xXx: Újra akcióban (2017) – kritika

Mit tesz, mit tehet a kormány, ha a legújabb, bámulatosan ötletes gyilkos eszköz illetéktelenek kezébe kerül és épp nem ér rá sem James Bond, sem Ethan Hunt, ráadásul Jason Bourne is rég rájött már, hogy épp ideje szögre akasztani a fegyvert? Mi mást is tehetnének, mint előrángatják az emlékeink legmélyéről Xander Cage-t, aki überlaza és persze mindig tettre kész és örül, hogy végre csatasorba állhat. Vin Diesel története már önmagában megérne egy misét, de megkíméllek benneteket ettől, maradjunk annyiban, hogy nála nagyobb varázslót nem nagyon látott Hollywood, a semmiből lett A-listás sztár, és pár sorozattal vígan elél (na jó, a Riddickben tényleg nem volt rossz), adott esetben az sem jelent gondot, ha a one last ride után még azért egy trilógiával kibővíti az aktuális aranytojást tojó tyúkot. Félre értés ne essék, semmi bajom Vin Diesellel, azonban D.J. Caruso filmje egy nehezen megbocsátható alkotás. Talán te is találkoztál a napokban a tévében futó reklámmal, netán láttad a film trailerét, esetleg találkoztál már az első vagy a második résszel, egy szóval nagyjából képben vagy, hogy mire számíthatsz. Én se voltam kivétel, tudtam, hogy nem egy komoly kémtörténet vár rám. Azonban amikor már az első negyed órában túlestem a látványon, ahogy Cage a dzsungelben síel, akkor már sejtettem, hogy érdemes lenne átértékelnem az életem. A fent említett eszköz a Pandora szelencéje névre hallgat, speciális tulajdonsága, hogy képes bármelyik műholdat lerántani az égből és becélozni vele akárkit, akárhol. Érezzük, hogy ez mekkora veszélyeket rejt magában, ugye? A fizika törvényeit hagyjuk, koncentráljunk a veszélyre. Na ezért van szükség Xander Cage-re, aki jön is. Csőstül, mint áldás. Az az igazság, hogy a filmet számtalan ok miatt lehet utálni. Valahogy olyan, mintha filmként testesülne meg az az ötvenes, kapuzárási pániktól bűzlő üzletkötő, aki a hitelre vett kabrióból üvölteti Ice Cube-ot, délutánonként pedig hóbagolyprém sálban iszogatja a Don Perignon-t a kedvenc neonfényben úszó bárjában, a húszéves barátnőjével. És nem csak a film, hanem Vin Diesel maga is ezt a hangulatot sugározza magából: too old for this ****, de a pénz az pénz, hát le kell tolni a melót, ha pedig már ott van, akkor muszáj überlazának lennie, nem baj, ha film és életidegen (igen, még a szériához képest is), és még ráadásul baromira idegesítő is. Persze nem egyedül vág bele a világ megmentésébe, válogatott klisétársaságot hoz össze, van itt mesterlövészcsaj, hackercsaj, egy kínai gyerek (speciális képességét meghagynám meglepetésnek)… a lényeg, hogy mindenki überüberüberlaza, kivéve a nagy csúnya, gonoszt, aki konzervatívabb, szóval ő a rosszarc. Tudom, egy kicsit elragadott a hév, mert mégis mit vártam – teljesen jogos. Ami miatt igazán utáltam az egészet, az az, hogy a sok blődség mellett nem hozta a kötelezőt. Mert mindezzel nem foglalkozna az ég világon senki, ha legalább az akciók jól koreografáltak lennének és a film egy dupla adrenalinbomba sebességével rántana magával. De erről szó sincs: az akciójelenetek bénák, a CGI még bénább (de akkor mire ment a 85 millió dollár? mindet Diesel kapta?) és akármennyire is próbálták becsomagolni, bizony Vin Diesel a legbénább. Nem vártam sokat, tényleg nem. Ha simán csak ostobán szórakoztató lett volna, már elégedett lennék, de egyszerűen képtelenség olyan szintre süllyedni, hogy ezt élvezni lehessen. (4/10)



xXx: Újra akcióban (2017) – kritika

Mit tesz, mit tehet a kormány, ha a legújabb, bámulatosan ötletes gyilkos eszköz illetéktelenek kezébe kerül és épp nem ér rá sem James Bond, sem Ethan Hunt, ráadásul Jason Bourne is rég rájött már, hogy épp ideje szögre akasztani a fegyvert? Mi mást is tehetnének, mint előrángatják az emlékeink legmélyéről Xander Cage-t, aki überlaza és persze mindig tettre kész és örül, hogy végre csatasorba állhat. Vin Diesel története már önmagában megérne egy misét, de megkíméllek benneteket ettől, maradjunk annyiban, hogy nála nagyobb varázslót nem nagyon látott Hollywood, a semmiből lett A-listás sztár, és pár sorozattal vígan elél (na jó, a Riddickben tényleg nem volt rossz), adott esetben az sem jelent gondot, ha a one last ride után még azért egy trilógiával kibővíti az aktuális aranytojást tojó tyúkot. Félre értés ne essék, semmi bajom Vin Diesellel, azonban D.J. Caruso filmje egy nehezen megbocsátható alkotás. Talán te is találkoztál a napokban a tévében futó reklámmal, netán láttad a film trailerét, esetleg találkoztál már valamelyik xXx filmmel, egy szóval nagyjából képben vagy, hogy mire számíthatsz. Én se voltam kivétel, tudtam, hogy nem egy komoly kémtörténet vár rám. Azonban amikor már az első negyed órában túlestem a látványon, ahogy Cage a dzsungelben síel, akkor már sejtettem, hogy érdemes lenne átértékelnem az életem. A fent említett eszköz a Pandora szelencéje névre hallgat, speciális tulajdonsága, hogy képes bármelyik műholdat lerántani az égből és becélozni vele akárkit, akárhol. Érezzük, hogy ez mekkora veszélyeket rejt magában, ugye? A fizika törvényeit hagyjuk, koncentráljunk a veszélyre. Na ezért van szükség Xander Cage-re, aki jön is. Csőstül, mint áldás. Az az igazság, hogy a xXx harmadik részét számtalan ok miatt lehet utálni. Valahogy olyan, mintha filmként testesülne meg az az ötvenes, kapuzárási pániktól bűzlő üzletkötő, aki a hitelre vett kabrióból üvölteti Ice Cube-ot, délutánonként pedig hóbagolyprém sálban iszogatja a Don Perignon-t a kedvenc neonfényben úszó bárjában, a húszéves barátnőjével. És nem csak a film, hanem Vin Diesel maga is ezt a hangulatot sugározza magából: too old for this sh*t, de a pénz az pénz, hát le kell tolni a melót, ha pedig már ott van, akkor muszáj überlazának lennie, nem baj, ha film és életidegen (igen, még a xXx-hez képest is), és még ráadásul baromira idegesítő is. Persze nem egyedül vág bele a világ megmentésébe, válogatott klisétársaságot hoz össze, van itt mesterlövészcsaj, hackercsaj, egy kínai gyerek (speciális képességét meghagynám meglepetésnek)… a lényeg, hogy mindenki überüberüberlaza, kivéve a nagy csúnya, gonoszt, aki konzervatívabb, szóval ő a rosszarc. Tudom, egy kicsit elragadott a hév, mert mégis mit vártam – teljesen jogos. Ami miatt igazán utáltam az egészet, az az, hogy a sok blődség mellett nem hozta a kötelezőt. Mert mindezzel nem foglalkozna az ég világon senki, ha legalább az akciók jól koreografáltak lennének és a film egy dupla adrenalinbomba sebességével rántana magával. De erről szó sincs: az akciójelenetek bénák, a CGI még bénább (de akkor mire ment a 85 millió dollár? mindet Diesel kapta?) és akármennyire is próbálták becsomagolni, bizony Vin Diesel a legbénább. Nem vártam sokat, tényleg nem. Ha simán csak ostobán szórakoztató lett volna, már elégedett lennék, de egyszerűen képtelenség olyan szintre süllyedni, hogy ezt élvezni lehessen. (4/10)



Logan: itt az új trailer

Hugh Jackman-t talán csak Perry Cox nem szereti széles e világon, de az biztos, hogy a legtöbbünk Logan karaktere miatt kedvelte meg. Nyolc különböző filmben testesítette meg Farkas-t (aki Rozsomák, aki Farkas, tudjuk), és most már nagyon úgy néz ki, hogy a kilencedik lesz az utolsó alkalom. S noha az X-Men szériából talán ő a legnagyobb kedvenc, az önálló filmek valahogy nem jöttek be: se a a 2009-es X-Men kezdetek: Farkas, se a 2013-as Farkas nem aratott osztatlan sikert – tegyük hozzá, nem véletlenül. Egyszerre örömteli és épp emiatt szomorú is, hogy jelen pillanatban nagyon úgy fest, hogy pont a végére kapja meg Jackan azt a filmet, amit a karakter mindig is megérdemelt volna. Egy kőkemény, komor hangulatú, jópofizást nélkülöző mozit. A nem túl távoli jövőben járunk, ahol az idősödő és megfáradt Logan a mexikói határ közelében, a világtól elvonultan X-Professzorral múlatja az időt. Az ő küldetése véget ért. Azzal azonban nem számol, hogy felbukkan egy fiatal mutáns (X-23, Dafne Keen), akit nagyon el akarnak kapni és aki nagyon sokban hasonlít Logan-re… Hogy aztán a lány feladata lesz Logan védelme, vagy fordítva, azt majd meglátjuk, az eddigi anyagok alapján mindkét verzió lehetséges. Egy dolog bizton kijelenthető: ezzel a trailerrel most megint felcsigázták a kedélyeket, az enyémet legalábbis mindenképpen. Úgy érzem, hogy végre egy olyan saját filmet kap Logan, amilyet a képregények alapján végig megérdemelt volna, és ebben a többiek is segíteni fogják, külön kiemelve X-23-at, aki kislány létére ellopta a show-t. Látatlanban azonban nem írnám alá, hogy az év meglepetése és legnagyobb sikervárományosa lesz. Adná az ég, én drukkolok és minden esély meg is van rá, viszont ha visszagondolok az előző trailerre, egyelőre még nehezen áll össze, hogy ez egész estés filmként mennyire lesz majd működőképes, mindenesetre nagyon bízom, ahogy abban is, hogy Hugh Jackman még rávehető arra, hogy a kondigépeket nyüstölje és magára öltse a karaktert – ha nem is többre, pár cameo erejéig mindenképpen, hisz voltak itt ötletek, amiket nagyon szeretnék-szeretnénk látni (többek közt a Deadpoolos közös mókára gondolok, igen). Egyelőre azonban fókuszáljunk a Logan-re, hiszen szerencsére a mozibemutató már nagyon közel van: kis hazánkban március 2-től játsszák majd, az biztos, hogy én ott leszek.



Legyél te is Hessteg szerkesztő!

Üdvözöllek! A Hessteg csapat most olyan újoncokat keres, akik kipróbálnák magukat cikkíróként, szerzőként. Ha régóta motoszkál benned a gondolat, hogy írnál, vagy ha csak szeretnéd magad kipróbálni, mint cikkíró, vagy jól tudod hogy imádsz írni, de nincs olvasótáborod és/vagy felületed, ahol megjelenhetnének a munkáid ha érdekel a televízió, a sorozatok, netán a filmek, vagy épp a játékok világa ha hobbiként tekintesz az írásra, és akkor írnál, amikor kedved támad, nem amikor megmondják, hogy miről és mikor írj akkor jó eséllyel te vagy a mi emberünk és szívesen látnánk a csapat tagjaként. Ehhez nem kell mást tenned, mint írnod egy cikket vagy egy tesztet az általad választott témáról és elküldeni azt nekünk. Arra kérnénk, hogy lehetőleg olyan témát válassz, amiről még nincs írás a Hesstegen. Ha cikket írnál, akkor az lehet bármilyen játékkal, sorozattal, filmmel, vagy IT témával kapcsolatos témájú, csak arra figyelj, hogy minimum 2000 karakter hosszú legyen az írásod. Ha tesztet/kritikát írnál egy játékról, vagy filmről, akkor ott törekedj a 2500 karakter hosszra és ne felejtsd el a végén egy pontszámmal értékelni. Elküldött cikkedet ne felejtsd el aláírni, hisz ha elnyeri tetszésünk, akkor kikerül az oldalra. Ha elkészültél a cikkel, ide kattintva Facebookon küldd el nekünk, a többit pedig ott megbeszéljük. Ha bármi kérdésed támad, katt ide és örömmel segítünk. Mindössze ennyit kell tudnod, írásra fel, várunk a csapatban!



Tom Hardy: szívesen lennék én az új James Bond

A 2006-os évvel kezdődő “új generáció” sokmindenen változtatott őfelsége kedvenc titkosügynökével kapcsolatban, s bár eleinte sokan nem adtak volna egy lyukas garast, az elmúlt évtized és a mögöttünk lévő négy film bizony bebizonyította, hogy Daniel Craig piszkosul jó James Bond. A Spectre körüli problémák azonban úgy tűnik, hogy egy kicsit megakasztották ezt a folyamatot. Sam Mendes-nek nem igazán sikerült egységes egésszé kovácsolni ezt az epizódot, ráadásul Craig nyilatkozataiból is az jött le, hogy inkább élne elvonult apácaként egy aprócska szigeten egyedül, élete végéig, mintsem még egyszer belebújjon Bond, azaz James Bond bőrébe. Ami pedig nem megy, azt talán nem kellene erőltetni, mert ha Craig ennyire nem akarja elvállalni a következő részt, akkor talán jobb lenne azt már másnak adni, mintsem hogy egy Spectre-nél is gyengébb filmmel záruljon karrierének ez a szakasza. No de ki legyen az a más? Ez itt a kérdés. Kiválasztani Bondot sosem egyszerű, nem csak a karakternek magának, de a nézőknek is vannak elvárásai, s ezen elvárásoknak teljes egészében talán egyik pletykált jelölt sem felel meg (szerintem nincs élő ember, aki ne szeretné Tom Hiddlestone-t, de én amondó vagyok, hogy ehhez a szerephez ő túlságosan is jófiú, Idris Elba már közelebb áll, de őt inkább képzelem egy dupla gépfegyveres pusztítónak, mint elegáns MI6-esnek). No de mi a helyzet Tom Hardy-val? Angol is, kemény is, laza is, jól áll neki az öltöny, az emberek imádják… kézenfekvő megoldásnak tűnik. Hardy pedig úgy tűnik, hogy örömmel vállalná, sőt, arra is van egy (remek) ötlete, hogy ki rendezhetné a következő epizódot: Christopher Nolan, aki egyrészt óriási Bond rajongó, másrészt többször is dolgozott már együtt Hardy-val… Sajnos ez egyelőre csupán Hardy ötletelése és persze nézők millióinak vágya, hogy valaha létrejön-e az ikonikus duó által készített Bond epizód és ha igen, akkor mikor, az csak a jövő zenéje. Egy biztos, én vevő lennék rá.



Nyakunkon a Blöff sorozat – befutott a trailer is

Nem tudom, hogy van-e ember a világon, aki nálam többször látta már a Blöfföt, mindenesetre biztos, hogy az élmezőnybe tartozom. Guy Ritchie 2000-es klasszikusa (bizony, már 17 éves a film, repül az idő) azért lett tökéletes, mert minden apró részlet pontosan a helyén volt. Az ugyanis csak félsikerre lett volna elegendő, hogy Ritchie egy szövevényes és elmés forgatókönyvet tett le az asztalra, a casting (és ezt csak halkan mondom, de a szinkronszínészek) legalább ennyire fontos eleme volt a végeredménynek. A legutolsó mellékkarakter is úgy lett kiválasztva, hogy azon senki se találhasson fogást, a Brad Pitt – Benicio Del Toro – Dennis Farina – Vinnie Jones – Alan Ford főszereplőgárda mellett pedig nagyjából itt robbant be a köztudatba Jason Statham. Lássuk be, ilyen stábbal és ilyen scripttel “könnyű” volt zseniálisat alkotni. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az a világ, ami megelevenedik Guy Ritchie filmjében (és nem csak ebben, hanem a két évvel korábbi A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső-ben is), az szinte kimeríthetetlen. A sajátságos sötét humorral megfűszerezett angliai alvilág simliskedéseit ki ne nézné el napestig, most őszintén? Erre a következtetésre jutott a Crackle is (nálunk tulajdonképpen ismeretlen streaming szolgáltató, amely a Sony tulajdonában van), hogy miért pont most, ennyi idő után, az egy érdekes kérdés, de a lényeg, hogy léptek és tető alá hozták a szériát. Méghozzá nem is akármilyen szedett-vedett bandával, mert bár fiatalokból válogatták össze a csapatot, első blikkre úgy tűnik, hogy a castingra rendesen odatették magukat. Rubert Grint a legnagyobb húzónév, ez kétség kívül így van, mellette azonban olyan arcok tűnnek fel, mint például Luke Pasqualino (legtöbbünk számára azt hiszem a Skins Freddie-jeként lett ismert), vagy az idősebbek közül Juliet Aubrey vagy épp Dougray Scott. No de lássuk azt a trailert, utána folytatom. Nagyon nagy következtetéseket persze nem érdemes két percből levonni és nem is fogok bábáskodni se a sorozat mellett, se ellene, őszintén szólva se a kedvemet nem hozta meg túlságosan, se el nem vette attól, hogy adjak neki egy esélyt. Az biztos, hogy első blikkre egy kicsit furcsa, de ezzel együtt valahogy sikerült nekik megragadni a Guy Ritchie féle Anglia egyedi hangulatát, mindössze az elmúlt 17 év nyoma az, amitől az egész egy kicsit idegennek tűnik. De ez nem feltétlen baj. Azért nem, mert ha tetszik, ha nem, ezek az évek elszálltak. Nem csak nekünk, hanem nekik is: nem lehet ugyanazt behozni újra, haladni kell a korral. Ez már nem az ezredforduló simliskedése, ez 2016/2017, ahol ezúttal (első ránézésre) a fiatalok próbálják learatni a babérokat (aztán gondolom ezzel jól felbosszantanak majd egy-két komolyabb játékost). Én azt mondom, hogy ebből még bármi lehet, akár nagyon jól is elsülhet. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy egy igazán jófajta, ízes szinkronra éhezem, de erről nagy valószínűséggel le kell mondanom és eredeti hangon élveznem a “fók”-olást. A Snatch (Blöff) sorozat már tényleg a nyakunkon van, hiszen az első rész bemutatója március 16-án esedékes, az első évad pedig tíz epizódból fog állni. Várjuk? Várjuk.



Széttörve (2016) – kritika

Néha még a hollywoodi sikertörténetek közül is kiemelkedik néhány, olyanok, amik szinte meseszerűek. Ilyen az indiai kis herceg varázslatos felemelkedése is. M. Night Shyamalan 29 évesen robbant be a köztudatba, s ennél tökéletesebb már csak akkor lett volna az élettörténete, ha egy delhi gettóból nyeri meg a helyi Legyen Ön is milliomost, ő azonban két orvos gyermekeként Philadelphia-ban nevelkedett és már gyerekkorában elkapta a filmezés iránti szerelem. No de visszakanyarodva: 29 évesen, 1999-ben író-rendezőként berobbant a Hatodik érzékkel, amit a következő évben A sebezhetetlen követett, majd a debütálást a 2002-es Jelek tette teljessé. Shyamalan előtt pedig kinyílt a világ és a lehetőségek tárháza, azonnal megkapta a legtehetségesebb fiatalnak járó titulust, támogatottságot és figyelmet és A falu-val ezt meg is hálálta. 2006-ban azonban valami eltört. A Lány a vízben elhasalt, Night pedig három borzasztó filmet csinált az ezt követő 8 évben (Az esemény, Az utolsó léghajlító, A Föld után) és úgy tűnt, végleg lehúzta magát. Aztán 2015-ben jött A látogatás, amivel belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba és visszakapaszkodott a gyökerekhez: letett egy olyan filmet az asztalra, ami ugyan nem volt tökéletes, de a feszültséget ügyesen kihegyezte a csattanóra, összességében pozitív emlékeket hagyva a nézőben. A Széttörve kapcsán pedig most minden szem rá szegeződött: most, vagy soha. Vagy visszatér tényleg, vagy ennyi volt a dal. És itt jött  a képbe James McAvoy, hogy szűk két óra leforgása alatt visszategye a térképre M. Night Shyamalan nevét. A Széttörve ugyanis túlzás nélkül Night fénykorát idézi. Egy nagyon jól összerakott történet, áll leejtős csattanóval. Főszereplőnk Dennis, Patricia, Hedwig, Kevin, Barry…(James McAvoy), a többszörösen (egész pontosan 24) hasadt személyiség, aki elrabol három lányt. A játszma pedig megindul: a lányok jövője azon áll, vagy bukik, hogy épp melyik személyiség kerekedik felül a férfiban. A történetről pedig nagyjából ennyi az, ami elmondható anélkül, hogy végérvényesen elrontanám a filmélményt, úgyhogy nem is megyek bele jobban. Mert ahhoz, hogy véleményt formáljak erre nincs is szükség, elég, ha annyit mondok, hogy Shyamalan ezúttal tényleg megcsinálta. Ugyan néhol talán túlságosan túlnyújtotta (a szűk két órás játékidőt meg lehetett volna kurtítani másfél órára, amitől még feszesebb lett volna az egész), de a történet és -nem győzöm hangsúlyozni- McAvoy játéka mindenért kárpótol. Eddig is nagy kedvencem volt, ebből sosem csináltam titkot, de amit itt művel, az az eddigi pályafutásának a csúcspontja. Keményen indul az év, de ami jó, azt muszáj elismerni. Aki borzongásra vágyik, és egy kiemelkedő thrillert keres, az ne keressen tovább, most megtalálta. A Széttörve egy remek mintapéldája annak, hogy hogy kell egy comeback-et kivitelezni Hollywoodban, mert M. Night Shyamalanra megint érdemes odafigyelni. (8/10)



Most már tényleg jönnek az orosz szuperhősök: februárban érkezik a Guardians

Idestova egy éve, hogy először beszámoltunk a Guardians (Zashchitniki) című projektről, aminek a trailere tavaly tavasszal végigsöpört az interneten és bár cikkünkben egy kicsit poénra próbáltuk venni a dolgot, sokan úgy értelmezték a dolgot, hogy előre temetjük a szovjet Bosszúállókat. Erről persze szó sincs, sőt: ha őszinte akarok lenni, nálam simán top3, már ami az idei filmeket illeti, alig várom, hogy végre belecsapjanak a lecsóba és megmutassák, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Egyfelől az most érkezett új trailer kapcsán frissítjük fel az emlékezeteteket, másrészt azért, mert a bemutató dátuma viharos gyorsasággal közeledik, alig több, mint egy bő hónap és már indul is a móka (a Guardians február 23-án debütál a mozikban, természetesen Oroszorszában, hogy egyébként forgalmazzák-e majd külföldön és ha igen, akkor mikor és hol, arról még nincsenek információk egyelőre). Szóval visszakanyarodva az egy évvel ezelőtti első trailerhez, érdemes gyorsan újra végigpörgetni, mielőtt belelesünk a most megjelent anyagba. Megérkezett ugyanis a final trailer, ami hangulatában pontosan ugyanazt tükrözi, amit a tavalyi anyag, viszont egy kissé elszomorító módon valahogy minőségben valamivel gyengébbnek tűnik. No de nem fecsérlem tovább a szót, lenyílóban megtaláljátok a trailert, lessétek meg. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem valahogy gyengébbnek tűnik a CGI, mint a régebbi anyagon – igaz ami igaz, ott se volt túlságosan acélos, ha az összképet néztem, de azért voltak jó pillanatai (pl. az autó kettévágós), itt viszont a legtöbb momentumban eléggé kilóg a lóláb. Ettől még nyilván nem kell temetni, pörgés közben könnyen lehet, hogy simán elsiklunk az ilyenek felett (e a medvvemberről nagyon világít, hogy mű). Viszont tovább is lépek a látványról, mert felesleges rajta rugózni, amikor az egész ennyire tökös, ennyire orosz. (és az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy a film költségvetése kb 380 millió rubel, azaz valamivel több, mint 6 millió dollár, miközben az Avengers anno 220 millióból készült) A történetet nagy vonalakban már régóta ismerjük, újdonságok most sem igazán derültek ki, de valószínűleg nem a szövevényes és fordulatos scriptet szánják fő erősségnek. Adott négy szuperhős, akik megmentik a Szovjetuniót a gonosz ellenségtől (ha minden igaz, akkor földönkívüli ellenségtől). A négy főhős (A Föld, a Szél, valamint a Medveember, kiegészítve a Víznővel) reprezentálja a szovjetek négy fő nemzetiségét: Arsus a medve az orosz, Kseniya ukrán, Khan kazah, Ler pedig örmény. Ők összefogva mentik meg az emberiséget, legalábbis a szovjeteket mindenképpen. Én pedig mi mást is mondhatnék: őszintén remélem, hogy valamilyen formában eljut hozzánk ez a különlegesség. A legjobban annak örülnék, ha moziban élvezhetném, nagy vásznon, ahogy azt Sarik Andreasyan megálmodta.



Nintendo Switch: íme minden, amit tudnod kell

Hajnalban lezajlott a Nintendo Hibrid videojáték-konzoljának bemutatója, sok titokról lehullt a lepel (van, amiről sajnos nem), mi most megpróbáljuk összefoglalni a leglényegesebb tulajdonságokat, információkat nektek, illetve egy icipicit kivesézzük, hogy egyelőre látatlanban mennyire tűnik nagy durranásnak az eszköz. Lássuk miről is van szó egész pontosan. A Switch alapvetően úgy működik, mint egy konzol (hisz az): tévére csatlakoztatjuk, fogjuk a kontrollert és játszunk. A csavar a történetben az, hogy a gépet akár magunkkal is vihetjük, hiszen felvértezték egy 6.2″-os, HD (1280×720) kapacitív kijelzővel, a kontrollerek pedig a masina két oldalán helyezkednek el (onnan leválaszthatóak), így nem csak otthonunkban élvezhetjük a játékot (ez esetben egy dokkolóegységbe kerül a Switch, cserébe a HD felbontás helyett a tévénken már FullHD-ban élvezhetjük a tartalmakat), hanem menet közben bármikor játszhatunk, amíg bírja az akku. Sajnos a gép egyéb hardveres specifikációi nem derültek ki, azt már régóta tudjuk, hogy egy Tegra – nVidia kombó dolgozik benne, de hogy pontosan milyen, az most sem derült ki. Ugyancsak nem újdonság, hogy a Switch nem lemezeket, hanem kazettákat használ (mint a 3DS). Ami a népet talán a legjobban érdekli egy új konzol esetében, az a játékfelhozatal, s bár sokan izgultak, nagyon úgy tűnik, hogy feleslegesen tették, ugyanis már az indulás is igen impozánsnak tűnik. Még idén érkezik a Super Mario Odyssey, már a megjelenés pillanatától játszható lesz a The Legend of Zelda: Breath of the Wild, idén érkezik még a Fifa, valamint a Skyrim is a Nintendo masinájára, kapunk még Mario Kart-ot, jön a Splatoon 2, az Arms, a Dragon Quest X és XI, valamint Dragon Quest Heroes 1-2 is tiszteletét teszi, és ez csak néhány cím a sok közül, amik már készülnek, vagy tervben vannak, az tehát biztos, hogy a lesz mivel játszani. Ráadásul a Switch nem lesz régiózáras, így még kényelmesebben megoldható lesz mindez. Oké, legyünk őszinték, ez eddig elég jól hangzik. Ilyenkor szokott jönni az a rész, ahol elkezdem felsorolni azokat az apróságokat, amik szép lassan lerontják az amúgy mesés első benyomást, ezúttal azonban pontosan ugyanez fog történni. Sajnos. Először is, nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a Nintendo szigorúan ügyel arra, hogy ne derüljenek ki a hardveres specifikációk. Ez persze valahol érthető, de mégsem. Sokkal inkább arra enged következtetni, hogy azzal dicsekszenek, amivel érdemes, és mélyen hallgatnak arról, amiről hallgatni kell, hisz tudásában gyaníthatóan nagyon messze áll a Sony, vagy a Microsoft megoldásától, az egészet csak azért nem értem, mert ezt csak a vak nem látja a játékmenet videókon. Másodszor csak egy rövid szomorkodás erejéig beszéljünk a multiplayer lehetőségekről. A Switch nem titkoltan erre van kihegyezve, a Nintendo pedig meghallotta a pénzcsörgést és váltott: az új konzol esetében ugyanúgy ki kell csengetnünk majd a havidíjat ha online szeretnénk játszani, mint ahogy a Playstation, vagy az Xbox esetében. Hogy ez pontosan milyen összeget jelent majd, arról még nincs információ. Innentől pedig akkor nem számozom, mert egy nagy nekifutásból megpróbálom lerendezni, hogy mi tűnik a legnagyobb problémának: az ár. Mielőtt még szó érné a ház elejét és a fejemhez vágnátok, hogy olcsójánoskodok, inkább gyorsan átfogalmazom: az ár/érték arány. Kifejtem mire gondolok. Talán nem ildomos összehasonlítani a Switch-et sem a PS4-el, se az Xbox One-nal, nem is teszem meg, szerintem nincs is rá szükség, mert szemmel látható a különbség (most a játékokra gondolok, grafikára, részletességre). A Switch nagy előnye, hogy hordozható (is), de azt is mondhatnám, hogy első ránézésre ez az egyetlen előnye. Akinek ez fontos, annak ez a konzol egy jó vétel lehet, ezt nem is nagyon ragoznám. (azt azért meg kell említeni, hogy az akku 2-6 órán át bírja a nyüstölést, attól függően, hogy mivel játszunk) Ugyanakkor 2017-ben egy ilyen tudású készülékkel (most az otthoni, tévés felhasználásról beszélek) piacra lépni, úgy, hogy 32 GB tárhelyet kapunk (SD kártyával bővíthető), 300 dolláros áron, fizetős multiplayerrel és barátinak egyáltalán nem mondható kiegészítőárakkal (a Pro kontroller 70 dollár, a dokkoló 90 dollár, a Joy-Con szett 80 dollár, ahhoz a töltő 30 dollár) az megkérdőjelezi a sikert. Tudom, egyszer már bejött ez az üzletpolitika a Nintendonak, de vajon másodszor is bejön? Nemsokára kiderül, sokáig már nem kell izgulniuk: a Nintendo Switch 2017. március 3-án jelenik majd meg (egyszerre, világszerte), nálunk nagyjából (ez most csak saccolás) olyan 90-100 ezer forint körüli áron (egy helyen már előrendelhető, ott 99.990 Ft). Kíváncsiak vagyunk a véleményedre a Nintendo Switch kapcsán. Szavazz, neked mi az első benyomásod?



Nyerj páros mozijegyet a Mafab és a Hessteg játékán!

Új év, új játék. Ismét egy nyereményjátékkal kedveskedik nektek a Mafab és a Hessteg. A tét egy páros mozijegy, melyet bármelyik Cinema City moziban beválthattok egy általatok választott (2D) filmre. Ehhez nem kell mást tennetek, mint megválaszolni az alábbi kérdést: Ki az a rendező, aki még csak 46 éves, de két filmje is felkerült az Empire Magazine “Minden idők 301 legjobb filmje” listájának TOP10-ébe? Kicsit segítünk: az egyik filmje pont a 10. helyre fért be és 2010-ben mutatták be. A választ megtaláljátok, ha ide kattintva megnézitek a Mafab-on az Empire Magazine toplistáját, és meglesitek, hogy melyik film szerezte meg a tizedik helyet. A megfejtéseket a hesstegnyeremenyjatek@gmail.com címre várjuk január 20. 18:00 óráig. A nyertest e-mail üzenetben értesítjük.



Tabu (Taboo) 2016 – pilotkritika

A benyomásokon kívül általában túl nagy következtetéseket nem lehet és nem is érdemes levonni egy pilotból, a Tabu több szempontból is kivételes eset. Egyrészt egy minisorozatról van szó (8 epizód), így a pilottal már le is tudtuk az egész széria nyolcadát, másrészt a BBC szériája az év egyik legjobban várt szériája, ha másért nem is, hát azért mindenképp, mert Tom Hardy-t újra becsábították a tévébe. Hab a tortán, hogy az apja is tetemes részt vállalt a Tabu elkészültében, íróként ugyanis Chips Hardy jegyzi a sorozatot, Tom mellett. Ennek megfelelően, nem túl meglepő módon közel moziélményt kaptunk az első epizóddal – a látvány, de talán sokkal jobb szó az atmoszféra a Taboo legnagyobb húzóereje. 1814-ben járunk, a helyszín London. A Kelet-indiai Társaságnak égető szüksége van egy jelentéktelennek tűnő földdarabra, ami az angol-amerikai békekötés után lehetőséget biztosít majd a kínai átjárásra. A probléma, hogy a terület magánkézben van: egy bolond kezében, aki még évtizedekkel azelőtt vásárolta némi puskaporért az indiánoktól. A öreg aztán meghal, a Kelet-indiai Társaság vezetői pedig sikeresen megegyeznek a lányával a földterület adásvételét illetően, csakhogy történik egy nem várt esemény. Hazatér a halottnak hitt fiú, James Keziah Delaney (Tom Hardy), aki így jogos örökössé lép elő, a föld eladásáról pedig hallani sem akar. De nem is ez vele a legnagyobb gond, hanem a sötét mendemondák, melyek körüllengik: s a 10 év Afrikában eltöltött idő úgy látszik valóban mély nyomokat hagyott rajta. Túlságosan nem szeretném elspoilerezni -már az első epizódot sem-, így ebbe a részbe nem mennék túlságosan bele, támpontként annyit mondanék, hogy némi sötét misztikumot már most sikeresen belekevertek a készítők, kérdés, hogy ez a későbbiekben mekkora hangsúlyt kap majd (tippre azt mondanám, hogy jelentőset, aztán majd meglátjuk, de jó irány, az vitathatatlan). Szóval az már most látszik, hogy több lesz ez, egy egyszerű földdarab körüli hercehurcánál, Delaney karatere annyira nyers az angliai elithez (de a pórnéphez) képest (is), hogy ebből túl sok jó nem fog kisülni, Hardy pedig lubickol a szerepben, egyedül betölti a képernyőt, nagyon jól áll neki az egész. Sztoriban, összetettségben, karakterformálásokban nincs hiba (Hardy mellett Oona Chaplin, Jonathan Pryce és David Hayman is emlékezetes), de ahogy említettem is az atmoszférateremtés volt a pilt legerősebb része. Annyira átüt a képernyőn, hogy mennyire… hogy is mondjam, mocskos? egy világ, hogy szinte érezni a bűzt, ami az utcákon terjeng. Undorító, ködös, nyomasztó világ ez, ahol tántoríthatatlan kősziklaként áll Delaney a maga félőrült módján. Szóval egy epizódból még nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Én most mégis azt mondom, hogy ez nem csak zseniálisan indul: ez végig az lesz. Engem megvettek kilóra és már most sajnálom, hogy már csak 7 rész van hátra.



A Nagy Fal (2016) – kritika

Nem csak általánosságban jelenthető ki, hogy Kína a világ legnagyobb piaca, különösen igaz ez a filmekre. A Legendary Pictures tavaly óta már a kínai Wanda Group leányvállalata, így nem meglepő módon az ázsiai fogyasztókra fókuszálnak. Mi mással is lehetne indítani (a Warcraftot leszámítva), mint a valaha volt legdrágább kínai filmmel, egy monumentális alkotással, no és egy A-listás sztárral? A Nagy Fal elsősorban a látvánnyal próbálta megnyerni a nézők kegyeit, no és Matt Damon nevével, hogy ez mennyire sikerült, arra hamarosan kitérünk, előzetesen annyit mondanék, hogy meglátszik az elköltött 150 millió dollár a minőségen. Ha már a pénzügyeknél tartunk: a Legendary számításai ezúttal tökéletesen bejöttek, hiszen a film már a hazai piacon kitermelte az árát (160 milliós bevételnél jár), az amerikai-európai bemutató pedig még csak ezután jön majd. Gazdaságilag tehát garantált a siker, a kérdés csupán az, hogy mennyire működőképes a kelet és nyugat találkozása. Matt Damon (William Garin) és kompániája a varázslatos lőpor kedvéért érkezik Kínába, de a robbanó por helyett egy jó nagy falat találnak, rajta számottevő őrséggel. Gyorsan kiderül, hogy mi értelme az építménynek: a túloldalán ugyanis egy szörnyhorda található, amely hatvan évenként egyszer megpróbál áttörni, hogy leigázzák az országot. Hogy-hogy nem épp évforduló van, főhőseink pedig belecsöppennek a csatába, ami hatalmas méretet ölt. Ezt pedig nyugodtan lehet szó szerint érteni: ilyen látványos csatát rég nem láthattunk mozivásznon és a látvány dicséretekor nem csak a CGI munkát végzőket kell elismernem, az egész megkomponálása nagyon jól sikerült. Látványfilmnek tehát több, mint elfogadható a Nagy Fal. Emlékezetes azonban nem lesz, de ha belegondolunk, ebben tulajdonképpen semmi meglepő nincs. A film ugyanis eleve úgy készült, hogy két piacot célozzon. Az alaptörténet és a motívumok a keleti piacnak kedveznek, míg a valódi sztárok és a film “mélysége” a nyugati nézőknek szólnak. Ez az egyveleg pedig egyfelől működőképes, mert a felszínesség jót tesz a könnyed fogyaszthatóságnak és ettől egy pörgős kalandfilmet kaptunk, másrészt viszont a fenti macskaköröm nem véletlen: a filmnek nincs mélysége, nem kapunk eleget a kínai kultúrából, a karakterek csak kétdimenziósak, és tulajdonképpen mindent feláldoztak a látványosság oltárán (ráadásul a film relatíve rövid, alig több, mint másfél óra). A Nagy Fal-nak tehát ennyi a titka: ne egy keleti művészfilmet várjunk némi akcióval és egy A-listás hollywoodi sztárral, sokkal inkább egy hollywoodi nagyszabású kalandfilmre készüljünk, annak minden előnyével és hátrányával. Ennek az elvárásnak pedig maradéktalanul megfelel a film, szórakoztat és kikapcsol arra a jó másfél órára, én pedig többet nem is vártam, így elégedetten távoztam, noha abban is biztos vagyok, hogy pár hét alatt azt is elfelejtem majd, hogy láttam. (6.5/10)  



Geforce Now – itt a megoldás, ha gyenge a géped játékra

Melyik gamernek nem lábadt még könnybe a szeme a ténytől, hogy a jobbnál-jobb játékokkal nem, vagy csak nagyon lebutított minőségben tudott játszani, mert a gépe egyszerűen kevés volt a magas részletességhez, a pénztárcában meg pont nem volt fölös 2-300 ezer forint a fejlesztésre? Ismerős érzés igaz? Persze a legegyszerűbb mód a folyamatos fejlesztés, de aki ebben a cipőben jár, az jól tudja, hogy milyen összegeket emészt ez fel. Nos erre kínál most megoldást az nVidia a Geforce Now segítségével. Nem akkora újítás ez, biztos sokan emlékeztek még az Onlive nevezetű mókára, nos a Now is valami ilyesmi. Számítógépünk csupán videólejátszó, a játék tényleges futtatása távoli szerverparkokon történik. A jó része a dolognak, hogy ezzel a megoldással egy Geforce 1060/1070/1080 grafikai szintjén játszhatunk masinánkon, ehhez pedig mindössze egy átlagos gépre, egy megfelelő kijelzőre és persze minél gyorsabb internetkapcsolatra van szükségünk. Oké, ez baromi jól hangzik, hol a csapda? -kérdezitek teljes joggal. Mert ami túl szépnek hangzik, az általában nem igaz. Nos alapvetően ilyen gond nincs, az Onlive is működőképes volt, csupán pár dolgot kell elfogadnunk. Az egyik az, hogy legyen akármilyen Google Fiber berántva a lakásba, valamennyi késleltetéssel számolni kell, ha pedig csak átlagos az internetkapcsolatunk, akkor ez okozhat, ha nem is problémát, de időszakonként kellemetlenségeket mindenképpen. Ugyanezen okból (azaz, hogy mi csak egy videót kapunk a gépre) a kép élesség és részletesség sosem lesz olyan “tökéletes”, mintha az otthoni gépünkön futtatnánk az adott játékot. Ezzel a két aprósággal azonban zokszó nélkül együtt lehet élni, hisz a látvány még így is pazar, megfelelő netkapcsolat esetén pedig a késleltetés nem okoz nagy galibát. Ami már nagyobb gond, az az nVidia -jelenlegi- elképzelése a szolgáltatásról. Ugyan márciustól majd ingyenesen kipróbálható lesz (Early Access), a későbbiekben, amikor már élesben indul a rendszer, akkor bizony fizetnünk kell (ez még nem meglepő, sőt, teljesen oké), ami kevésbé tetszetős, az az ár, ami egész pontosan 25 dollár. No sajnos nem havonta, hanem 20 órányi játékért kell kicsengetnünk nagyjából 7200 forintot, ezért cserébe egy GTX 1060-as kártya teljesítményét élvezhetjük. Ha maximalisták vagyunk és a jelenlegi csúcskártya (1080) tudását akarjuk élvezni, akkor az ár már ennek a duplája – egész pontosan a játékidő csökken a felére, hisz ekkor már csak 10 órát játszhatunk 25 dollárért cserébe. Üröm az ürömben, hogy emellett meg kell vásárolnunk a játékot is amivel játszani szeretnénk (telepítenünk természetesen nem kell). És itt akkor álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk át, hogy mennyire jó ajánlat a Geforce Now. A játékok árával nem kell számolnunk, azt mindenképp meg kell vennünk, ha otthon futtatjuk, ha az nVidia parkjában. Ugyanez a helyzet a monitorral/kijelzővel, abból mindkét esetben kell egy jó minőségű. Ha a Geforce Now szolgáltatással játszunk, ahhoz is kell egy átlagos/alsó-középkategóriás gép, vegyük úgy, hogy ez nagyjából 100 ezer forintba kerül cakk-pakk, ezzel nem nagyon lövünk fölé. Ezzel szemben egy GTX 1080-as kártyával (200 ezer Ft) felvértezett ‘gamer’ gép egy i7-es (pl. 6700K – 100 ezer Ft) processzorral, 16 GB DDR4 memóriával (40 ezer forint) nagyjából összesen 450 ezer forintból összerakható (110 ezer forintot számoltam SSD-re, HDD-re, gépházra, alaplapra és a tápra). A különbség 350 ezer forint, ebből az összegből 49 alkalommal tudunk előfizetni a 10 órás játékidőre, azaz 490 órányi játékot kapunk a gépünkért cserébe. No most, hogy átgondoltuk mennyire jó buli, le is vonhatjuk a konzekvenciát, hogy nagyon – mármint az nVidia-nak. Azt odáig még értem, hogy az egyszeri játékosok számára ez akár még csábító is lehet, de gondolkozzunk el egy pillanatra megint csak. Aki tényleg csak szökő évente akar játszogatni egy kicsit, az valószínűleg nem azon pörög, hogy nem Ultra beállításokon játszik, ráadásul a néha játszogató, kényelmes megoldás után kutató emberkék számára a konzol sokkal jobb megoldásnak tűnik. Aki pedig csúcsteljesítményre vágyik, és a játék a mindene, annak ez egy nagyon drága megoldás, hisz gondoljunk bele, egy igazi játékos hetente simán eltölt 20-30, de akár 40 órát is a gép előtt. Hirtelen csak egy esetben tudom elképzelni azt, hogy igénybe venném ezt a szolgáltatást: ha konzol játékosként végig szeretnék tolni 1-1 PC-exkluzív címet. Persze majd az idő eldönti, hogy ez az elképzelés mennyire lesz életképes, mert előzetesen még azt is nehezen tudom elképzelni, hogy ez a tengerentúlon, vagy akár Európa jóval tehetősebb országaiban sikeres lehet ezen az áron.  



Ezt nézzük a moziban januárban

Most, hogy felocsúdtunk a szilveszteri sokkból, s ólmos lassúsággal elindult az újév első hete, lassan érdemes elgondolkodni valami minőségi szórakozáson, ami egy kicsit kiránt minket a januári depresszióból és elfeledteti velünk, hogy milyen messze van még a tavasz. Naná, hogy egy jó mozizásra gondolok, s bár nem feltétlen a január szokott lenni a legerősebb a filmes felhozatal terén, véleményem szerint nincs okunk panaszkodni, ebben a hónapban is mindenki megtalálhatja a számára kedves filmet. Lássuk, hogy mit tartogat számunkra az év első hónapja. Az első hét legnagyobb durranásának egyértelműen A Nagy Fal számít, minden idők legdrágább kínai filmje (135 millió amerikai dollárt tapsoltak el) monumentális látvánnyal várja a nézőket, kritikánk hamarosan érkezik, annyit azért elöljáróban elmondanék, hogy ha egy látványos akcióra vágysz, akkor jó helyen jársz, nem fogsz csalódni. Aki békésebb vizekre evezne, annak ott a dramedy François Cluzet-tel, A pótolhatatlan Werner doktor személyében, ami egy kedves kis vidéki történet, igazi szívmelengető. Rajtol egy vígjáték is, a Pattaya, igazi francia agymenésnek tűnik, csak bátraknak ajánlom. A kicsik sem maradnak szórakozás nélkül, Ozzy, a beagle kalandja nekik szól, a szülők Állati nagy szökés néven keressék a mozipénztárakban. Január második hete valamivel több választási lehetőséggel kecsegtet. A hét filmje címet kétségkívül Az utazók kapja, Jennifer Lawrence és Chris Pratt űrkalandja érdekesnek ígérkezik, noha az első vélemények nem túl bizakodóak. A gyerkőcök duplán örülhetnek, hiszen két mese is debütál: az egyik a teljesen dialógusmentes A vörös teknős, a másik pedig a Vigyázz, kész szörf 2. A legérdekesebbnek talán az orosz Mártírok tűnik, ami egy vallási fanatikus diák és az őt körülvevő felnőttek viszonyát boncolgatja. Kapunk még egy olasz drámát (Madeleine) valamint egy romantikus dramedy-t, Őrült boldogság címmel, ez utóbbi tűnik érdekesebbnek. A harmadik héten sem maradunk otthon, hisz egyrészt Vin Diesel visszatér, mint Xander Cage, az xXx: Újra akcióban című filmmel, másrész James McAvoy 24 személyisége komoly galibákat okoz a Széttörve című thrillerben. Érdekesnek tűnik még A számolás joga is, amiben három afro-amerikai nő harcát boncolgatják az első ember világűrbe juttatásának idején. Ezen kívül még  vár ránk egy német (Utazás apánkkal), illetve egy francia (Ez csak a világ vége) keményvonalas dráma, kimondottan a műfaj szerelmeseinek ajánlva. A héten a kicsiknek a Balerina lesz a kedvencük, egy árva lány álmai teljesülnek be az 1880-as évek Franciaországában. Január utolsó hete is tartogat meglepetéseket: érkezik A Kaptár: Utolsó fejezet (már ha a címnek hinni lehet persze), és Az éjszaka törvénye, Ben Affleck új filmje, amiben nem csak főszereplő, de a rendezést is magára vállalta. A menekültkérdést boncolgatja kevésbé komoly formában az Üdvözöljük Norvégiában!, a fiataloknak pedig ismét jut egy animációs film, az Életem Cukkiniként, ami egy árva kisfiú kalandjait meséli el. Ez vár ránk januárban, azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy lesz miből válogatni ebben a hónapban is, noha az már most látszik, hogy február már jóval izgalmasabb lesz – természetesen februári összefoglalónkkal jövünk egy hónap múlva. Addig is: jó mozizást!



Ezeket a játékokat várjuk 2017-ben

Pár nap és vége az évnek, érdemes ilyenkor számot vetni, listát írni, no meg persze fogadalmakat, amiket úgysem tartunk meg, de talán a legjobb, amit tehetünk még a szilveszteri őrület előtt, ha egy kíváncsi pillantást vetünk az újévre és megnézzük, hogy előreláthatóan mivel kedveskedik majd nekünk a játékok terén. Persze a számtalan ígéretből majd sok nem valósul meg, jó pár cím átcsúszik 2018-ra, lesz pár downgrade miatti felháborodás, sőt, talán még olyan játék is, ami soha nem jelenik meg, de álljunk hozzá pozitívan az újévhez, és higgyünk abban, hogy mindegyik hozza majd azt, amit elvárunk tőle. A lista természetesen nem teljes, sőt, nyugodtan egészítsétek ki egy-egy olyan címmel, ami ebből a cikkből esetleg kimaradt, legyen szó PC megjelenésről, vagy épp konzol exkluzív játékról, mi most megpróbáltuk azokat sorra venni, amik a lehető legszélesebb körökben vártak, no és persze kiegészítettük egy-két személyes kedvenccel is. Lássuk, hogy mit tartogat számunkra a 2017-es esztendő, az biztos, hogy elöljáróban ígéretes évnek nézünk elébe, szívből reméljük, hogy az ígéretek nem csupán ígéretek maradnak, hanem jó részük valósággá válik a kezünkben. (1) Cuphead Kezdjük is rögtön egy személyes kedvenccel, a Studio MDHR meglehetősen régóta készülő 30-as éveket idéző platformerjátékával. Már két évvel ezelőtt nagy port kavart, amikor megszellőztették az első játékmenet videót róla, s bár már 2016-ban meg kellett volna jelennie, most már biztosra vehetjük, hogy ez átcsúszik a következő évre. Nem kevés ügyességet igénylő játékmenet, a Disney hőskorát megidéző grafika, és természetesen zene vár ránk, ha csak valamit nagyon el nem rontanak a srácok, akkor ez lesz az év indie játéka, ebben szinte biztos vagyok. (Xbox One/PC) (2) Red Dead Redemption 2 Talán a legnagyobb dobásnak a Rockstar játéka tűnik így előzetesen, nem csoda, hiszen már 7 éve várjuk, hogy folytatódjon a vadnyugati kaland. Eddig mindössze egy rövidke kis szösszenetet mutattak meg belőle a fiúk (és őket ismerve nem is nagyon várhatóak több órás gameplay videók), így a sztoriról túl sok információ egyelőre nem látott napvilágot, de a Rockstar azon kevés fejlesztők egyike, akik még így is bizalmat élveznek, nem is nagyon kell látni belőle semmit, tudjuk mi, hogy jó lesz az. Ezúttal már nextgen grafikával, hatalmas bejárható területtel, és a történetre se lesz panaszunk, az biztos, szóval tűkön ülve várjuk az őszt (ha nem tolnak a megjelenésen) hogy újra lóhátra pattanhassunk. Sajnos a PC tábor ezúttal is kimarad a szórásból, s bár a remény hal meg utoljára, ez biza nem a GTA, egyáltalán nem biztos, hogy a későbbiekben bejelentik majd az asztali gépekre szánt verziót. (PS4/Xbox One) (3) Star Wars Battlefront 2 Amennyire vártuk, annyira nem durrant nagyot az EA Star Wars őrülete, azt hiszem őszintén mondhatom, hogy nem véletlenül. Túlságosan is ismerős pályaszerkesztés, az emlékeinkből felbukkanó textúrák, szegényes játékmenet, egyjátékos mód hiánya, az űrcsaták halovány említése csupán. Ha van óriási ziccer, ami mostanában a játékvilágban kimaradt, akkor az a Battlefront volt, hiszen az Ébredő Erő olyan táptalajt biztosított, amit vétek volt nem learatni. A Battlefrontnak azonban sikerül a lehetetlen és a túlzott biztonsági játékkal villámgyorsan kiváltotta a közönség érdektelenségét. Most itt a lehetőség a javításra, reméljük élnek vele, noha a bizalom azért valamelyest megrendült. 2017 őszén kiderül, hogy kiköszörülik-e a csorbát a készítők. (PS4/Xbox One/PC) (4) South Park: The Fractured But Whole Az utóbbi időben az egyetlen Ubisoft játék amiben egy szemernyit sem csalódtam – sőt! Hatalmas pozitív meglepetés volt. Hát persze, hogy a The Stick of Truth-ról beszélek, ami mind a kritikusok, mind a közönség tetszését bezsebelte, nem csoda, hogy nem hagyták annyiban és addig ütik a vasat amíg meleg, jöhet a folytatás, naná, hogy jöhet. Ezúttal a szuperhős témára mennek rá a srácok, jöhet Mosómedve és bandája, Tupperware, no meg a mentolos ropogós (ritka kivételek egyike, amikor őszintén sajnálom, hogy nincs magyar szinkron). Nem eresztem bő lére, ha csak az első rész szintjét megüti a minőség, nekem már egy árva szavam nem lesz. Szerencsére nem kell sokáig várnunk, a The Fractured But Whole év elején érkezik. (PS4/Xbox One/PC) (5) Ghost Recon Wildlands A végső reménysugár? Biztos nem mindenki tekint így a Wildlands-re, én mindenesetre igen. Az utóbbi évek Ubisoftos trükkök tárházának bemutatói után ez az a játék, amiben még így utoljára hajlandó vagyok feltétel nélkül hinni és bízni abban, hogy grafikailag nagyjából, játékmenetileg pedig szinte teljes egészében azt kapom majd, mind amit az előzetes videókban láthattam. Nyílt világ, modern kori, latin-amerikai dílervadászat vár ránk ebben a taktikai lövöldében, hatalmas szabadsággal és minden egyébbel, mi szem-szájnak ingere. Már ha az Ubisoft ezúttal tényleg tartja magát a bemutatott anyagokhoz és nem csak az előrendelések száma lebeg a szemük előtt. A remény hal meg utoljára, és március elején minden kiderül. (PS4/Xbox One/PC) De ezzel még persze nincs vége Hiszen számtalan olyan cím jön, amiről mindenképpen beszélnünk kell. Mindjárt itt van nekünk a BioWare jól ismert Mass Effect-jének Andromeda epizódja, aminek ugyan már idén meg kellett volna jelennie, de a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a csúszás oka valószínűsíthetően az, hogy tökéletesre csiszolják és hogy ez sikerült, afelől nincs egy szemernyi kétségem se. A játékról ugyan túl sok információ nem látott napvilágot, de amennyi igen, az alapján ide vele, de azonnal. Szintén AAA címnek ígérkezik a Dontnod valamikor 2017 folyamán megjelenő Vampyr című alkotása, amiről nem nagyon kell ódákat zengenem, azt hiszem a téma is magáért beszél. Nagyon jónak tűnik, remélem beváltja a hozzá fűzött reményeket. Különösebb kísérőszöveg nélkül megemlítendő, hogy a NetherRealm végre valahára a végére ér az Injustice 2 fejlesztésének, így ha minden jól megy, akkor jövőre már a kezünkben lesz a játék, akárcsak a Horizon Zero Dawn, ami egyike azon ritka címeknek, amik elszomorítják azokat a játékosokat, akiknek nincs otthon PS4 a nappaliban. Sajnos a jövő év nem csak ezzel az egy címmel kínozza az Xbox One/PC tulajokat, hiszen év elején érkezik a Gran Turismo Sport, amit a sorozat legjobbjának kiáltottak ki már látatlanul is. Valóban ígéretes, sajnos PS4 exkluzív cím ez is. Nálunk most ezek a legjobban várt címek, persze egy csomó játék lemaradt (God of War, For Honor, Destiny 2, Days Gone, Prey, Quake Champions, Resident Evil 7 és így tovább és így tovább). De ez itt a mi listánk, és kíváncsiak vagyunk, hogy nálatok melyikek a leginkább várt játékok, mely címeket várjátok epekedve?



Nagy bukás az Assassin’s Creed film

Hat évvel ezelőtt az egyik kultikus Ubisoft játék nagy költségvetésű mozifilmként köszönt vissza, s hogy őszinte legyek, az átlagos kritikai fogadtatás ellenére én szerettem a Perzsia hercege: Az idő homokját. Nem csak azért, mert Jake Gyllenhaal tökéletes választás volt, hanem mert egy igazán szórakoztató, a játék világát jól visszaadó mozit csinált Mike Newell, amit azok a nézők is simán élveztek, akik számára a Prince of Persia név addig a pillanatig nem mondott semmit. Ez azonban amolyan kivétel, ami erősíti a szabályt film volt: a játékadaptációk ugyanis rendre bukásra vannak ítélve (anyagilag legalábbis mindenképpen), jól mutatja ezt, hogy a Perzsia hercege combos sikernek lett elkönyvelve, holott csak 330 millió dollár körül teljesített világszinten. Ez ugyan nem tűnik rossz számnak, de ha figyelembe vesszük, hogy nagyjából 200 millióból készült és ebben még nincsenek benne a reklámköltségek, akkor máris kitűnik, hogy nem akkora siker ez. Persze az, hogy a film nem kapott folytatást, már önmagában jelzésértékű. Most az Ubisoft újra bepróbálkozott, és ha lehet, akkor még inkább biztosra mentek, mint a PoP filmmel, hiszen az Assassin’s Creed sorozatuk messze a legismertebb címük, aminek világszerte több tízmilliós rajongótábora van, a szeptemberi adatok alapján az eladott példányok száma átlépte a 100 milliót, ez pedig egy őrült nagy szám a játékpiacon. A franciák boszorkánykonyhájában pedig mindent összeszedtek, ami egy jó recepthez kell: hatalmas rajongói táborral bíró cím, egy szekérderék lóvé, hogy minden úgy nézzen ki, ahogy ki kell (125 milliós büdzsé), a főszerepekre megszerezték Michael Fassbender-t, Marion Cotillard-ot, valamint Jeremy Irons-t, de úgy tűnik, hogy ez sem volt elég és Justin Kurzel, valamint a stáb nem tudott megbirkózni a feladattal. Az, hogy a kritikák nem túl fényesek, az sajnos csak a kisebbik baj. A befutott értékelések szinte mindegyik arról szól, hogy a történet kusza, kapkodós, az egész egy nagy rohanás, s mire belendülne, addigra már vége is a filmnek (erőteljesen a folytatásra kihegyezve a záró képsorokat), noha a játék atmoszféráját azért hellyel-közzel sikerült átültetni a vászonra. Nem túl bizalomgerjesztő ítéletek, a stúdió mégsem emiatt lehet a legjobban elkeseredve. Sokkal nagyobb baj, hogy az embereket úgy ahogy van, nem érdekli az Assassin’s Creed film. Az első (szerdával kezdődő) hétvégéjén ugyanis mindössze 15 milliót hozott a mozi, amihez a kritikáknak az ég világon semmi köze – annyi történt, hogy egyszerűen az emberek nem ülnek be rá, mert nem érdekli őket. A nemzetközi piac talán -ismétlem, talán- megmenti a totális bukástól a filmet a következő hetekben, de borítékolható, hogy nem lesz folytatás, és az is, hogy a játékadaptációk sora egy újabb kudarccal bővül, s talán az utolsó szöget veri be a képzeletbeli koporsóba.



Alien: Covenant – megérkezett a trailer

Noha alapvetően az ilyen híreket faarccal, tényszerűen illik tálalni, van, amikor az ember úgy van vele, hogy ti, kedves olvasók majd úgyis meglesitek a trailert, eldöntitek magatokban, hogy rátok milyen hatással van, azt én, mint hírközlő, úgysem tudom és nem is akarom befolyásolni, így hát miért ne mondhatnám el én is, hogy milyen az első benyomásom. Szóval a Prometheus aránylagos sikertelensége után a címet kukázni kellett, de a Covenant ettől még annak a folytatásaként érkezik, ezúttal azonban Ridley Scott nagy esküjével, egy igazi, ízig-vérig Alien filmet ígérve. Én pedig azt vettem észre, hogy simán, faarccal, bármilyen érdemi reakció nélkül végignéztem ezt a bő két percet és egy pillanatra sem kapott el az “azonnal ide vele” érzés. Persze azt azért gyorsan leszögezném, hogy egy darab előzetes alapján nem szabad és tényleg nem érdemes elkönyvelni jónak, vagy épp rossznak a filmet, az viszont tény, hogy nem egy szerencsésen vágott trailer ez. Ez alapján ugyanis kicsit nehéz eldönteni, hogy ez egy Alien reboot, egy remake, egy előzmény, egy folytatás, Prometheus 2, vagy ezeknek az érdekes elegye. Ez persze önmagában még nem baj, hiszen ott van az a kicsit sem elhanyagolható lehetőség, hogy ezt a trailert most egy kicsit “becsapósra” vágták Scott-ék, tanulva a Prometheust ért kritikákból és ezúttal a népet szólították meg, hogy tessék özönleni a moziban, lesz itt kérem szépen minden, ami szem szájnak és az Alien világnak ingere, s én értem is ezt, mégis valahogy végig az az érzésem, hogy Ridley már saját magától lop és az egész olyan, mintha nem nagyon értené, miért is imádtuk annyira az igazi Alien hangulatot, ahol a feszültség építése nem abból állt, hogy mindjárt megmutattak mindent, hanem azon izgultunk, vajon ki meddig húzza majd. Ahogy ebből a trailerből felsejlik, ezúttal nem ezt a receptet követi – félreértés ne essék, ettől még simán lehet, hogy egy iszonyatosan jó filmet kapunk, hisz az izoláltság vizuális megjelenítése és úgy a fényképezés nagyon rendben van, a dupla Fassbender egy igen érdekes húzás lehet, és egyelőre még a feszültséget sem érdemes leírni. Ugyanakkor tartom, hogy nem biztos, hogy így kellett volna ezt a trailert összevágni/tálalni, lehetett volna ez ennél sokkal sejtelmesebb, jobban átgondolt, minőségibb zenével megpakolt (és akkor a zuhanyzós jelenetről ne is beszéljünk, az a rész már-már a B kategóriás tévéfilmeket idézte fel). Az érzéseim felemásak, persze ettől még nem lett kevésbé várós a film és szerencsére már nem is kell sokat aludni, hogy belevethessem magam a körömrágásba (reméljük), hiszen az Alien: Covenant bemutatója 2017 május 19-én lesz esedékes.



Váratlan szépség (2016) – kritika

Leplezni a csalódottságot nem egyszerű feladat. Nem sikerült gyermekkorom karácsonyainál, amikor nem az volt a fa alatt, amire nagyon vágytam és nem sikerül felnőtt fejjel sem, amikor beülök a moziba egy filmre, és valami olyat kapok, amire a legmerészebb (rém)álmomban sem gondoltam volna. Van ez így, tapasztalt fejjel is előfordul, mert egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen. Engem bizony simán megvezettek. Magába szippantott a trailer, és az utolsó löketet pedig a OneRepublic klipp adta: ekkor már tudtam, hogy megvan az év karácsonyi filmje, amit látnom kell. Tévedtem. Megesik. A Váratlan szépség ugyanis nem azt adja, amit a promo ígért. Egy rettentő furcsán kicsavart Karácsonyi Ének – és ezt most nem a jó értelemben mondom. Ezért a káoszért pedig két embert teszek felelőssé: a rendező David Frankel-t, és az író Allan Loeb-et. A történet ugyanis fájóan alulírt, a karakterek motivációi sekélyesek és megkérdőjelezhetőek, a film dinamikája pedig néhol roppant darabos – a legnagyobb baj, hogy nem ez a legnagyobb baj. Főhősünk Howard (Smith) egy reklámügynökség vezetője – de sem a munkája, sem semmi más nem érdekli már. Egy személyes tragédia, kislánya halála kettétörte az életét. Szenvedése azonban kihat a cég működésére is, ezért három társa, elhatározza, hogy felbérel három színészt, akik eljátsszák a Szeretetet, az Időt és a Halált – ezeknek ír ugyanis leveleket Howard. Számolhatunk még csavarral-csavarokkal (ezt nem lőném le), elég, ha annyit elárulok, hogy ez sem menti meg a produkciót, sőt. Az, hogy ki és milyen indíttatásból adott zöld utat ennek a forgatókönyvnek, az egy hatalmas rejtély számomra. Kis túlzással és némi gonoszsággal azt is mondhatnám, hogy ez nem a klasszikus történet 21. századi feldolgozása, sokkal inkább annak kigúnyolása. Ami ezt még fájóbbá teszi, az az, amikor az egyik színészlegenda váltja a másikat a vásznon (Edward Norton, Kate Winslet, Michael Peña, Helen Mirren, Keira Knightley.. csak hogy párat említsek), miközben a színvonal egy közepes tévéfilm szintjén mozog. Mert ami a legnagyobb baj, az az, hogy mindenfajta építő egyediséget nélkülözve egy karácsonyi lehúzás készült itt, egy szedett-vedett forgatókönyvvel és porhintéssel felérő körítéssel próbálnak hatni erőszakosan az érzelmeinkre, de hamar eljutunk arra a pontra, hogy csak bosszúságot érezzünk, semmi mást. Sajnos szinte minden filmes szempontból csődöt mond az egész, egyedül a színészek alakításai hozhatók fel egyértelmű pozitívumként, ez viszont roppant kevés. Ajánlanám – ha tehetném, és elhihetitek, nálam jobban senki sem szerette volna, ha ez a film működik, és kaptunk volna karácsonyra egy új Igazából szerelem kiadást, akár drámaibb kiadásban. A Váratlan szépség azonban nem több egy, az ünnepeket meglovagoló csúfos pénzlehúzásánál, egy fájóan pocsék forgatókönyvvel. (4.5/10)



Aranyélet 2. évad – évadkritika

Ez az írás az évadzáró, nyolcadik rész megtekintése után íródott. Ha még nem láttad az egész évadot és nem akarsz belefutni egy-két izmosabb spoilerbe, akkor csak óvatosan. Én szóltam. Véget ért a magyar televíziózás legfénylőbb üstökösének második etapja és hát gyerekek… mit műveltek ezek a srácok ebben a nyolc részben? Most persze lehet azzal jönni, hogy nem kell itt divatszurkolni, meg túlfényezni a helyzetet, s Isten látja lelkemet, erről szó sincs. Én is látom a hibákat, de álljunk meg egy pillanatra. Ezek a hibák ugyanis olyanok, amiket eddig a kedvenc sorozataimban láttam. Szóval arról van szó, hogy a legnagyobb bajom, hogy van(nak) olyan karakter(ek) aki(ke)t izomból egy szívlapáttal butusra vernék… bárcsak sose lenne magyar filmnél/sorozatnál ennél nagyobb problémám. No de összeszedem a gondolataimat és felidézem az elmúlt hét hetet. Tavaly ugye ott hagytuk abba, hogy tulajdonképpen le is zárhattuk volna az egész sztorit, a trió (Enosz, Ati és Márk) aránylag ügyesen tisztára mosták magukat, s bár az Endre – Ati páros összeakasztotta a bajuszt, Janka is hazatalált, mindenki élt boldogan tovább. De aztán leparkolt egy rendőrautó és ezzel megindult a találgatás. Jön a második évad? Merre tovább? Maradnak az életszagú stiklik, vagy szintet lépünk? Most már tudjuk a választ. Ahogy Anger Zsolt mondta: nem is egy szintet léptek, hanem inkább kettőt, de lehet, hogy hármat. Az első néhány epizód ugyan még finoman puhatolódzott, de aztán az évad felénél kőkeményen belevágtunk a lecsóba, az ötödik volt az abszolút csúcs ebből a szempontból a magyar televíziózásban még sosem látott akciójelenettel, ami előtt még most is megemelem a kalapom, pedig több, mint két hete láttam már. Az a sebesség amire a sorozat kapcsolt azonban nem előre irányuló gyorsulásként jelentkezett, sokkal inkább egy fékevesztett zuhanásként, ahol a becsapódás elkerülhetetlen és nagyon, nagyon fájdalmas. Hogy a Janka körüli cicaharc villámgyorsan háttérbe került és felváltotta Gáll Feri, az egy nagyon jó húzás volt, Végh Zsolt pedig még jobb. Alaposan kidolgozott háttértörténettel (a retro jelenetek szépen összeálltak a végére) és azonnal utálható karakterrel lépett be a sorozatba és rögtön be is illeszkedett, hogy aztán annyira megkuszálja a szálakat, hogy nyilvánvaló legyen számunkra: ebből már nincs kiút. Az, hogy a végére kivakarták magukat (tulajdonképpen) patyolattisztára, azt én remegő kézzel beírom a negatívumok közé. Oké, ez kellett, hogy lehessen egy harmadik évad, aláírom, de ennyire azért nem kellett volna jól kijönnie mindenkinek a szituációból, mert ez vajmi valószerűtlen. Igaz, ami igaz, ez az egész második évadra ráhúzható: itt már nem a magyarszagú kis stikliké a főszerep, hanem nagyban megy a játék. Persze évtizedenként egyszer ez is megtörténik, de a feszültség és izgalom oltárán feláldozták az életszerűséget, ezt nehéz lenne vitatni. Viszont profin csinálták, világszínvonalon – és épp ezért nem volt ez zavaró, legfeljebb másodpercekre. Hogy gyorsan a végére érjünk a negatívumoknak, mondom is az utolsót: a Mirát alakító Döbrösi Laura a második évadban sokkal több szerepet kapott, mint az elsőben, s a több képernyő jelenlét már nagyon kidobja, hogy amatőr – főképp a hangsúlyokkal bánik nagyon (de tényleg nagyon) rosszul. Szóval egy gyorsvonat sebességével robogtunk tovább a végkifejlet felé, ami azt hiszem az egész nézőközönséget megdöbbentette: egyszer a hetedik epizód végén, egyszer pedig a nyolcadikban. Mert az, hogy megölnek egy főszereplőt, meglehetősen szokatlanul bátor húzás egy magyar sorozatban. Az, hogy megölik azt a főszereplőt, akit a legtöbben szeretnek, az talán most először fordult elő. Mert arra, hogy végül Endre lesz az, aki a rövidebbet húzza, arra nem hiszem, hogy bárki is számított volna. Ezért a bátor húzásért jár a hatalmas piros pont a forgatókönyvíróknak. Amolyan Trónok Harca módon bátor húzás volt ez, viszont a dicséretet itt le is zárom és nagyon röviden elmondom, miért nem volt ez összességében okos dolog. Elsősorban azért, mert a Trónok Harca egy egész más műfaj, 10-20, adott időszakban több “főszereplővel”. Nyilván van, amelyik kedvesebb a nézők számára, van amelyik kevésbé, de egyik sem annyira oszlopos része a történetnek, hogy az elvesztésén 2-3 rész után ne tennénk túl magunkat úgy, hogy azt is elfelejtjük, hogy valaha létezett. Való igaz, hogy Endre helyett is kaptunk új főszereplő(ke)t, de nem azonos kaliberről beszélünk. Egész egyszerűen Endre baromira fog hiányozni, és ezt nem a romantikus énem mondatja, hanem ő egy olyan karakter volt, aki legalább olyan jelentőséggel bírt, mint három másik főszereplő együttvéve. Így pedig keserű a szám íze (csak lábjegyzetként jegyzem meg, hogy csak a cikkben fogalmazok ilyen finoman, a tévé előtt gyakorlatilag elkapott az ideg), mert túl azon, hogy Endre kinyírása egy “ezt is meg mertük lépni” húzás, más értelmét nem látom, még azután sem, hogy leülepedett az élmény. A karakterben ezernyi potenciál volt, Anger Zsolt zseniális, kétlem, hogy a gázsiján veszekedtek volna, vagy hogy esetleg degradálónak érezte, hogy a legsikeresebb magyar sorozat legkedveltebb karakterét alakítja, így épeszű indokot nem nagyon találtam arra, hogy miért kellett őt kiírni. Feltéve ha kiírták persze. Mert a megtalálták összeégve egy nagyon kézenfekvő helyzet arra, hogy mégsem ő volt az és kivágta magát a csávából. Reméljük így lesz, de erre vajmi kevés az esély, mert Hollóst már csak nagyon olcsó megoldásokkal lehetne visszahozni – azért az a sérülés nem az a sérülés volt, amin egy marék Aspirin segítene. Hogy aztán merre tovább? Jó kérdés, a lehetőségek adottak, de ezúttal már úgy érzem, hogy nehezebb dolguk lesz a készítőknek, ha tartani, ne adj Isten emelni akarják a színvonalat. Mira vonala szerintem érdektelenebb annál, hogy arra épüljön a harmadik évad, a politikai szálat Jankával már érdekesebbnek látom, Ati mint az új Hollós és Márk, mint az új Hollós (nem elírás) már sokkal érdekesebb lehet. Egy dolog biztos: ez egy baromi jó évad volt, amin a záróepizód lagymatag tempója sem rontott sokat, én pedig tűkön ülve várom a folytatást. Sajnos úgy áll a helyzet, hogy most jön egy év szünet és a harmadik évad majd csak 2018-ban jön, én szerencsésebbnek tartanám 2017-et, s nem csak azért, mert imádom, hogy minden rohad ami fénylik, de addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Hiányozni fogsz Enosz.



Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet (2016) – kritika

Előre leszögezném, hogy én nem vagyok egy törzsgyökeres Star Wars fanatikus. Időről-időre megnézem a trilógiát, hogy őszinte legyek szeretem is, szórakoztat, magával tud ragadni a világ, de engem nem tudott annyira magával rántani az univerzuma, hogy bármire gondolkodás nélkül vevő legyek, ami csak messziről is érinti a témát. Ettől függetlenül, vagy épp ezzel együtt izgatottan vártam tavaly ilyenkor, hogy mire lesz képes az Ébredő Erő és mennyire tud majd J.J. és a Disney megbirkózni azzal a hype-pal, ami a filmet körülvette. Ennyi idő elteltével már bátran leírhatom, hogy ügyesen megugrotta azt a bizonyos lécet a film: több, mint két milliárd dollárt hozott a konyhára, Imdb-n a legjobb 200 film közt van, de ha őszinte akarok lenni, akkor ezt a már emlegetett hype számlájára írom, mert minél jobban ülepedett az élmény a film megtekintése után, annál inkább rajzolódott ki, hogy mennyire biztonsági játékot is játszottak a készítők és a stúdió, hisz az Ébredő Erő erősen hiányában volt a kockázatvállalásnak, a merész húzásoknak, vagy épp az eredetiségnek. Viszont jól meglovagolta a nosztalgiafaktort és gazdaságilag mindenképpen egy jó döntés volt, ezt lehetetlen elvitatni. A Zsivány Egyes egy más történet. No nem csak a film, hanem az azt körülvevő elgondolás is. Ez az első tagja az új hullámos Star Wars Antológiának, s mint ilyen, távol a főszáltól, bátran szabadjára lehetett engedni a kreativitást és egy kicsit kiszolgálni a keményvonalas SW rajongókat. Sajnos ezúttal ez csupán felemásan sikerült Gareth Edwards-éknak. A történetbe túlságosan nem akarnék belemenni, hiszen Mon Mothma ezt már megtette helyettem, a Halálcsillag tervrajzának ellopása még a végkifejlet ismeretének tükrében is aránylag izgalmasra sikeredett. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy Edwards képes volt atmoszférát teremteni. A Rogue One ugyanis jóval sötétebb, és mocskosabb az eddigieknél és ez jól áll neki, a hiba nem is itt keresendő. Összességében három olyan tényező van, ami mellett nagyon nehéz elmennem. Az egyiket magamnak köszönhetem: ez az utóforgatás mizériája. Így ugyanis, hogy ettől volt hangos a filmes világ, önkéntelenül is kereste a szemem ezeket a részeket és így bizony rendesen világítanak is – nagyon látni, hogy hol nyúltak bele utólag (elég sok helyen, teszem azt hozzá) és ott bizony kilóg a lóláb. Összességében talán sokkal jobban jártunk volna mi nézők, ha a stúdió egy kicsit bátrabb és rábólint az eredeti, sötét verzióra. A másik a zene: ez most valahogy nagyon nem jött össze, ritkán passzol, amikor pedig valamiért feltűnik, akkor is azért, mert sikeresen kizökkentett. A harmadik pedig a karakterek. Itt ugye a lényeg az árnyaláson van: kissé bepillanthatunk a jófiúk sem tökéletes jófiúk részébe a történéseknek, minden szereplőnk viaskodik a maga démonaival és ez jó. Lenne, ha nem kétdimenziósak lennének a lázadók, ami különösen zavaró annak tükrében, hogy egy kicsit nyögvenyelősen kapaszkodnak egymásba az elemek. Mivel ide is simán kapcsolódik, ezért idebiggyesztem: a CGI karakterek szörnyűek, nem értem, hogy erre ki, hogy és miért bólintott rá, de nem kellett volna. Ugyanakkor -mint ahogy már írtam is- a hangulat és az atmoszféra sötétsége nagyon jól áll a filmnek, a látvány pazar, és olyan csatát kapunk, hogy az állunkat a földről kell összekaparni a végén. Jó kis popcornmozi lett ez, de annál többet nem nagyon akarnék se belelátni, se belemagyarázni, mert vannak gyenge pontjai, méghozzá jelentősek. Ez pedig különösen fájó annak tükrében, hogy ezúttal szabadabban lehetett alkotni, mert ez mégsem egy Episode VIII… Két év múlva viszont lehet újrázni és csiszolni egy kicsit a Han Solo kalandra, emelve az Antológia fényét. Még egyszer mondom mielőtt félreértenétek: élvezetes kis mozi volt a Zsivány Egyes, de közel sem hibátlan, pláne nem maradandó. (7/10)