is kifejezték nemtetszésüket a gála iránt. Woody Allen például saját jelölései kapcsán nem jelent meg a gálán (csak egyszer, 2002-ben lépett az Oscar színpadára), ezzel kapcsolatban pedig azt mondta, ő nem ismeri el az efféle ceremóniákat. Szerinte ha megnézzük kik nyernek és kik nem, láthatjuk, mennyire jelentéktelen dolog ez. De a legemlékezetesebb, visszautasításokhoz kapcsolódó botrány talán Marlon Brando esete, aki visszautasította a díjat, és az indiánnak öltözött Sacheen Littlefeathert küldte maga helyett, hogy így tiltakozzon az ellen, ahogyan szerinte a filmipar az őslakosokkal bánik. Az Oscar kritikusainak listája persze még messze nem ér itt véget, például Katharine Hepburn sem ment el saját jelöléseit megünnepelni és díjait átvenni, de gondolhatunk Banksy képére is, mely a Star Wars gonosz birodalmával azonosítja az Oscart. A fentiek ellenére nem akarom azt mondani, hogy az Oscar egyértelműen egy ördögtől való, rossz dolog. Megértem, ha valakinek tényleg szórakoztató, hogy egy évben egyszer ennyi sztárt láthat együtt, és örömmel szurkol a neki szimpatikus filmeknek, jelölteknek. De mindenképp szeretném javasolni, hogy mindenki próbálja a helyén kezelni ezt az eseményt, és inkább az Akadémiától függetlenül alakítsa ki saját véleményét filmes kérdésekben.

The post A híres szobor árnyékos oldala – az Oscar-díj kritikája appeared first on Hessteg.