The Walking Dead (7. évad 10. rész) – kritika

Az előző epizódban rengeteg kérdést kaptunk a tarsolyunkba, remélve, hogy válaszokat is kapunk rá a következő héten. Kaptunk is, mindezt a jól megszokott Walking Dead hangulat köré helyezve. Spoileres kibeszélőnk következik. Királyságunkat újra terrorizálja a Megváltók csapata, ám a begyűjtés közben Ezekiel legjobb embere Richard újra nekifeszül Negan alakulatának, és ismét feszülten vállnak el egymástól a csapatok. Richard úgy gondolja, hogy már nincs mire várni, így magánakcióba kezd, és kéri Darylt is, hogy valahogy segítsen felnyitni Ezekiel szemét a Megváltók ellen. Ám e tervben egy áldozatnak is kéne lennie, aki nem más mint a kunyhóban megpihent Carol. Daryl teljes mértékben kiakad Richard őrült ötletén, így le is lép és inkább meglátogatja a bujdosó Carolt, hisz rég nem látták egymást és Daryl-nek gőze sincs miért bujkál ennyire egyik legjobb barátja. Találkozásuk megható, szomorú, de egyben boldog is. Daryl megtudja, hogy Carol belefáradt az állandó menekülésbe és öldöklésbe, semmi másra nem vágyik csak békére. Így mikor kérdezi Carol Darylt arról, hogy mindenki épségben van-e, íjjászunk nem árulja el se Glenn, se Abraham halálát, ezzel is megkímélve a bujdosó asszonyt a még több szenvedéstől. Daryl a látogatás után viszont úgy dönt, visszatér Hilltopba Maggie-ékhez. Eközben Rick és társai egy nagy tömegben találják magukat egy roncstelep közepén. Megismerkedünk egy új társadalommal: nagyon zárkózottan élnek és borzasztó óvatosak. Gabrielt azonban megtalálják, aki elmondja, hogy zsarolták őt az élelemmel, amit összepakolt és elvitt. Rick egyezkedni próbál e fura alakokkal arról, mit tett és miket fog még tenni Negan, ha nem cselekednek. Azonban a beleegyezés helyett Ricket egy nagy gödörbe lökik, ahol egy elég brutálisan kinéző tüskés zombi ellen küzd pusztakézzel, hogy rátermettségét és erejét is bizonyítsa. És mivel ő Rick, ezért meg is teszi, így egy alkut köt az Alexandriai népséggel, miszerint fegyverekért és élelemért cserébe csatlakoznak a roncstelepi harcosok Rickhez. Így már érthető az a nagy mosoly Rick száján. Pedig már nem egy, hanem két társaságnak is portyáznak, ami valljuk be, még nehezebb időszak elé állítja Alexandriát. Összességében megint egy jó részen vagyunk túl, mindenből kaptunk egy kicsit. Helyén volt az érzelem, a feszültség és az a kevés akció is. Megismerhettünk egy új társadalmat, ami szintén pozitívum. Igaz még nem sok mindent tudunk róluk, de a közeljövőben ki fogják fejteni nekünk. Az epizód gyengéi sajnos a CGI részek voltak. Valahogy kibillentett pár jelenet, amik amúgy máskor működnek (tigris, zöld hátteres roncstelep). A következő héten Negan bázisán leszünk ismét, szóval feszültségben akkor sem lesz hiány.

The post The Walking Dead (7. évad 10. rész) – kritika appeared first on Hessteg.



Hearthstone változások: Update 7.1 és a Mammut éve

A Blizzard Entertainment világhódító online kártyajátéka jelenleg 60 millió aktív játékosnál és havi 20 millió dollár bevételnél tart. Ezek a meggyőző számok persze nem jöttek maguktól, egy profi csapat és folyamatos fejlesztés eredménye. A következő, 7.1-es patch az egyik játékmódot próbálja kiegyensúlyozni, ezzel új lendületet adva a jelenleg kicsit beszűkült ranked módnak. Ezzel egy időben pedig kispadra kerül a Kraken és beköszönt a Mammut éve. A Mammut éve A 2017-es Hearthstone év a Mammut jegyében fog telni. A szokásoknak megfelelően 3 kiegészítő fog érkezni, és a legrégebbi 3 pedig kikerül a standard módból: kirotálódik a Blackrock Mountain, a Grand Tournament és a League of Explorers. Kiegészítőnként ~130 kártya fog érkezni. Újdonság (más kérdés, hogy örömteli-e vagy sem), hogy idén nem lesz kaland mód, viszont a 2. és 3. kiegészítőben mini storyline-okat játszhatunk majd végig. 6 classic kártyáról úgy döntött a Blizzard, hogy kivonják a Standard módból (természetesen továbbra is játszhatóak lesznek Wild módban). Ezek a kártyák a Hall of Fame-be kerülnek. A kártyák a következők: Azure Drake, Ragnaros the Firelord, Sylvanas Windrunner, Power overwhelming, Ice Lance, és a Conceal. Korábbi szokással ellentétben, ezeket nem lehet teljes áron betörni, viszont nem is érdemes. A kártyák teljes Dust értékét megkapjuk a frissítéssel, így ösztönözve a játékosokat, hogy megtartsák őket. Pontosan annyi Dustot kapunk, amennyi egy pakliba is bekerülhet (legendaryből 1, epic-rare-commonból 2). Aki rendelkezik arany kártyával az alábbiakból, ott az kerül beszámításra, tehát most érdemes aranyat kraftolni belőlük. A tavalyi tesztüzem után, idén élesítésre kerül a Heroic Tavern Brawl. Nagyobb a tét, nagyobb a jutalom! Bővebben a Heroic TB-ről ide kattintva tudtok olvasni. A Rogue kaszt is megkapja második hősét Maeiv Shadsong személyében, ráadásul sem fizetnünk, sem egyéb trükkös megoldást bevetnünk nem kell, hogy megszerezzük. A feladat ezúttal mindössze annyi, hogy 10 meccset kell nyerni Standard módban és játszhatóvá válik a karakter. További mézesmadzagként pedig a Blizzard napi jutalmakat oszt ki (egy rövid ideig) azoknak, akik mindennap belépnek a játékba (Dust, Gold, kártya csomagok és egyéb meglepetések). Update 7.1 A játékon belül a Ranked Play az egyik játékmód, ahol bárki kipróbálhatja tudását és ez által lépegethet előre a ranglétrán. Általunk komponált paklikkal szállhatunk harcba a győzelemért és az ezzel járó jutalomért. Minden nyert mérkőzés után előre lépünk, ha vesztünk, akkor pedig hátra léptet a rendszer. A hónap végén pedig a játék jutalmaz a hónapban elért mindenkori legjobb rangért, valamennyit hátra léptet és minden kezdődik előről. Ahhoz, hogy igazán jó helyezést érjünk el, mindig a legjobb paklikkal kell rendelkeznünk és sokat kell játszanunk, hogy ismerjük a metát, valamint az ellenfél várható pakliját. A rangok 25-től – 1-ig számozódnak, azon belül is csillagokkal jelölve a szinteket. 1es rang fölött már csak a csillagos ég van, legendás katonaként gyűjthetjük a további csillagokat. 25től – 20as rangig bármennyit veszíthetünk, nem lépünk hátrébb a listán, 20 alatt viszont minden meccs számít. Aki már elér 15ös rangig az kifejezetten jónak számít, 10től pedig mindenki profinak mondható. Ahhoz, hogy 25-től elérj 15-ig összesen 25 csillagot kell szerezni. Elméletben ez 25 nyert meccs, veszteség nélkül, gyakorlatban viszont el is húzódhat. Ha nem vagyok elég ügyesek, lehet hogy nem is érjük el, mert közben mindig veszítünk is. A most megjelenő patch ezen a végtelen menetelésen próbál meg segíteni. Aki a 15, 10, vagy 5-ös rangot eléri egyszer, már nem tud hátrébb esni a hónap végéig (aminek én személy szerint nagyon örülök. Másfél éve játszom, 15 már nem kihívás, de 10 még sosem volt). Tehát, ha mondjuk, eléri valaki a 15-ös szintet, akkor onnantól bármennyi meccset veszíthet a hónap végéig,  legrosszabb esetben akkor is 15-ös szinten marad. A 7.1es patch továbbá 2 nerfet is tartalmaz. Small-Time Buccaneer: 2ről 1re csökkentett élet Ok: A Small Time Buccaneer és Patches the Pirate kombináció túl sokszor fordul elő a játékban. A fegyvert használó kasztok előszeretettel használják ezt a párosítást, nagy előnyt biztosítva. Az élet csökkentésével könnyebben leszedhető az asztalról. Spirit Claws 2 manába kerül 1 helyett Ok: A Shaman kasztban használt fegyver spell damage növelő minionokkal túl erős fegyver az early gameben. Erős kombináció főleg Bloodmage Thanos és a hero powerből származó minionokkal. Úgy tűnik mindent megtesznek idén is azért, hogy rossz megállónál szálljak le, mert belefeledkeztem a meccsbe a mobilomon. A fenti változások (mármint a 7.1-es patch) február végén kerülnek élesítésre. Find a seat if you can!

The post Hearthstone változások: Update 7.1 és a Mammut éve appeared first on Hessteg.



Oroszlán (2016) – kritika

Ha szeretted a Gettómilliomost, akkor az Oroszlán le fog nyűgözni. Dev Patel végre hazatért. Nehéz lesz idén kiosztani az Oscar-díjakat, hisz annyi esélyes versenyző áll a rajtnál. Garth Davis filmje a fentebb említett sikerfilm főszereplőjével, Dev Patellel az egyik. Az egykori Jamalhoz hasonló, de már érettebb szerepben forgatta le igaz az történetet feldolgozó filmjét, melyhez foghatót azt hiszem 2008 óta nem láthattunk, de lehet még előtte sem. A Lion az élet csodálatos meséje, a remény és az esélyek története, olyan varázslatos köntösben, melyet csakis az élet képes produkálni. Akad ugyanis pár olyan mese amit elképzelni is merész, mégis a valóság ihleti. 1986-ban valahol India egy nyomorúságosan messzi vidékén él egy kis család: egy anya és három gyermeke. A két fiú maga módján igyekszik támogatni anyjukat, aki húgukkal is kell törődjön, és még ételt is varázsol az asztalra. Egy napon a bátty éjszakai munkára indul és az 5 éves Saroo is vele tart, de azt egyikük sem gondolná, hogy az életük örökre megváltozik. Saroo elszakad testvérétől és kalandos körülmények között a távoli Kalkuttában köt ki, ahol hosszas viszontagság után végül egy ausztrál család örökbe fogadja egy másik árvával együtt. Saroo 20 évvel később elhatározza, hogy megkeresi elvesztett családját. Nem hagyja nyugodni lelke és noha örökbefogadói mindent megtettek, hogy boldog legyen az élete, szíve visszahúzza elveszett gyermekkorához. Saroo Brierley a modern kor technikai vívmánya (Google Earth) segítségével hosszas kutakodás után -végül már miután majdnem mindent feladott életében- megtalálta szülőföldjét, egy kis falut a semmi közepén. A film első perctől ismerős a Danny Boyle mozi után, mégis sikeresen mutat újat. Amíg az kissé giccsesre sikeredett és enyhén szájbarágósan próbálta megmutatni (az Oscar-díjesőre ácsingózva) India rejtett arcát, a Lion maga a puszta valóság. Nincs slágerré váló betétdal, vagy Hollywoodig jutó kis árvák, van azonban nyers realitás, fájdalom és nyomor. Saroo kalandja egészen a világ másik pontjáig tökéletesen ábrázolja milyen érzés lehet elveszni egy európainak az elképzelhetetlenül idegen világban. A kis falusi háztól egy 15 milliós városba kerül, ott végül árvaházba majd új családra lel. A mű adoptálóinak szerepében David Wenham (300) és a döbbenetes Nicole Kidman látható, utóbbiról nem is emlékszem mikor uralta utoljára ennyire a vásznat. A mindenét a két örökbefogadott fiára feltevő anya szerepében egyszerűen lenyűgöző! Őszinte és hiteles alakításával nagyban segíti Dev Patel visszafogott, de így is erőteljes játékát. Elhisszük minden pillanatát a filmnek és a katartikus végkifejletben szem nem marad szárazon. Saroo hosszú utazásának végére érve, a nézővel együtt remeg az izgatottságtól mikor ismét a poros kis utcácskában halad egykori szülőháza felé. Az ember azt veszi észre ott van vele, érzi minden egyes lélegzetvételét amint lassan megtelik szeme könnyel és a végső csoda pillanata egyszerre önt el mindenkit. A kifinomult rendezés hatásosan adagolja a drámát, ébreszti fel lassan az emberben az érzelmeket és elegendő időt hagy azonosulni a főszereplőkkel. Gyönyörű és érzelmekkel teli film a Lion. Olyan ami kevés akad a mozik műsorán, épp emiatt ajánlom szívből mindenkinek és bevallom, drukkolok a díjátadón, hogy a hat jelöléséből minél többet szoborra váltson.

The post Oroszlán (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Régi idők mozija: a nagy Mozitörténelem (1.rész)

Az első, nagyközönség számára is nyilvános, fizetős vetítésre 1895. december 28-án került sor a párizsi Grand Café indiai termében. Az előadást Antoine Lumière tartotta harminchárom néző részére. A maihoz képest akkor még nagyon kezdetlegesnek tekinthető vetítés annyira megdöbbentette az embereket, hogy amikor „A vonat érkezése” című rövidfilmet levetítették, sokan ijedtükben kiszaladtak a teremből, mert azt hitték egy valódi vonat érkezik. Ma mosolygunk ezen a helyzeten, de ne felejtsük el, hogy több, mint 130 évvel ez előtt történt mindez. Auguste és Louis Lumière. E két zseninek köszönhetjük, hogy ma csodákat élhetünk át, amikor a teremben kikapcsolják a fényeket és „felgördül a függöny”. De mi is történt ebben a 130 évben, ami a mai kor digitális technikájához vezetett? Milyen mérföldkövek jelzik a néma filmek megjelenésétől a térhangzásig, a fekete-fehér filmtől a színes, “sokD”-s filmekig megtett hosszú, rögös út sarokpontjait? Hogyan jutott el a nagy mozik világa a lakásokba? És vajon miért látogatunk el ennek ellenére mégis a vetítőtermek izgalmakkal teli „sötétjébe”? Nos, ezt próbáljuk most nektek bemutatni, és reméljük, hogy a sorozat végén sokakban átlényegül az, amit ma mozinak nevezünk. A fények kialszanak, a függöny felgördül, ti pedig dőljetek hátra a karosszékben, mert kezdődik az előadás! Egy érdekes véletlen és párhuzam így az elejére: a vetítőgép (kinematográf) megalkotói, a Lumiére testvérek neve „fényt” jelent. És mi kell ahhoz, hogy a filmszalagról a vászonra kerüljön a kép? Fény! Nem akarok belelátni semmit a dologba, de lehet, hogy nem véletlen, hogy éppen ők találták fel ezt a fantasztikus szerkezetet? A „mozi”, mint ilyen tehát korántsem amerikai találmány, ők maximum csak az ipari méretű filmtermelést találták fel, de erről már írtam egy másik cikkben. Úgy látszik, hogy nem csak a divat, hanem a mozi fellegvára is kezdetben Franciaország lett. Több cég is megalakult ezidőtájt a franciáknál, egymás riválisai voltak, de végül a Gaumont került ki győztesen a harcból. A nevükkel ma is nagyon sok francia film nyitányánál találkozhatunk (pl. „Az ötödik elem” is egy ilyen). Még mindig az 1900-as évek elején járunk, amikor a filmekhez még nem volt hang. Ezt is meg kellett oldani valahogy. Kezdetben úgy próbálták orvosolni a problémát, hogy egy fonográfról játszották le a film hangját, ami nem volt egy tökéletes megoldás, mert a hang csak a készülék tölcséréből szólt, és a mozigép kattogása a legtöbb esetben elnyomta azt. Ezért elkezdtek kísérletezni azon, hogy miként lehet megoldani a mozgókép és a hang egyidejű rögzítését. A németek 1922-ben egy újabb, általuk fejlesztett találmánnyal rukkoltak elő. (Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy még mindig Európában vagyunk?) Három mérnök – Hans Vogt, Joseph Massolle és Benedict Engel – fejlesztette ki az ún. Triergon-eljárást, melynek az volt a lényege, hogy a hangot először elektromos impulzusokká, majd azokat fényjelekké alakítva fel lehet vinni a filmszalagra. Lejátszáskor ezek a fényjelek ismét visszaalakulnak elektromos jelekké, amiből aztán hangot sugároznak. A film és a hang így szinkronba került. Az áttörést a Vitaphone eljárás megjelenése jelentette. Itt a hangot egy 40cm-es lemezről játszották le, aminek a hossza megegyezett a filmfelvétel hosszával. Az első, ezzel az eljárással forgatott film 1928-ban, Mezőhegyesen (!) készült, melynek címe „Ungarische Rhapsodie” volt. Németek készítették, de Magyarországon! És milyen érdekes, hogy a mozitörténelem legnagyobb áttörését éppen egy magyar filmnek sikerült megtennie: ez pedig nem volt más, mint a Csortos Gyula és Kabos Gyula főszereplésével készült „Hyppolit, a lakáj”. Triergon-eljárással készült, ami aztán végképp eldöntötte a két technológia közötti harc végét. A fényhang nyert! A némafilmek halála, a hangosfilmek születése Amerikában 1927-ben vette kezdetét a hangosfilm korszaka, a Warner Brothers (persze, hogy a kék-arany WB logo) által készített „A dzsesszénekes” című filmmel. A németek által feltalált triergon-eljárást vették át. A technológia ugyan sokba került akkoriban (egy vetítő ára ma sem olcsó, de akkortájt 250-500 ezer dollár nem volt kevés pénz), de ha fenn akartak maradni, akkor a cégek kénytelenek voltak beruházni. Akinek nem tellett, az lemorzsolódott. Egy év alatt megtízszereződött az amerikai hangosmozik száma, a némafilmeknek pedig leáldozott. Biztosan kemény világ volt az akkori amerikai filmipar… A technika természetesen nem áll meg, a fejlődés halad a maga útján. Az utódok találmányai rendre az elődök, az igazi koponyák szüleményeire alapoz. Ezért is hangoztatom egyre azt, hogy amit egyszer már valaki létrehozott, azt nem lehet megismételni. Közelíthetünk innen, nézhetjük a másik oldalról, de akkor is mindig azokhoz az alapokhoz nyúlunk, ami előttünk valaki, vagy valakik már kitaláltak. Maximum csiszolni lehet egy-egy eljárást. Mert ettől a ponttól kezdve, már csak a technika tökéletesítése zajlott, de az hatalmas léptékben. A színes film diadalmenete innen már szinte magától értetődött. Megoldódott a kép-hang szinkron problémája, már csak arra kellett rájönni, hogy miként lehetne a filmeket színesben a vászonra varázsolni. Utólag olyan érzése lehet az embernek, hogy valamit NAGYON szerettek volna tető alá hozni, és ezért minden létező lehetőséget kiaknáztak hozzá. Ez természetesen nem rossz dolog, hiszen végül eljutottak oda is, így mi ma már egy kész anyagot kapunk, 130 évnyi fejlesztés esszenciáját. De vegyük ezt is sorjában: Már azok a Lumiére testvérek is kísérleteztek a színes film megalkotásával, akiknek a világ a fekete-fehér filmet, sőt, egyáltalán a mozgóképet köszönheti. Az ő eljárásukat autokrómnak nevezték, ami önszínesítőt jelent. Olyan üveglapokat használtak, aminek a rétegeibe apró piros, kék és zöld színezésű keményítőszemcséket ágyaztak. A színes szemcsék csak meghatározott színű fényt eresztettek át. A réteg fölé a fekete-fehér fotoemulziót öntötték, és az így kapott nyersanyagot a szemcséken keresztül világították meg. Így megkapták a diapozitívot. Ez megint, vagy még mindig Európában tart minket, mintha csak nálunk lett volna hagyomány a filmezés, a filmkészítés, és minden technológia felfedezése, ami később lehetővé tette, hogy az „álomgyár” ipari méretekben űzze a szakmát. És itt megjegyezném azt is, hogy a világon szinte minden tőlünk indult világhódító útjára. Nem akarok a történelem végtelen folyójában evezni, de mindenki tudja, hogy mire gondolok. Az, hogy Európát „a kultúra bölcsőjének” is nevezték, nem véletlen. Nem a gyarmatosításokra, és az ott kényszerrel létrehozott társadalmakra gondolok. Ott is éltek emberek, lehet, hogy „elmaradottabbak” nálunk, de akkor is innen került oda mindaz, amit itt hoztunk létre. Elnézést a kis kitérőért, folytassuk. 1909 Londonban vetítették le az első színes hatású filmet, ami még mindig nem volt az igazi, mivel csak két színt tudtak additív módon keverni az eljárás során (egy fekete-fehér filmet váltakozva vörös és zöld színű szűrőkön keresztül vetítettek, és a létrejött képet fotózták le. Ez volt a „kinemacolor” eljárás, amit Geroge Albert Smith fejlesztette ki Londonban). 1917-ben a tényleges színes film bemutatkozására az Amerikai Egyesült Államokban a technicolor eljárás adott lehetőséget. Ezt már 35mm-es filmszalagokon alkalmazták. Eleinte a felvételhez egy különleges felvevőgépet használtak, amellyel sugárosztás útján vették fel a vörös, kék és zöld színkivonatokat. Ezekből a színkivonatokból állították elő a vastag emulziójú matricákat, amelyekből később kioldották az ezüstmentes zselatint. Ezeket a filmszalagokat megfelelő festékkel bevonták (szubtraktív színekkel: sárga, ciánkék, magenta), majd egymás után a fekete-fehér pozitív filmmásolatra nyomtatták. Ezzel az eljárással igen gazdaságosan lehet tömeggyártásra színes filmeket készíteni, további előnye, hogy a színkivonatok időállók. Az igazi áttörés: a színes film 1936-ban a szubtraktív színkeverés fejlettebb eljárását alkalmazták, amit Wilhelm Schneider fejlesztett ki Németországban (1934-ban) és az Agfacolor néven vált ismertté a színes filmek körében. A német gyártót ebben az esetben azonban Amerika megelőzte. 1933-ban Leopold Mannes és Leopold Godowsky állította elő először a technológiát, amit aztán az amerikai Eastman Kodak 1935-ben meg is vett. A németek szabadalma a II. világháború után felszabadult, és ezt részben a Kodak be is építette saját technológiájába, majd Kodachrome néven kezdte el forgalmazni. (Az elvonó színkeverés a fény fizikai és optikai tulajdonságát vette alapul.) Az amerikaiak innentől kezdve átvették a filmkészítés „vezető szerepét”. Mintha Európa büntetésbe került volna, hogy lehetőséget adott valakinek arra, hogy a pusztulás szélére sodorja az emberiséget. Egyszerre megrekedtünk valahol a semmi közepén, miközben a világ elhúzott mellettünk. Nem akarok politikai ideológiákkal fárasztani senkit, de ha jobban belegondolunk, akkor ez történt. Ma pedig különösen kiéleződik ez a különbség, már ami a filmeket illeti. Nem csak a mennyiségre gondolok, hanem a minőségre is. Igaz, hogy sok európai filmes van, időnként fel is bukkan egy-egy gyöngyszem a sorban, de akkor is inkább Amerika az a hely, ahova még az európai alkotók is szívesebben mennek. Valljuk be magunknak, hogy ott sokkal több az anyagi lehetőség, valószínűleg hamarabb találnak olyan támogatót, aki segíthet egy-két komolyabb művet tető alá hozni. És így eljutunk oda, amit egyre nehezebben tudok elfogadni; jelesül, hogy az „álomgyár” elszippant minden tehetséget magához, és ott foglalkoztatja őket, ahol szem előtt vannak. Így aztán meg tudják üzenni a világnak ha éppen valami nagy baj van, vagy olyan üzeneteket is tudnak küldeni a filmeken keresztül, amiről mi, egyszerű fogyasztók nem is tudjuk, hogy az. Mert az ő műveikre jobban odafigyelünk… Ejnye, megint elkalandoztam! 1939 – Az első amerikai hangos játékfilm, melyben hosszabb színesre forgatott és színesen vetített jelenet volt, az „George Cukor: A nők” című filmje. Ugyanebben az évben Victor Fleming és George Cukor rendezésében elkészül a teljesen színesre forgatott és színesen vetített film, az „Elfújta a szél”. A Technicolor cég 1930-ra dolgozta ki a három alapszín, illetve a keverésükkel létrehozott többi színnel készíthető filmek gyártási lehetőségét. Walt Disney fejlesztette ki az eljárást. A „Hiúság vására” című film 1935-ben készül el, de a színes film valódi premierjére 1937-ben került sor Disney „Hófehérke és a hét törpe” című klasszikusával. (A rajzfilmek fejlődéséről egy külön cikkben fogok értekezni, mert az is megér némi fejtegetést…) A fejlődést a színes fotótechnika változása határozza meg, egyre nagyobb fényérzékenységű és jobb minőségű nyersanyagok kerülnek a piacra. 1938-ban színes amerikai film készült Technicolor eljárással Budapesten, Liszt Ferenc zenéjére, „Beautiful Budapest” címmel. Az első teljes egészében színes technikával készített magyar rajzfilmet, az 1951-ben bemutatott „A kiskakas gyémánt félkrajcárját” Macskássy Gyula rendezte. A 15 perces filmhez mintegy 20 000 fázisrajzot kellett elkészíteni. A kiskakas és az öreg néni figuráját Fekete Edit grafikusművész tervezte. Színes technikával már korábban is próbálkoztak Magyarországon: Kató-Kiszly István 1932-ben rendezte a „Bogárorfeum” című rajzfilmjét, amelyben kiszínezett háttér jelent meg a vásznon. Az 1942. február 21-én bemutatott „A beszélő köntös” című fekete-fehérben forgatott filmnek már három színes betétje készült. Az első egész estés teljesen színes magyar film az 1950. február 27-én bemutatott „Ludas Matyi” volt. Ezek csak a komolyabb mérföldkövek voltak a filmkészítés kezdeti szakaszában. Feltalálók, mérnökök, mind olyan emberek tették lehetővé e világ létrejöttét, akik csak ámulnának azon, amit MA mozinak nevezünk. Ahogy az 1895-ös közönség meglepődött a „vonat érkezésén”, az a döbbenet lenne úrrá a Lumiére testvéreken is. Lehet, hogy eszükbe jutott mindaz, amit ma mi élünk át, de valószínűleg nem ekkora léptékben gondolkodtak. A kezdeti kis, 20-30 fős vetítő „szobákat” felváltották a több száz főt befogadó termek, sőt, ma már ott tartunk, hogy egész komplexumok épülnek ki, esetenként 10-, vagy még több teremmel. Az pedig, hogy a mozi már a lakásokban is helyet talált magának, egy újabb kis csoda. A technológia fejlődése oly léptékben felgyorsult, hogy az egyik új rendszerről olvasva rádöbbenünk, hogy amit eddig újnak, modernnek véltünk, az lassan már kikopik a köztudatból, és valami egészen más, döbbenetes dolog veszi át a helyét. A gondolkodó elmék egyre inkább törekednek a tökéletesen élethű világ visszaadására, és amikor például egy sci-fit nézünk, majdhogynem elhisszük, hogy amit látunk, az a valóság. Röpke 2-3 órányi csoda, ámulat (már akit megérint annyira egy-egy film, mint engem), a fantázia pedig kimeríthetetlen és határtalan. Nagyon sokszor elgondolkodom azon, hogy honnan jut az alkotók eszébe mindaz, amit aztán a vásznon megmutatnak nekünk. Értem, hogy van egy író (néha több), de akkor is: milyen világban élhet egy ilyen ember. Írtam ugyan egy „könyvet”, én is teremtettem már egy világot, így nagyjából el tudom képzelni. De amit ők alkotnak, az messze túlmutat a mi fantáziánk korlátain. A következőkben megpróbálom majd bemutatni, hogy miként tört utat magának a mai kor egyik legnagyobb vívmánya, a 3D-s technika, és a komputer animáció. Izgalmas világ, mely bővelkedik a lehetőségekben, és szerintem NAGYON nincsenek még a határok meghúzva. Az első előadásnak vége. A gépész kikapcsolta a gépet, a függönyt összehúzták, a közönség egy új élménnyel sétál ki a teremből. Csend és félhomály van. A terem világítása lassan elhalványul, majd sötétség borul az üres székek soraira. A következő vetítésig… Sziasztok!

The post Régi idők mozija: a nagy Mozitörténelem (1.rész) appeared first on Hessteg.



Jön az első Battlefield 1 DLC: They Shall Not Pass – részletek

Lassan négy hónapja koptatjuk bakancsunkat a Battlefield 1 első világháborús csataterein, és ami a játékról ennyi idő után elmondható és fontos: le tud kötni. 72 óra aktív játékidőm van benne (másoknak biztos jóval több), de összességében elmondható, hogy egy hosszú hétvégét már beleöltem a játékba kizárólagosan szervereken töltött időt tekintve és még mindig leköt. Engem mondjuk a sorozat mindig meg tudott fogni, elsősorban a parasztvakító akció helyett inkább realitásra törekvő játékmenetével, fizikájával, valamint hatalmas bejátszható területeivel és nagy létszámú csatáival. A sima gyalogsági harc mellett mindig volt lehetőségünk repülőgépeket, páncélosokat, hajókat és mindenféle ágyúkat, ütegeket használni, szemben a nyilvánvaló legnagyobb rivális Call of Duty sorozat egyszerű „mész azt’ lősz”-ével. Persze annak a sorozatnak is voltak jó részei, amikkel szintén sokat játszottam, de az utóbbi időkben szinte már triviálissá vált a hír, miszerint a CoD egyre nagyobb csalódásokat okoz mindenkinek újabb és újabb, maximum tizenéveseket lekötni tudó ugribugri futurisztikus harcmodorával. A BF1-ben változatosak a helyszínek, a játékmódok, melyek különböző variációival (tekintve, hogy egy mapnak is több van), igen sokoldalúnak mondható játékról beszélünk. Szerencsére az EA nem esett abba a hibába, amibe a Star Wars Battlefront esetében, mikor is mindenki joggal panaszkodott a játék csekély tartalmi (és csak multiplayerre kiterjedő) kínálatáról. Azt kell, hogy mondjam, a Battlefield 1 a plusz tartalmak megvásárlása nélkül is tekinthető egy teljes játéknak és ezzel azonnal odaveri a manapság főleg multiplayerre készülő játékok nagy részét. A napokban jött ki egy frissítés (Winter Update), mely az előzőekhez hasonlóan is szembeötlő változásokat nyújtott, a különböző bugok, framedropok és egyebek javítása mellett, plusz dolgok bevezetésével. Megjelentek a főleg Battlefield 4-ből már ismert ribbonok, melyeket plusz XP-ért lehet majd a medálok, kódexek, és dögcédulák mellett gyűjtögetni, valamint a class-okat 10 helyett most már 50 szintig fejleszthetjük. Egyszóval, a készítők próbálkoznak, hogy még a jövő hónapban megjelenő DLC előtt is kisebb újításokkal fenntartsák a játékosok érdeklődését, akik így különböző célok és jutalmak eléréséért küzdhetnek az esztelen mészárlás helyett. Na, de akkor a lényeg: Jön az első DLC! Mint azt – ha máshonnan nem is – a címből már mindenki sejtheti, a címe: They Shall Not Pass, (avagy „Nem jutnak át!”). Egy új helyszín világa tárul majd elénk, ami nem más, mint a francia front, így a meglévő nemzetek hadserege mellett immáron franciákkal is tudunk harcolni, akik jellegzetes, kék egyenruhában jelennek majd meg és nem ismernek félelmet, ha hazájuk megvédéséről van szó. Igen, ismét fekete bőrű lesz a karakterünk, ami a némethez hasonlóan ismét furcsa. Tekintve, hogy nem volt jellemző színes bőrűek jelenléte az európai frontokon a készítők talán túlzásba vitték a polkorrektséget. Persze nem zavar ez senkit, de azért szembeötlő. Bár nem ez az egyetlen történelmi szempontú baki, amit számon lehetne kérni, lássuk be azért a franciák hurcolhattak el toborozhattak férfiakat katonai szolgálatra az afrikai gyarmatokról. Mivel azonban csak egy játékról van szó és karakterünk bőrszíne nem fog változtatni a hitbox-on, vagy azon, hogy mérgedben a kontrollert a képernyőbe hajítod-e vagy sem, lássuk inkább miből is áll majd a DLC: Négy új pálya A meglévők mellé négy új map válik elérhetővé, melyek többé-kevésbé az eddigiektől eltérő hangulatot és légkört teremtenek majd a játékosok számára. Mind a négy harctér nagy franciaországi csaták helyszínéül szolgált az első világháborúban, szóval a történelmi hűség ebben az esetben marad és működik. Nézzük is a pályák jellemzését az EA által közzétett képek és leírások alapján: Verdun Heights A verduni csata során bevetett tüzérség töltetei hatalmas erdőtüzeket eredményeztek, így a játékosoknak csöppet sem könnyű körülmények között kell majd harcolniuk. Félhomályos látási viszonyok mellett a mindenféle akadályokkal és szögesdrótokkal tűzdelt pályán kell majd fedezéket keresni, túlélni és szembeszállni az ellenséggel a győzelemért. A leírás és a kép alapján tehát véleményem szerint egy, a St. Quentin Scar városon kívüli részéhez hasonló mapot kapunk majd más fényviszonyokkal. Reméljük, hogy karakterünk nem gyullad majd ki állandóan a bokáig érő lángokba való lépéstől, amit a már meglévő pályákon is utálok. Fort de Vaux A Vaux erőd birtoklásáért folyó harcban a német és francia katonák mindent felhasználtak egymás kitakarítása érdekében, így a játékosok is készíthetik a szuronyokat, gránátokat és a lángszórókat, hogy felvegyék a harcot a labirintusokat alkotó homályos, nedves kőfolyosók és a sötét termek falai között. Nem árt, ha nyitva tartjuk majd a szemünket és mindig figyeljük a sarkokat. Végre egy kis CQB! Soissons Ezen a pályán a 10. Francia Hadsereg tagjaiként lesz lehetőségünk visszafoglalni Soissons városát. Tankok, repülőgépek, és persze gyalogság csap majd össze a gyönyörű francia kisvárosi környezetben egy forró nyári nap kora reggeli óráiban olyan zajt csapva, amitől csak a mennydörgés hangosabb. Szerintem ez hangulatban szintén a St. Quentin Scar kisvárosos részéhez hasonlít majd (ahol az ép malom áll középen egy domb tetején). Rupture Az Aisne-folyó kulcsfontosságú hidainak elfoglalása közben a franciák korábbi tankcsaták helyszínén találják magukat, ahol már a természet visszavette az uralmat és pipacsok nőtték be a rozsdás acélgépek roncsait. A virágok miatt talán nyugodtnak tűnhet a környezet, de a roncsok közötti útvesztő egyben kiváló hely egy rajtaütésre. A Fontenoy városa fölött lenyugvó nappal egy időben a harc megkezdődik. Sunyi, idegeket nem kímélő pályának ígérkezik, ahol nem árt ha gyakran nézünk majd a hátunk mögé. Új játékmód: Frontlines Ebben a játékmódban a már meglévő Conquest és Rush mintegy keverékeként kell majd bázisvonalakért küzdenünk. Mindkét csapat egy zászlóért harcol majd egyszerre, amit ha valamelyik fél elfoglal, a frontvonal a következőre ugrik. Az ellenfél főhadiszállásának elfoglalásával a játék átalakul Rush-stílusúvá, mikor is távírók feletti uralomért megy majd a harc. Egyszerre lesz taktikus és pörgős. Új Behemoth: Char 2C tank Ez a hatalmas gépszörny lesz az új behemoth, melyet a vesztésre álló csapat kaphat meg egyben a lehetőséggel, hogy fordítson a csata végkimenetelén. A nem kötött pályás szárazföldi mozgás miatt véleményem szerint az ezt birtokló oldal lényeges fölényre tehet majd szert a bázisfoglalások és egyéb offenzívák terén, ha hozzá értőek ülnek benne. Új jármű: St. Chamond tank A francia haderő birtokolta a legerősebb páncélzattal ellátott tankot a szövetségesek oldalán, mellyel immáron lehetőségünk nyílik csatába szállni és aprítani a központi hatalmak katonáit. Meglátjuk azonban mennyire lesz mozgékony és sebezhető. Új Elite Class: Trench Raider Egy teljes egészében közelharci elite class-t is kapunk, mellyel szegecselt buzogánnyal és gránátarzenállal söpörhetjük ki a lövészárkok nem kívánatos elemeit. Akik ráéreznek, biztos véres mészárlást rendeznek majd. Már látom is magam előtt az egyik kezével csépelő, másikkal gránátokat hajigáló ámokfutókat. Új rögzített fegyver: Siege Howitzer A Field Gun-hoz hasonlóan egy gyalogos tudja majd működtetni. Indirekt célzási rendszerrel ellátott fegyver lesz, úgy, mint a mortar és a tüzérség, így feltehetően komoly pergőtüzet lehet majd vele zúdítani a stratégiailag fontos helyekre. Bázisfoglalások támogatásánál jól jöhet majd. Két új Operation A The Devil’s Anvil és a Beyond the Marne hadműveletek keretein belül hatalmas tankcsatákban való részvételt és intenzív közelharcot ígérnek a fejlesztők, de ennél többet sajnos még nem árultak el egyikről sem. Mindezek mellett 9 új fegyvert is tartalmaz majd a kiegészítő, melyek közt automata fegyver, ismétlőpuska és új közelharci fegyver is helyet kap, valamint továbbfejleszthetjük karakterünket és persze az újabb célok – amikért Franciaország szabadsága mellett harcolhatunk majd –, új medálok, dögcédulák és kódexek lesznek majd. Személyes véleményem szerint megéri majd bővíteni prémiumra, hiszen ez egy egészen bőséges DLC, sok tartalommal és ezen kívül lesz még legalább három. Bár megvallom őszintén, nekem az eleje óta hiányzik egy havas pálya, azt majd valószínűleg az orosz fronton fogjuk megkapni, így még várni kell a véres hóra.

The post Jön az első Battlefield 1 DLC: They Shall Not Pass – részletek appeared first on Hessteg.



The Wailing – [Goksung] (2016) – kritika

Sokan gondolják úgy, hogy az ördögűzős horrorfilmekből már pont elég. A klasszikus 1973-as Ördögűző óta ugyanis nem egy film készült a témában, de az én szememben egy sem volt méltó a nagy elődhöz. Egészen addig, míg meg nem tekintettem a 2016-os dél-koreai The Wailing-et. A történet szerint egy kis dél-koreai faluban egyszer csak megjelenik egy furcsa járvány. A betegek először kiütésesek lesznek, majd megőrülnek, és lemészárolnak bárkit, aki olyan balszerencsés, hogy pont rossz helyen van, akár a saját családjukat is. A szörnyű események kezdete egybeesik egy különös japán idegen érkezésével, aki így a gyanú középpontjába kerül. A járvány ügyében kezd nyomozni főhősünk Jong-goo, egy helyi rendőr. Nyomozása során fokozatosan egyértelművé válik, hogy olyan erők vannak az egyre szaporodó horrorisztikus történések hátterében, amiket Jong-goo egyáltalán nem ért. Pedig nagyon jó lenne értenie, mi történik, mert hamarosan nagyon személyes tétje is lesz annak, hogy rájön-e a rejtélyek nyitjára, mivel kislánya is megbetegszik. Ez a szál az, ami igazi drámát is be tud hozni a filmben, ami így nem csak hagyományos értelemben vett horrorként működik. Egy tipikus (amerikai) horrorfilmben itt szokott eljönni az a pillanat, mikor a főhős találkozik valakivel, aki pontosan elmagyaráz neki mindent. Mi merre, hány méter, milyen varázslat ez, mi történik, miért történik, hogyan lehet megállítani. De ez nem egy ilyen film. Egyik nagy erénye pont az, hogy bár láthatóan sokrétű hiedelemvilág áll mögötte (a rendező állítása szerint koreai és nepáli népi hiedelmek inspirálták a történetet, de keresztény elemek is vannak a cselekményben), ez egyáltalán nincs megmagyarázva, és ettől lesz átélhető, és izgalmas a film hangulata.  A legteljesebb természetességgel végzi el a sámán a rituáléját az ördög elűzésére vagy jelenik meg az öreg japán főhősünk álmaiban anélkül, hogy bármilyen bölcs mellékkarakter megkísérelné megmagyarázni, pontosan mi folyik itt. Így tudjuk átérezni főhősünk szorongató helyzetét: ahogy ő sem, mi sem tudjuk mit gondoljunk, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Pedig az idő sürget. A fent említett ázsiai alapok miatt nehéz bekategorizálni a filmet hagyományos amerikai horror-alműfajba, és ez így van jól. Bár a bevezetőben ördögűzésről szóló filmként hivatkoztam rá, keresztény értelemben vett ördögűzés nem történik a filmben, és az is bizonytalan, hogy a film rémalakja mennyiben azonosítható a (keresztény) ördöggel. Tulajdonképpen ugyanolyan jogos rá simán okkult-horrorként hivatkozni, mint amilyen jogos az ördögűzéses tematikát emlegetni, de a zombik emlegetése is helyénvalónak tűnik. A lényeg azonban nem ez. Az lényeg az atmoszféra és a bizonytalanság. Teljesen bele tudod élni magad a film képileg sokszor gyönyörűen megkomponált világába, a bizarr és érthetetlen, maga rendszerében mégis logikusnak tűnő szertartások és babonák közegébe. Néha ugyan úgy érezni, hogy nyújt egy biztos fogódzót a rendező, de többnyire pár jelenet múlva az a fogódzó is bizonytalanná válik. Ezzel pedig azt a ritka hatást sikerül elérni, hogy még napokkal a film megtekintése után is el-eltűnődik az egyszeri néző azon, hogy pontosan mit is látott. Mert válaszok a film végén sem lesznek, a befejezés pont annyira nyitott, ahogy egy ilyen filmhez illik. A készítők nagyon helyesen úgy gondolták, hogy ha az ismeretlentől való félelem mozgatta a történetüket, kár lenne pont a végére megvilágítani mindent. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire nem tipikus horrorfilm a The Wailing. Pont ezért jó ilyeneket nézni, ha unod már a futószalagon gyártott horrorkliséket és a happy end-et.

The post The Wailing – [Goksung] (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Pofoncsata (2017) – kritika

Számtalanszor volt már róla szó, hogy néha mennyire jólesik az embernek beülni egy ‘azt kapod amit vársz’ filmre. Ebbe a halmazba tartozik minden olyan alkotás, ami a trailer első 20 másodperce alapján az elejétől a végéig tökéletesen megjósolható, de olyan szinten, hogy még a “fordulatok” sorrendjét is simán meg tudjuk tippelni. Nos, a Pofoncsata pontosan ilyen film. Nem tartogat meglepetéseket, nem operál újszerű megoldásokkal, nem akarja megváltani a világot, még csak különösebb mondanivalót sem rejteget magában. Tulajdonképen egyszerű, mint a faék, de talán pont ezért működik. Richie Keen pedig ért a vígjátékokhoz, hisz rendezett ő Goldber család-ot, vagy épp Felhőtlen Philadelphia-t, s ez utóbbiban már igazgatta az itt is főszerepet vállaló Charlie Day-t. Klisésen úgy is fogalmazhatnék, hogy egy jól működő páros ismét összeállt, hogy… ..hogy letegyenek az asztalra egy vígjátékot, ami ugyan kissé felemásra sikeredett, de egy dolog biztos: másfél órára kikapcsolta az agyam, ennél többet pedig nem vártam – hisz tudtam előre, hogy nagyjából mire számíthatok. Ennek ellenére kétszer is meglepődtem: egyszer a film első felén, aztán a másodikon. Andy Campbell (Charlie Day) egy igazi nyúlbéla, nem mellesleg angoltanár. Ez még önmagában bocsánatos bűn, az már kevésbé, hogy alátesz a töritanárnak, Mr. Strickland-nek (Ice Cube), aki küzd némi agressziókezelési problémával. Ennek következtében a felmerülő problémát sem vitaest keretében óhajtja rendezni, hanem annál sokkal stílusosabban: egy iskola utáni bunyóban akarja le (és át) rendezni a problémát, no és Andy arcszerkezetét. A konfliktus tehát adott és az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége: megkezdődik a kákabélű Campbell órákon átívelő kínlódása, őt ugyanis csak egy cél vezérli: akárhogy is, de elkerülni a bunyót – ahol természetesen esélye sem lenne. Köszönhetően annak, hogy ezúttal R besorolású vígjátékról beszélünk, a készítők keze sokkal kevésbé volt megkötve, mint ahogy azt a hasonszőrű filmekben megszokhattuk. Épp ezért érthetetlen kissé, hogy ezekkel a szereplőkkel (gondolok itt elsősorban Cube-ra és Jillian Bell-re), ilyen alappal, hogy sikerülhetett a film első fele ennyire humortalanra. Próbálkoztak, próbálkoztak, nem is ezzel van a gond, de valahogy nagyon nem állt össze a dolog a hangos röhögésekhez. Mindez azonban megváltozik, amikor átlendülünk a holtponton és elérkezik a bunyó ideje, itt számtalan olyan pillanatot kapunk, amin őszintén lehet nevetni egy jót – kérdés, hogy ezt miért nem lehetett ugyanígy a film elejével is, de a mostani vígjátékdömpingben én még ennek is tudtam örülni. A Pofoncsata tehát nem tartogat meglepetéseket. Vannak jobb és vannak kevésbé jó időszakai, a szerkezeti felépítése pedig éppoly klisés, ahogy azt előre várjuk: Campbell karakterfejlődése borítékolható volt, ezzel szemben a végső “csata” frappáns megoldásai kellemes és üde színfoltot jelentettek.  Én kellemesen szórakoztam, de tagadhatatlan, hogy nem ez az évtized vígjátéka.

The post Pofoncsata (2017) – kritika appeared first on Hessteg.



Ördögöd van – avagy, a gonosz a filmvásznon

Az emberiség történetét végig követi az Ördög. Találkozhatunk vele az irodalomban, regények lapjain vagy mondákban, szájhagyomány útján terjedő, falusi rigmusokban és a vallásban is. Nem véletlen tehát, hogy a mozgókép is igen korán magáévá tette az ember rettegett ellenfelét, a gonoszt. Popkulturális ikon, horrorfilmek és misztikus thrillerek fő karaktere. A gonosznak van valami ellenállhatatlan ereje ami az embert mindig is rabul ejtette. A félelem, rettegés és ehhez kapcsolódó rémes dolgok mindig is vonzották a nagyérdeműt. Korábban könyvekben sokkolt, idővel a színházakban majd a mozik termeibe is beköltözött. Az ember szeret félni. Vonzza a borzalom, ezt használják ki az alkotók is. A vásznon igen korán, már 1918-ban megjelent egy bizonyos To Hell With the Kaiser című vígjátékban. A 30 perces szösszenetben II. Vilmos császár az öngyilkossága után találkozik a pokolban az Ördöggel. Azt hiszem nem kell külön bemutatnom Roman Polanski életművének egyik legfontosabb darabját, a Rosemary gyermekét, amit a rendező felesége tragikus halála előtt egy évvel készített. A pszichotrillerben Mia Farrow-t környékezi meg a gonosz és így ő az Antikrisztust hozza világra. A roppant szorongató hangulatú film a korszak kiemelkedő darabja. Megkerülhetetlen klasszikus, a műfaj egyik legjobbja William Friedkin letaglózó műve, az Ördögűző. Az 1973-ban bemutatott és azonnal hatalmas port kavart moziban egy ártatlan lányt (Linda Blair) megszáll -állítása szerint- maga a Sátán, és pokollá teszi családja, főleg anyja életét. Az anya eleinte betegségre gyanakszik, de az orvosi vizsgálatokkal nem megállapítható furcsa kór tovább rombolja Regant így az anya (a kiváló Ellen Burstyn) a helyi templomban kér segítséget, és egy fiatal paphoz fordul elkeseredettségében. Ő, miután szembesül az állítottakkal, az egyház nagyjai felé fordul, akik egy veterán papot küldenek segítségére. William Peter Blatty regényének adaptációja olyannyira realisztikusra sikeredett, hogy az akkori világ mozirajongói csak úgy özönlöttek a filmszínházakba, majd sokkolva szédelegtek ki onnan. A film a mai napig is székhez szögez extrém gusztustalan képeivel és a kiváló alakításokkal. Folytatásai gyorsan felesébe merültek, egészen a most futó televízió sorozatig amely úgy tűnik képes új energiákat pumpálni a tetszhalott démonba. 1976-ban Richard Donner ránk szabadította az Omen-t, amiben a Sátán egy kisgyermek képében terrorizálja a Gregory Peck alakította nagykövetet és családját. A kultikus moziban olyan klasszikus jelentekkel találkozhatunk mint üvegtábla lenyeste fej, vagy templom keresztje által átszúrt pap. A sokkoló film nagy kasszasiker lett és további részek követték, természetesen egyre gyengébb minőségben. 1987 Alan Parker, és az Angyalszív éve. A misztikus thrillerben egy magánnyomozó Harry Angel (az akkor még felfutóban lévő Mickey Rourke) New Orleansban kutat Louis Cyphre (Robert De Niro) megbízásából egy eltűntnek vélt énekes után, és egyre sötétebb dolgokra bukkan. A rejtjelekkel és utalásokkal teli, nyomasztó hangulatú mozi a 80-as évek egyik ismert darabja. Alan Parker (Evita, Madárka) rendező és a két színész munkája mai napig kedvelt darab a pokoli filmek sorában. A kult rendező, John Carpenter (A dolog) szintén 1987-ben szentelt egy kis időt a gonosznak a Sötétség fejedelme című filmjében. Egy pap (Donald Pleasence) kér meg egy fizikust és tanítványait egy ismeretlen eredetű zöld anyag vizsgálatára, melyről csakhamar kiderül, hogy okkult dolgok forrása és a világ végét jelentheti. Az anyag megszállva az egyik lányt, s azt átváltozva, maga az Antiisten érkezését hivatott segíteni. Carpenter úgynevezett “Apokalipszis-trilógiájának” középső darabja a VHS-korszak egyik klasszikusa. Még egy klasszikus, démoni vígjáték is emlékezetes 87-ből, George Miller rendezésében az ördögi Jack Nicholsonnal a főszerepben. Az Eastwick-i boszorkányok-ban Nicholson egyszemélyes jutalomjátékával brillírozik három díva (Cher, Michelle Pfeiffer valamint Susan Sarandon) között mint Daryl Van Horne, aki az unatkozó hölgyek életét kavarja meg alaposan. A csibészes szerepre tökéletes választás volt az örök Joker. 1991-ben, Stephen King regényének a Hasznos holmiknak filmes adaptációjában egy titokzatos alak érkezik Castle Rock csendes kisvárosába, ahol boltot nyit, és mindenki hőn áhított vágyát kínálja. A népszerű üzlet tulajdonosa, Leland Gaunt (Max Von Sydow) az áruért cserébe csak egy kis csínytevést kér valamely lakó ellen. Az eleinte ártatlannak tűnő események egyre inkább eldurvulnak, így a helyi seriffnek (Ed Harris) bőven akad dolga. A könyvtől azért messze elmaradó alkotás szintén a videózás szerelmeseinek kötelező tékás kölcsönzése volt. 1997-ben Taylor Hackford rendező a mozi történelmének egyik legjobb regényadaptációját hozta tető alá Al Pacino és Keanu Reeves főszereplésével Az Ördög ügyvédje-ben. A történetben egy sikeres ügyvédbojtár, Kevin Lomax (Reeves) kihagyhatatlan ajánlatot kap a titokzatos John Miltontól (Pacino), hogy dolgozzon az ő cégének. Az ifjú ügyvéd így párjával Floridából New Yorkba költözik és egyre több súlyos ügyet vállal. Amíg őt lassan elnyeli a munka, fiatal feleségét a depresszió keríti hatalmába és félő, hogy a fényes karrier tönkreteszi életüket. Nem is sejtik, hogy mind emögött Milton szó szerint ördögi terve áll. Al Pacino és Keanu Reeves életük egyik legjobb, a mai napig etalonnak számító filmben brillíroznak olyan mellékszereplőkkel körítve, mint Charlize Theron és Craig T Nelson. Kedvenc grazi Terminátorunkat is megérintette a Sátán kénköves lehelete, méghozzá az End of Days-ben, 1999-ben. Arnoldunk egy nyomozót alakít, (Jericho Crane) aki miután megment egy merénylettől egy bankárt (David Byrne) hamarosan furcsa dolgok közepén találja magát, ahol egy lány élete lesz a tét.  A kritikusok által lehúzott filmben egy fáradt Schwarzeneggert látunk, aki magához képest nehezebben birkózik meg a feladattal. A misztikus thrillert a Universal készítette, és közepesen jól sikerült, okkult akciófilmként került a filmes nagykönyvbe. Szintén 1999 szülötte Polanski másik e témába vágó filmje, ami egy igazi megosztó alkotás, nekem személyes kedvenc. A Kilencedik kapu okkult témájú mozi a könyvtárak birodalmában. A részben a The Club Damas című regényből készített filmben Johnny Depp alakítja Dean Corsot aki egy titokzatos könyv után kutat mely állítólag a Sátán keze nyomán született. A nyomozás előrehaladtával Corso egyre sötétebb és veszélyesebb ösvényekre lép. Polanski filmjének legnagyobb erénye a könyv, mint kultúrtörténeti alap prezentálása. A vászonról szinte lejön a lapok illata, tapintása és a könyvtárak világának titokzatos sokszínűsége. A viszonylag lassú film inkább szűk berkekben lett siker. Mel Gibson 2004-ben olyasmit tett amit kevesen, vagy senki soha azelőtt. Filmre vitte eredeti, arámi és héber nyelven Krisztus Passió-ját. A vallási horrorban amit sokan gyűlöltek, de még a Vatikán is elismert a lehető legrealisztikusabban ábrázolja Krisztus szenvedéseit és ezzel a valaha készült legdurvább, legőszintébb és legkegyetlenebb emberi szenvedést ábrázolta. A Megváltó haláltusájában bibliai ismereteinknek megfelelően megjelenik a Sátán, hogy megkísértse Isten fiát, aki ellenáll. Az ikonikus jelenetben Gibson női karakterre bízta Sátán megjelenítését, és ezzel a lehető leggroteszkebb módon, mégis tökéletesen sikerült vászonra álmodni a Gonoszt. Mondhatjuk, hogy a Passió a legek mozija? 2005-ben a Mátrixot követően Keanu Reeves szállt szembe a pokolból özönlő rémségekkel a Constantine-ban. A nyomozó, John Constantine siet egy rendőrnő segítségére, aki cáfolja húga öngyilkosságát és hamarosan kiderül igaza van sőt, sokkal sötétebb dolgok állnak a háttérben. A vegyes fogadtatású film a pénztáraknál teljesített, a kritikusoknál már kevésbé. A B-filmek terén is akad azért dolga az Ördögnek. Ebbe a sorba illeszkedik tökéletesen az amúgy kiváló színész Nicholas Cage személyes agymenése a Ghost Rider széria. A fanatikus Cage nagy rajongását élhette ki a pokolból visszatérő, motoros bosszúálló szerepében. Az más kérdés, hogy szakmai körökben közröhely, a kasszáknál azonban nagy sikerrel vette az akadályokat a koponya fejű antihős. Nicholas Cage utóbbi éveiben alaposan letért a tőle megszokott vágányról és jó pár hasonló trash-el rémisztget, úgy mellesleg… Összességében elmondhatjuk, az Ördög pokoli jelenlétével hosszú ideje borzolja idegeinket: egyetemes művészet épül fel karakterére. A festészetben éppúgy megtalálható mint zenében, együttesek veszik fel nevét, vagy okkult szekták berkeiben találkozhatunk az alvilág urával. Lucifer örök és biztos vagyok benne, amíg létezik emberiség, és létezik művészet, ő rendre jelen lesz.

The post Ördögöd van – avagy, a gonosz a filmvásznon appeared first on Hessteg.



Jön Stephen King és J.J. Abrams sorozata, a Castle Rock

What a time to be alive… végre-valahára elértünk arra a szintre, hogy egy-egy sorozatot legalább annyira várunk, mint egy mozifilmet és nem csak azért, mert végre lesz mivel elütni az időt hosszútávon, hanem azért, mert az utóbbi években rendesen el lettünk kényeztetve. Hisz gondoljunk bele, régebben -és még csak nem is túlságosan messzire visszamennünk- nem volt divat az, hogy iszonyatos pénzekből készítsék a szériákat. A cél elsősorban az volt, hogy egy jól összerakott, izgalmas pilotot követően ugyanazt tolják le a torkunkon újra meg újra, akár évadokon keresztül. A csomagolás persze mindig különbözött egy picit, de egy sci-finek induló szériánál sem volt ritka, hogy részenkénti nyomozós cuccá vált igen hamar. (és ezt bármilyen műfajra simán rá lehet húzni). Aztán valami megváltozott, az ezredforduló után. Előbb 2004-ben a Lost kezdett egy mindennél drágább epizóddal, majd szép lassan az HBO letarolta a mozifilmes színvonalú sorozataival a piacot és ez a tendencia azóta is egyre erősödik, olyan címekkel, mint a Trónok harca, a Westworld, sőt, más tévétársaságok és streaming szolgáltatók is észbe kaptak az elmúlt időszakban, így jöhettek létre az olyan sorozatok, mint a Marco Polo, vagy a Stranger Things (csak érdekességképp: a legdrágább széria még mindig a Vészhelyzet, ahol 13 millió dollárt kóstált egy-egy epizód elkészítése). A Netflix mellett a Hulu is lát fantáziát ebben a trendben, gondoljunk csak a tavalyi 11.22.63-ra, amelyet Stephen King művéből adaptáltak, James Franco főszereplésével, egy 8 részes minisorozat formájában. A dolog olyannyira jól működött, hogy ezúttal már nagyobb tervben gondolkoznak, és azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem hangzik rosszul, sőt. A Castle Rock elnevezésű széria egy antológia lesz (több évados, évadonként változó csapattal), ahol a közös pont a néha újra és újra felbukkanó szereplőkön kívül a helyszín lesz: Castle Rock. Aki gyakorlott King olvasó, annak bizonyára ismerősen hangzik a (valójában nem létező, Maine állambeli) kisváros neve, amely számtalan műben fellelhető, a teljesség igénye nélkül megjelenik például a The Dead Zone, a Cujo, a The Body, az Uncle Otto’s Truck, a Mrs. Todd’s Shortcut, a The Dark Half, a The Sun Dog, vagy épp a Needful Things című Stephen King művekben. A sorozathoz érkezett egy friss-ropogós teaser is, amiből ugyan sok mindenre nem derül fény (és akkor még finoman fogalmaztam), de hangulatkeltésnek épp megfelelő – egy teasertől pedig nem is várunk többet. A projekt egyelőre rendkívül kezdeti fázisban van (egyelőre még a forgatás időpontja sem ismert, nemhogy a bemutatóé), de azt hiszem nyugodtan lehetünk bizakodóak, hisz a J. J. Abrams – Stephen King párosítás elég jól hangzik és a Hulu tavalyi minisorozata is beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Hogy a Castle Rock-ban minden King mű megelevenedik majd, amelyikben a helyszín szerepel, talán az a legnagyobb kérdés, nemsokára kiderül, ahogy az is, hogy ezúttal is sikerül-e világsztárokat megnyerni a Hulu-nak a szériához.  

The post Jön Stephen King és J.J. Abrams sorozata, a Castle Rock appeared first on Hessteg.



Páncélba zárt szellem (1995) – kritika

Elég sok ember életében volt egy időszak, amikor rajongott a mangákért. Ez elég nagy valószínűséggel a Dragon Ball, Pokémon vagy a Sailor Moon hármas közül volt. Mivel Hollywood most megpróbálja a japán rajzfilmek világát adaptálni – ebből is egy a Marvelhez hasonló pénztermelő univerzum legyen – ideje, hogy megnézzük, milyen lehetőségek, történetek vannak ebben a világban. Március 30-án bemutatják a legendás Ghost in the Shell amerikai remake-jét. Az eredeti egy 1995-ös japán manga, ami nagyon gyorsan kultstátuszba emelkedett, méltán kiérdemelve ezt a titulust. Szögezzük le az elején, nem egy könnyű darab. Azon ritka művek közé tartozik, amikor a vége felirat után az ember elgondolkodik a látottakon, hallottakon. A történet a 4. világháború után játszódik. Az emberek számára reális lehetőség lett, hogy gépiesítsék magukat, ezáltal fejlesztve testi és szellemi képességeiket. A főszereplő a rendőrség 9-es osztályának őrnagya, Kusanagi Motoko aki valaha ember volt, de mostanra már kiborgnak számít. Az osztály feladata, hogy felkutassák azokat a bűnözőket, akik más emberek agyának a meghackelésével ráveszik őket, hogy bűncselekményeket kövessenek el. A fő keresett személyük a Bábjátékos, aki a legveszélyesebb és legügyesebb bűnöző. Kezdjük az elején, film rég nem gondolkodtatott el ennyire. Sok tekintetben megelőzte a korát. Rengeteg olyan kérdést felvet, ami még 1995-ben puszta fikciónak tűnt, de ma már nagyon is valóságos. Sok sci-fi olyan világot mutat be, ahol sok mindent már fejlett informatikai eszközökkel irányítanak, és a történet konfliktusa, hogy ezek az eszközök önálló életre kelnek, vagy elromlanak. A Ghost in the Shell nem elégszik meg a konfliktus bemutatásával és megoldásával, ennél jóval többre törekszik. Ebben a szellemiségben sok hasonlóság van Asimov műveivel, vagy akár a Szárnyas Fejvadásszal. Több gondolati egységre osztható a film. Az első gondolatiság ijesztően valóságos képet fest a mai világról. Napjainkban a közösségi oldalak megkerülhetetlen tényezővé váltak. Sokan képeket töltenek fel, becsekkolnak hol voltak, kiírják, mit csinálnak stb. Nem gondolnak bele, hogy ezzel sok mindent elárulnak magukról, kiismerhetővé válnak a szokásaik, egyre könnyebben megjósolható, hogy hova fognak menni. A rosszabbik eset, amikor a közösségi oldalakon töltött idő a való élet rovására megy. Sok kutatót még jobban foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz a társadalommal, ha tagjai sokkal több időt töltenek a virtuális térben most, hogy a virtuális valóság egyre közelebb van hozzánk. Vajon egy idő után már nem tudják majd az emberek megkülönböztetni a valós emlékeket a virtuálistól? Ezzel a kérdéssel a film is foglalkozik. Az egyik szereplőnél felmerül a kérdés, hogy az emlékei nem valódiak, csak kreáltak. Vajon, ha már ennyire hálózatra kötöttek leszünk, akkor velünk is ez történik? Maradva ennél a szereplőnél, akinek a felesége válik tőle, és az ügyvéd se engedi, hogy lássa a lányát. Mivel megismert egy idegent, aki adott neki egy vírust, aminek a segítségével bele tudott nézni a felesége a fejébe. Nem ismerős? Ma már bírósági tárgyalások dőlnek el azzal, amit a közösségi oldalakon írunk üzenetben. Abban a jelenetben, ahol Kasunga őrnagy arról beszél, miből épül fel, az teljesen jól leírja, mi is a szocializáció lényege. A társadalomtudományok egy ágának a művelői, sokat elmélkedtek azon, hogy miből is áll az ember. Minden ember egyedi fizikai vonásokkal rendelkezik, ami megkülönböztethetővé teszi őket. Ezenfelül a gondolataik azok, amik megkülönböztetik még őket. Ezek által leszünk megismételhetetlenek. De a gondolatainkat, világnézetünket a különböző hatások formálják, mivel a közhiedelemmel ellentétben az ember szocializációja nem áll meg ott, amikor elköltözik otthonról, hanem egész életünkben tart, a munkahelyen, barátaink körében, és családjában, ahol már szülővé válik. Természetesen, szóba kerül itt a származástudat, ami most nagyon is aktuális, itt gondolva a whitewashing problémakörre. Dióhéjban annyi, hogy fehér színészek kapnak nem fehér szerepeket, lásd: Egyiptom istenei című filmben, ahol Gerard Butler játssza az egyiptomi alvilág istenét. Ennek az egyik legnagyobb vitája a Ghost in the Shell remake-je, mivel az anime rengeteg rajongója szerint fontos szempont az, hogy Kusanagi őrnagy japán testet választott. Az ellentábor szerint az anime szereplői hasonlítanak kaukázusi fehér emberhez, így nem számít, hogy milyen nemzetiségű színésznő játssza a főszerepet. Mivel ezek a kérdések, amelyeket a film boncolgat, annyira univerzálisak, hogy véleményem szerint teljesen lényegtelen, milyen etnikumú színésznő játssza az őrnagyot, vagy a film bármelyik karakterért. A másik fő kérdés, ami lenyűgözött engem  az az hogy a mesterséges intelligenciánál, nem csak azon megy a tanakodás, hogy minek tekinthető a mesterséges intelligencia hanem, hogy mi az élet. Ez leginkább a Bábjátékossal történő beszélgetés során érzékeljük. Az a filozófiai mélység, amit érintenek nem igazán tapasztalható a tömegfilmben, de sok szerzői filmben sem. Valóban gondolkodjunk el hallottakon. Mi az élet? Miből áll? A tudománynak van válasza, de valóban az a helyes válasz? Tudjuk-e bizonyítani, hogy intelligens élet vagyunk, annak ellenére, hogy a bizonyításunk a saját elképzelésünk, ami nem tekinthető objektívnek. Egy kis apró hibát tudnék felemlegetni, mégpedig a végét. Az addig pörgő történet egyszer csak összeomlik. Nem részletezném a spoiler veszély miatt. Maradjunk annyiban, hogy rossz érzésű kérdéseket vet fel. Miért így lett vége? Mi történt a szereplőkkel? De ha belegondol az ember, hogy van még folytatás, és összesen 3 évadnyi sorozat, akkor azért megnyugszunk, és már elkezdjük keresni a neten a folytatásokat. Összegezve a Ghost in the Shell meghaladta a korát, és olyan kérdéseket boncolgatott etikai és filozófiai vonatkozásban is, amiket 20 év elteltével nagyon is valóságosnak érzünk. Ebből kifolyólag nagy felelősség van a remake alkotóin. Két véget látok vagy egy ordas nagy bukta lesz a film és valószínűleg jó pár évig senki nem fog próbálkozni klasszikus animet leforgatni, vagy ez lesz az új Mátrix, ami újraírja filmezés szabályait, és mindemellett utat enged a többi animenek, és a képregényfilmek mellett kapunk valami egyedibb világot.

The post Páncélba zárt szellem (1995) – kritika appeared first on Hessteg.



Két éves a Magyar Filmadatbázis

Két évvel az indulása után mérföldkőhöz érkezett a legnagyobb hazai filmadatbázis. Hosszas megelőző munkálatok után két éve startolt el a Mafab.hu azzal a céllal, hogy a cseh, az angol, a francia, a német, vagy a spanyol filmadatbázisok mintájára egy közösségként fogja össze a hazai filmrajongókat, és szolgáltasson számukra olyan információkat, melyeket korábban nem olvashattak anyanyelvükön. “Nagy örömmel mondhatom, hogy egymillió havi látogatónk átlagosan három millió alkalommal nyitja meg a Mafab filmadatlapjait” – árulta el a portál igazgatója és tulajdonosa, Bagin András, aki szerint már közel vannak ahhoz, hogy olyan oldalt hozzanak létre, melyet ugyanolyan előszeretettel böngésznek majd a hazai látogatók, mint az angol, illetve angolul tudó felhasználók a filmes körökben referenciaként hivatkozott imdb-t. A visszajelzések erre engednek következtetni az igazgató számára. Bagin elmondta, hogy örömmel és büszkeséggel tölti el az a tendencia, hogy a Mafab.hu egyre több cikkben és online bejegyzésben jelent forrást és hivatkozási alapot, de köszönetet mondott a portál több tucat aktív önkéntes szerkesztőjének is, akik hónapról hónapra értékes munkájukkal járulnak hozzá az adatbázishoz, és egyúttal versenybe szállnak a nyereményekért a pontgyűjtő akcióban. Az évforduló jegyében néhány hete exkluzív megállapodást kötött a Hetifilm.hu és a Mafab.hu, melynek értelmében a Magyar Filmadatbázis felhasználói hetente egy filmet ingyen nézhetnek meg a hazai video-on-demand piacára 2015-ben betörő portálon, de az ígértek szerint további újdonságokra is számíthatnak a látogatók. Idén ugyanis hagyományteremtő jelleggel az oldal meghirdeti a MAFAB FILMES DÍJAKat, melynek keretein belül értékes jutalomban részesülhetnek majd egyebek mellett a magyar filmadatbázis felhasználói, a magyar nyelvű filmes blogok és vlogok, de szavazást írnak ki a legjobb hazai filmre és magyar filmes személyiségre is.

The post Két éves a Magyar Filmadatbázis appeared first on Hessteg.



Neon démon (2016) – kritika

Nicolas Winding Refn, Dánia egyik legfelkapottabb rendezője az álomgyárban eddig a Bronsonnal (Tom Hardy remeke) és a Drive-al (Ryan Gosling) alaposan beleverte magát a köztudatba. Két egyáltalán nem hétköznapi filmje gyorsan emelkedett kultikus státuszig és sikerre vitt két színész karriert. A hirtelen jövő, hatalmas elvárások alaposan meg szokták nyomni az alkotói vénát és sok esetben hamar elapad az ihlet. Refn filmjeinek egyedisége lett a csapdája is. A Drive ikonikus jeleneteivel, azok lassú melankolikusan drogos élményével olyasmit tettek a néző elé, amit nagyon nehéz jól ismételni. Nem is jött össze. 2013-as filmje, a Csak Isten bocsáthat meg ismét Goslinggal a főszerepben hatalmasat bukott. A Drive-hoz képest is belassult, unalmas és végtelen buta mozi sokaknak okozott kínkeserves és csalódó perceket. Refn egészen 2016-ig csendesen várt újabb munkájával, majd egy fiatal modell kaotikus és totálisan elszállt világába dobott minket. Jól tette-e vagy sem, erről írok most. Refn egyfelől olyan mint Tarantino. Utóbbi a dialógusok mestere, ő maga pedig az audiovizualitás megszállottja. Már a Drive és a Csak Isten… látványa és elszállt képei no meg zenéi is azonnal levittek alfába, de a Neon Démon víziója maga a totális delírium. Jesse (a sokkoló Elle Fanning) modell karrierről álmodva érkezik Los Angelesbe, ahol különös szépségét azonnal felfedezi a szakma és csakhamar a modellvilág krémjében találja magát. Ami minden csak nem fényes Mennyország, hanem maga a rideg, taszító pokol. A konkurenciaharc és a szakma számtalan döbbenetes és taszító árnyoldalának megtapasztalása nem várt fordulatokkal tarkítják a lány életét. Hamarosan rádöbben itt már nem csak a kifutó neonfényének ragyogása a tét, hanem az élete. A Neon Démon nehéz mozi. Lassú, szürreális, erőszakos. Vizualitása döbbenetesen groteszk, iszonytató és mégis lenyűgöző egyszerre. Ez és a plasztikus színészek már-már földöntúlian idegen játéka adják az egészen rémálomszerű film kockáinak értelmét. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak bukás lesz a dolog és talán többet nem is akarnak hallani róla. Engem mégis furcsamód lenyűgözött. Cliff Martinez tökéletes zenei aláfestése, Natasha Braier félelmetesen egyedi vizuális megoldásai (Refn kizárólag női operatőrrel akart dolgozni a filmen, mert úgy vélte jobban átérzik az egészet) és a döbbenetes Fanning lány manga világot idéző, robotikus alakítása valamint a meglepetés mellékszerepő, Keanu Reeves undok és erőszakos karakterével sikeresen jönnek le a vászonról életünk egyik legsötétebb rémálmának megvalósulásában. A Neon Démon beáll az olyan megosztó filmek sorába mint a Showgirls, ahol alapból ingoványos talajon járunk és a lélek mélyére hatoló cselekmény sokszor gyomorforgató és sokkoló képei alaposan megtépázzák a nagyérdeműt. Sokaknak talán örökre feledésbe merül vagy remélhetőleg hamar kitörlődik ez az öncélú(nak ható) és gusztustalan film, de mások számára lehetséges ad valami olyan pluszt ami manapság is merésznek számít a mozi világában. Hasonló dolgokkal szembesülhetünk a francia Gaspar Noé filmjeinél is, hisz akárcsak ott, itt is mindösszesen egy dolgunk van. Eldönteni megtesszük-e azt az utolsó kis lépést mely elválasztja a normalitást az abnormalitástól és ha már úgy döntünk igen, akkor nagy levegőt véve nyitott szemmel alámerülni és hagyni magunkat beleveszni…

The post Neon démon (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Villámteszt: Far Cry Primal [PC]

Nehéz elképzelni, hogy egy modern lövöldözős játéksorozat sokadik része ne a közelmúltban, a jelenben, vagy esetleg a jövőben játszódjon, de a Far Cry Primal pontosan ezt teszi. A történet időszámításunk előtt 10.000-ben játszódik, ahol egy Takkar nevű ősember bőrébe bújhatunk. A sorozat sajátos egyedül-a-kegyetlen-ellenséggel-szemben játékmenete itt is fellelhető, egy kis újítással. A játék fő eleme viszont még mindig az open-world felfedezés. Az őskor primitív szférája roppant autentikus, köszönhetően a ruházatnak, a hangeffekteknek, illetve annak, hogy a karakterek egy teljesen egyedi, számunkra érthetetlen nyelven beszélnek, így tehát mindent a feliratokból tudunk meg. A játéktér hatalmas, tele veszélyekkel, és pont mint az őskorban, itt is konkrétan minden meg akar ölni. A történet elég egyszerű, a menj ide, öld meg ezt, gyűjtsd össze azt küldetésekre hamar rá lehet unni, de elég hamar rájön az ember, hogy a játéknak nem is ez a lényege. Takkar képes megszelídíteni a vadállatokat, ezáltal állati társakat szerezve maga mellé. Összesen 17 megszelídíthető állat van a játékban, egészen a vadkutyától kezdve az őskorra jellemző kardfogú tigrisig.  Ezek közül néhányat akár meg is lehet ülni, mint például a medvét és a mamutot. Ezenfelül amolyan törzsfőnök szerepet töltünk be a Wenja törzsben, aminek a létszámát mellékküldetések során gyarapítani tudunk. Ha mindez nem lenne elég, még a falunkban levő kunyhókat is tudjuk fejleszteni. A harcrendszer gyors, izgalmas és kidolgozott. A rendelkezésre álló fegyverarzenál is kiváló, amit kedvünkre fejleszthetünk. A játék nem kényszerít egy fegyver használatára, mert például a háromféle íj lehetővé teszi a nyilazást akár közelharcban is. Noha a nyersanyagok gyűjtögetése unalmasnak tűnhet, sokszor kaptam azon magam, hogy már legalább egy órája nem csináltam semmit a fehér oroszlán vadászaton kívül, annyira szerettem volna azt a dupla soros íjat. Mindössze néhány óra játék után háttérbe szorulnak a küldetések, és a felfedezés, vadászat, vagy egyszerűen a törzsek közötti harc veszi át a fő szerepet. Elvégre elég nehéz nem üldözőbe venni azt a ritka fekete jaguárt, ami még hiányzik a gyűjteményből. A ruházat, a környezet, még az ég is gyönyörűen kidolgozott, de ez semmi a hangeffektekhez képest. A leopárd egyedi hangja ahogy fut a prédája után, a méhek zümmögése egy méhkas körül, a csatakiáltások, vagy egyszerűen a természetes maga. Összeségében szerintem ez többnyire pótolja a történet és az főgonosz karakterek kidolgozottságának a hiányát, ami viszont egy enyhe visszalépés a Far Cry 4-hez képest.

The post Villámteszt: Far Cry Primal [PC] appeared first on Hessteg.



Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (2013) – kritika

“Barát, Kitaszított, Gyilkos”. Egész kicsi voltam még, amikor először láttam a klasszikusnak számító Gyilkosbálna című filmet Michael Anderson rendezésében , megjegyzem nem is igazán gyereknek való film volt ez már akkor sem, de valahogy a mi családunkban van valami megmagyarázhatatlan szenvedély az állatos filmek iránt, így megnézhettem. Onnantól kezdve úgy éreztem mindent tudni szeretnék erről a bámulatosan gyönyörű és intelligens élőlényről. A Blackfish című dokumentumfilmet nézve az első perctől kezdve érzem, hogy a gyomrom is görcsbe rándul, annyira beszippant magával a története. Főhőse Tilikum , aki egy családjától még gyermekkorában elrabolt orka, vagy ha így jobban tetszik kardszárnyú delfin/ gyilkos bálna. Gabriele Cowperthwaite rendező- producer előtt pedig megemelem a kalapom, hiszen valami olyan témához sikerült nyúlnia, amely egészen egyedülálló , valamint hihetetlenül bátor, hiszen egy hatalmas céget vesz kereszttűzbe, mely a tengeri emlősökből cirkuszi állatokat állított elő, minden etikai és jogi kérdést mellőzve, pusztán egy cél által vezérelve : pénzt termelni tonnaszámra. Több szempontból is zseniális a dokufilm szerkezeti felépítése, élő felvétellel indít, melyet a 911-segélyhívó diszpécserei rögzítettek, ezen jelentik be, hogy “baleset történt a Seaworld-ben, az egyik bálna megette az idomárját”…a diszpécser visszakérdez, “Hogyan, egy bálna megette az idomárját?, “Igen” hangzik a válasz, ez történt. Ezek után, már sejtjük, hogy nem egy happy ending-es történet, amit látni fogunk, mégis nagyszerűen ás le a rendező a történet kiinduló pontjáig és szépen lassan göngyölíti fel a szálakat, mégis mi történt, ami a  többszörös halálesetekhez vezetett. Tilikum egy hím gyilkosbálna, akit pár hónapos korában vadásztak le a Seaworld megbízásából 1981-ben , azzal a céllal, hogy majd látogatók tömegét vonzza be a Vízividámparkba. Tanúi lehetünk elrablásának első pillanatképeinek, az ember által kiötölt kegyetlen módszereknek, ahogy a halászok visszaemlékeznek, milyen érzés is volt egy kölyök gyilkosbálnát elrabolni a családjától. Igen, elrabolni, mert egyébként zárójelben megjegyzem a gyilkosbálnák soha nem hagyják el a mamájukat, egész életükben együtt maradnak, matriarchális családokban élnek, ahol a nőstények vezetik a többieket. Megszólalnak ezek után a Seaworld egykori idomárjai, megtudhatjuk milyen volt a 90-es években Seaworld idomárnak lenni, ez maga volt az álom és csoda, az összes idomár úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, mint álmai munkájára, az élet adta egyik legnagyobb lehetőségére, mellyel mindannyian örömmel és lelkesedéssel éltek. Elmesélik milyen volt együtt dolgozni ezekkel a fantasztikus élőlényekkel, nap mint nap. Igazi szerelem volt ez több idomár szerint is, hiszen ezt a fajta munkát csakis szenvedéllyel lehet végezni, egészen rendkívüli kapcsolat alakult ki közöttük és az orkák között. Megemlítik ugyanakkor mennyire borzasztó lelki teher volt nap végén otthagyni őket, hiszen az említett idomárok hazamehetettek munka után, ám az orkák nem, nekik nem maradt más mint éjszakai zárkába egy betonmedencébe gubbasztani, ahol nagyon gyakran egymáson vezették le napi feszültségüket. A nőstény orkák többször is Tilikumra támadtak, akinek nem volt hová menekülni, a kis medencében esélye sem volt, hogy valahogy megvédje magát. Szépen lassan kiderül számunkra tehát, hogy a boldognak tűnő, játékos orkák igenis frusztráltságnak és éheztetéseknek vannak kitéve, folyamatos abúzusnak az áldozatai, amely kicsit sem ad okot arra, hogy boldogok legyenek szűkös kis medencéjükben, nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy a szabadon élő példányok napi több ezer kilométert úsznak az óceánok végtelen vizében. Erre egy ilyen kis tankban semmi esélyük, vagy együttműködnek az élelem reményében, vagy marad az éhezés, büntetés. Fontos még megemlíteni, hogy a gyilkosbálnák rendkívüli intelligenciával valamint EQ-val ( Emotional Quotient) rendelkeznek, kutatások bizonyítják, hogy érzelmi életük, még az emberénél is mélyebb és összetettebb, ezt olyan MR vizsgálatokkal bizonyították, melyben az orkák agyát és annak bizonyos területeit tanulmányozták. Hamarosan megtudjuk, hogy Tilikumot három ember életének kioltásával hozták kapcsolatba, bár furcsa módon csak a legutolsó eset megtörténtekor (Dawn Brancheau- 2010) lép életbe az a határozat, miszerint az idomároknak elkülönítve kell maradniuk az orkáktól, a velük való testi érintkezést veszélyesnek és tilosnak minősítik. Itt kerül fel a történetben a pont az I-re hihetnénk, a szerencsétlenül járt Dawn emlékére alapítványt hoznak létre, mely az állatok jogaiért küzd a mai napig , így nagyon bölcsen azt is elismeri, hogy a kedves lány haláláért nem Tilikum tehető felelőssé, hanem az őt rabságban tartó óriáscég a Seaworld, akiknek még az is ráfért az arcukra , hogy Dawn-t tegyék felelőssé a saját haláláért. Néhány héttel ezelőtt pedig Tilikum is feladta a harcot, hiába minden aktivista szervezkedés-, kampányolás, nem sikerült elérni, hogy visszanyerhesse szabadságát, elpusztult a 35 éve rabságban tartott orka, aki most már „újra szabad” lehet. Tanulni lehet a Balckfish-ből és azt gondolom, hogy kell is, mert Tilikum esete is arról árulkodik, hogy a ma embere azt hiszi neki mindent szabad, ha pénzről/ jó üzletről van szó, nem számít a kivitelezés, vagy, hogy ezzel hány élőlényt foszt meg a saját természetes közegétől. Zárógondolatként pedig megkell , hogy említsem azt a tényt is, hogy soha semmilyen feljegyzés nincs a tudomány mai állása szerint arról, hogy szabadon élő orkák valaha is emberre támadtak volna.

The post Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története (2013) – kritika appeared first on Hessteg.



Visszatér a Nokia 3310

Évek óta az internetes meme-k alapkelléke A Nokia legendás mobilja: ha strapabíró telefonról, elnyűhetetlen eszközről esik szó, akkor biztos, hogy előkerül a 3310-es, ami még Chuck Norrisnak is túlságosan kemény dió. Persze az idő minden emléket megszépít, de kétségtelen, hogy a 3310-es maga a Nokia sikertörténete: pontosan erre szokták mondani, hogy jókor, jó helyen voltak és megalkották a kor tökéletes mobilját, ami kicsi volt, kompakt, jól össze volt rakva (hohó, de még mennyire jól!), egy hétig bírta az akksija és a 84 × 48-as monokróm kijelző minden célra tökéletes volt, főleg a Snake futtatásához. Aztán 126 millió eladott példány után szép lassan eljárt felette az idő, jöttek a színes kijelzős, majd az okostelefonok, de az internet népe nem felejt és a világháló azóta is életben tartja a legendát. Egészen mostanáig, mert nagyon úgy áll a helyzet, hogy a legenda visszatér. Feléled poraiból a Nokia, ahogy ezt már mi is megírtuk, február 26-án jön majd a nagy bejelentések napja, amikor is minden bizonnyal lerántják a leplet a Nokia 3-ról és a Nokia 5-ről is (a 6 és 8 már ismert, nem meglepő módon ez utóbbi lesz a cég új Androidos csúcsmobilja), mellette pedig ha minden jól megy, akkor a modernizált 3310-esről is. Hogy ez a modernizálás pontosan mit jelent, azt egyelőre még nem lehet tudni (ha van egy kis sütnivalójuk, márpedig miért ne lenne, akkor a leginkább emlékezetes részeihez nem nyúlnak a telefonnak), az viszont már tudvalevő, hogy az “új” 3310-es 59 eurós áron (nagyjából 19-20 ezer forint) lesz majd kapható. Ha belegondolunk, hogy az emberek mennyire vevők mindenre ami retro és ami visszahozza a régi szép napok emlékeit, akkor a siker már most borítékolható, remélhetőleg a Nintendo kiskonzoljával ellentétben a gyárak is felkészültek a rohamra és lesz elég készülék a piacon.

The post Visszatér a Nokia 3310 appeared first on Hessteg.



Mel Gibson rendezi a Suicide Squad 2-t?

Oké, hát ez a cím így leírva, még kérdőjellel a végén is egy merő képtelenségnek hangzik, pedig elhihetitek nekem, hogy nem egy átmulatott éjszaka borgőzös másnapjának elborult agyszüleménye ez, hanem egy olyan pletyka, ami futótűzként égette végig ma az internet legsötétebb bugyrait is. Az van ugyanis, hogy Mel Gibson visszatért. Sokan -köztük én is- már hosszú évek óta erre várunk, de most lett aktuális az elévülés és a Hacksaw Ridge volt a végső vezeklés, vagyis tulajdonképpen lehet, hogy csak az első, nagy lépés. Mert a dolog úgy áll, hogy Gibson-nak a teljes kebelre öleléshez még ezt-azt azért le kell tennie az asztalra, az igazán nagy pénzek a saját ötletekre majd csak ezután érkezhetnek. Az első ilyen feladat a Daddy’s Home 2 lenne, amiben Mel “csak” szerepelni fog (de azért érezzük, hogy ez nem feltétlen az a film, amiért ő ácsingózik). A The Hollywood Reporter viszont egy ennél sokkal, de sokkal érdekesebb pletykát szellőztetett meg, amitől első hallásra felállt a szőr a hátunkon, de aztán eljátszottunk a gondolattal, ízlelgettük… szóval erről lenne szó: Warner Bros. is courting (Mel Gibson) to helm Suicide Squad 2 and the sides are early in talks, The Hollywood Reporter has learned. No official offer has been made nor has any commitment. Sources say that Gibson is familiarizing himself with the material. Szóval a Warner megkezdte a hadjáratot, hogy Mel vállalja el az Öngyilkos osztag második részének a rendezését. Álljunk meg egy pillanatra és tételezzük fel, hogy elvállalja. (az a Mel Gibson, aki a földbe döngölte a DCEU filmeket még ősszel, miszerint ennyi pénzből ő leforgat öt filmet, és a Batman vs. Superman tulajdonképpen egy rakás sz*r úgy ahogy van). Elsőre ugyan szinte összeegyeztethetetlennek tűnik Gibson és a SS (nem az az SS…), de ha mégis rábólintana, én biztos vagyok benne, hogy egy eszement jó filmet faragna, pont olyat, amire a DCEU-nak most baromi nagy szüksége lenne. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy ehhez nem csak az kell, hogy ő beszálljon, hanem az, hogy a Warner és Zack Snyder kiszálljanak. Ha nem kap (nagyjából) szabad kezet Gibson, akkor mit sem ér az egész, s ugyanígy igaz az is, hogy ha továbbra is erőltetik a PG-13-at az Öngyilkos Osztagnak, akkor a folytatásból sem lesz olyan film, amilyet a csapat megérdemelne. Hogy aztán lesz-e valami az egészből, az persze nagyon jó kérdés, én örülnék, mert felpezsdülne a DC, de könnyen lehet, hogy nem tudnak megegyezni, sőt, bármikor robbanhat Mel, és eltüntetheti magát újabb 5-10 évre. Az biztos, hogy ha összejönne az üzlet, akkor ez lenne hosszú évek óta az első olyan DC film, amit tűkön ülve várnék.

The post Mel Gibson rendezi a Suicide Squad 2-t? appeared first on Hessteg.



Egy hétig ingyenes az Origin Access

Még a Denuvo hasznosságát kitárgyaló cikkben említettük, hogy az Electronic Arts megoldása milyen remek alternatíva és egy továbbfejlesztett változata erőteljes lépés lehetne a kalózkodás teljes visszaszorításában. Miről is van szó egész pontosan? Nos a dolog roppant egyszerű: ha nem akarunk súlyos tízezreket fizetni egy-egy játékért, főképp akkor, ha nem ülünk egész nap a gép előtt, csak néha-néha behuppannánk a fotelba és nyomnánk egy Fifa meccset, ne adj Isten a Battlefront csataterén osztanánk ki pár fejlövést, akkor az Origin Access az a rendszer, ami ezt pénztárcabarát módon lehetővé teszi számunkra. Úgy működik, akárcsak egy televízió előfizetés: bizonyos havidíjért cserébe jó pár játékot megkapunk, bárminemű korlátozás nélkül és amíg ezt az összeget fizetjük, addig vígan játszhatunk. Mi ebben a jó? Nos ha mi kizárólag a Battlefield 4-el szeretnénk játszani, és semmi más nem érdekel, akkor semmi. Viszont ha szeretünk bele-bele kóstolni különböző műfajokba, akkor ennél költséghatékonyabb megoldás nemigen létezik, hiszen havi 4 euróért (vagy ha egyben szeretnénk letudni az egészet, akkor évi 25-ért) két tucat játékot nyüstölhetünk orrvérzésig. Ráadásul most az EA akciója keretében 1 hétig ingyen kipróbálhatjuk az Origin Access-t, ennyi idő pedig bőven sok, hogy eldönthessük, megfelelő-e számunkra ez a konstrukció. No persze egy buktatója azért van a dolognak -nem is feltétlen mondanám buktatónak, inkább csak sajnálatos tény- mégpedig hogy a legújabb játékok természetesen nem képezik részét a kínálatnak, azért az EA sem lett hirtelen a legjobb fej. Így épp a Fifa legújabb részével, vagy netán a Battlefield 1-el szeretnénk játszani, akkor azokat bizony vagy megvásároljuk külön, vagy várunk, míg bekerülnek az Access kínálatába. Aminek még így sincs oka a panaszra. A kínálatban ugyanis olyan játékok találhatók, mint a Star Wars Battlefront, a Mirror’s Edge Catalyst, a Fifa 15, Fifa 16, vagy épp a Mass Effect trilógia, az elérhető programok listája pedig időről-időre bővül. További vevőcsalogató Origin Acces feature, hogy az új címek (pl. Battlefield 1) 10 órán át szabadon kipróbálhatók (ezt felfoghatjuk egy igen izmos demónak is, ha úgy tetszik), illetve az Origin-en belül 10% kedvezménnyel vásárolhatunk, amennyiben Access előfizetésünk van. Én azt mondom, hogy ez a megoldás lesz a jövő (legalábbis ennek kellene lennie), és most, hogy 1 hét ingyen van, semmi sem akadályoz meg benne, hogy kipróbáld. Semmi másra nincs szükséged, csak egy Origin fiókra és már mehet is a móka. Hajrá!

The post Egy hétig ingyenes az Origin Access appeared first on Hessteg.



Az egészség ellenszere (2016) – kritika

Megmondom őszintén, nagyon kíváncsi voltam, hogy Gore Verbinksi mit tud kihozni a horror műfajából tizenöt év elteltével, hiszen ő egy olyan rendező, akinek a stílusa maga a védjegye, hisz ha sorba állítjuk a filmjeit (Karib tenger kalózai trilógia, Rango, A magányos lovas), akkor egy elég éles kép rajzolódik ki, s csak azon csodálkozunk, hogy A Cure for Wellness-ben hogyhogy nem szerepel Johnny Depp. Oké, a családi (hellyel-közzel) kalandfilmek divathullámát sikeresen meglovagoló Verbinski azért másfél évtizeddel ezelőtt beköszönt a Körrel, és akármennyire is kukacoskodunk, amiatt bizony nem kell szégyenkeznie. Az első pillantásra a Viharszigetre hajazó (Dane DeHaan tekintete kinek nem a fiatal Leo-t juttatja eszébe?) mű azonban egy igen érdekes szerelemgyerek lett, amire megannyi hibája ellenére sem tudom azt mondani, hogy rossz. Kivételesen a problémával kezdem, így könnyebb átadni az élményt: képzeljetek el egy horrort, aminek a cselekménye a jól megásott mederben, semmitől sem siettetve, komótosan (noha nem untatóan) csordogál. No most ehhez tessék hozzáadni, hogy a film két és fél órás, s ha ez még nem lenne elég, akkor jó tudni, hogy még a legkevésbé szemfüles nézők számára is tiszta lesz minden várható csavar már szűk másfél óra elteltével is. Az egészség ellenszere ugyanis meg sem próbál szövevényes fordulatokkal operálni, Verbinski ezúttal szabadjára engedte a benne lakozó művészt és a komplikált belbecs helyett a körítésre fókuszált, méghozzá úgy, hogy alapként felhasználta a legősibb horrortörténetek egyikét. Főhősünk, a törtető Lockhart (Dane DeHaan) elsőre kellemesnek tűnő feladatot kap: haza kell hoznia a cég vezetőjét, aki egy wellnessközpontban ragadt Svájcban és az Istenért nem akar visszatérni a mókuskerékbe. Nosza, fiatal és ambiciózus barátunknak sem kell több, elutazik a szanatóriumba, ahol aztán furcsábbnál furcsább dolgokat tapasztal… Nem megyek bele jobban, mert a legkevésbé sem szeretnék a kelleténél többet elárulni, mint mondtam, azt az egynéhány csavart érdemes tartogatni a filmre: nem a forgatókönyv lesz az, ami miatt a filmet emlegetni fogjuk. Ami miatt nem süllyesztem el a kiábrándítóan középszerű fiókban Verbinski moziját, az az atmoszférateremtés, amire ritkán látni ilyen jó példát. Nem csupán a szereplők játéka kifogástalan -minde DeHaan, mind Jason Isaacs emlékezetes-, de a megannyi apró részlet (ami a gondolkodóbb típusú nézők számára jó pár mellékvágányt és újraértelmezést ígér) és legfőképpen a fényképezés az, amik kiemelik a filmet az átlagból és ami miatt azt tudom mondani, hogy ez egy olyan mozi, ami ugyan otthon, a tévé képernyője előtt lehet, hogy sokaknak csalódást okoz, de könyörög azért, hogy nagy vásznon nézzük. Ugyanakkor, ha összegeznem kell, nem mehetek szó nélkül amellett sem, hogy Verbinski célja szinte bizonyos, hogy nem ez volt, ő egy főhajtással (klasszikus elemek) próbált valami igazán egyedit alkotni, ami sajnos csak félig-meddig jött össze neki, mert a páratlan hangulat és atmoszféra sajnos nem képes teljesen feledtetni az indokolatlanul hosszú játékidőt és a fájóan egyszerű, nagyon hamar átlátható történetet. Ugyanakkor a látvány miatt érdemes beülni rá, egyszóval ez egy igazi felemás élmény volt.

The post Az egészség ellenszere (2016) – kritika appeared first on Hessteg.



Sorozatajánó: Narcos – az első két évadról

„Pablo Emilio Escobar Gaviria, becenevén: „El Doctor”, „El Patrón” vagy „Don Pablo” hírhedt kolumbiai drogbáró, aki hatalmának csúcsán a világ kokainkereskedelmének 80%-át tartotta kézben. 1989-ben a Forbes magazin szerint a világ 7. leggazdagabb embere volt.” Elsőnek ezt olvashatjuk Pablo Escobarról ha rákeresünk a wikipédián. Az alapanyag amihez a Netflix nyúlt nem újdonság, de elmondhatjuk hogy eddig nem hagyott bennünket cserben két évad alatt: A Narcos beállt a sorba a Drót és a Breaking Bad közé. Don Pablo története (még ha részben is) sok rendezőt ihletett már meg, elég megemlíteni a nemrég megjelent The Infiltratort, a tömérdek dokumentum filmet, vagy Johnny Depp 2001-es Betépve-jét amiben szintén feltűnik. Maradjunk annyiban, hogy egy megtörtént eseményeken alapuló drog kereskedésről szóló filmet az elmúlt negyven évből nehéz csinálni anélkül, hogy Escobar ne legyen benne megemlítve. A sorozat alappilléreit két évadon keresztül elsősorban Wagner Moura Pablo Escobarja, a GoT-ból ismert Pedro Pascal (Javier Peña nyomozó), és a Gone Girl-ben és az új Farkasban is feltűnt Boyd Holbrook (Steve Murphy nyomozó) triumvirátusa adja. Kezdjük ott, hogy maga az egész Narcos mind az első és második évaddal Netflixesen profin kivitelezett. Hangulatos zenék, gyönyörű felvételek a dél-amerikai tájról,  stílusos beállítások, és korabeli valódi híradó bevágásokkal, fényképekkel, újságcikkekkel a sorozat gyakorlatilag félig-meddig dokumentarista formában mutatja be Holbrook narrálásával az első évadban Escobar feltörekvését, a másodikban pedig az általa felépített birodalom bukását. Az első évad tizenöt évet ölel fel a kezdetektől a hanyatlásig, míg a második nagyjából egy évet, ezért a lassúsága miatt több lehetőségük volt az alkotóknak az apróbb részletek kidolgozására. Wagner Moura a Hollywood Reporter-nek adott interjújában azt mondta a Narcos nem Pablo Escobarról szól, mert az ő történetét ismerjük. A sorozat a drog kereskedelmet és annak a működését mutatja be Escobarnál elkezdve, és most nyárra beharangozott harmadik évadban folytatva valahol máshol. Ha az első évadnak egyetlen nagy hibáját kéne kiemelni akkor az Escobar karakterén kívül a többi szereplő kidolgozatlansága lenne, ezt viszont a második évad orvosolja. Wagner Mourá-nak egyébként nem volt egyszerű dolga a főszerepben. Egy olyan személyt kellett megformálnia, aki a biznisz érdekében egy véreskezű domináns és labilis szociopata, ugyanakkor a szerettei felé egy kiegyensúlyozott és kompetens családapa. Escobarnak folyamatosan többfrontos háborút kell folytatnia. Támadások érik őt mind fizikailag a rendőrség és katonaság oldaláról, mind politikailag a kolumbiai kormány felől, fel kell vennie a harcot az idővel szembe jövő rivális kartellekkel, illetve felelős a családjáért akiket biztonságban akar tudni és megadni nekik mindent. Ezek őrlik meg nekünk Pablot két évadon keresztül, és a karakterének a dilemmája azon a ponton csúcsosodik ki, hogy képes e felül emelkedni a saját motivációin amivel többé válhatna mint egy sorozatgyilkos? Erre ad választ a legvégső döntése amivel lezáródik ez a fejlődés. Don Pablo-n kívül Murphy és Peña nyomozó kapcsolatának a fejlődése adja meg a sorozat másik fő ívét, akik az elején még egy tipikus Starsky és Hutch párost alkotnak, a végére a szériának viszont ők is átalakulnak és megfáradnak. (Sorozatvégi cameo.) A sorozat stílusosságát igazolják a brutális tömegmészárlásos jelenetek abszurd és groteszk felépítése, a zenehasználat és Murphy és Peña laza zsaru dialógusai. Maga a forgatókönyv jól van megírva, de mivel Don Pablo halálát és tevékenységét a mai napig helyenként foltokban homály fedi ezért az alkotók a saját eszközeikkel néhány helyen kiszínezték a sztorit, hogy ezzel is fenntartsák a feszültséget és Escobar személyét mitikusabbá tegyék. Ennek ellenére a Narcos második évada elkezd egy ponton monotonná válni, és gyakorivá válnak a „majdnem elkaptuk na majd legközelebb” befejezések ami a feszültség fenntartásának a kárára megy. Néha egy-két jelenet indokolatlanul mesterkélten van felépítve, illetve a sorozat szempontjából néhány kulcsfontosságú szereplő a valóságban nem is létezett. Összegezve a sorozat első évada inkább izgalmasabb kevesebb karakter kidolgozással mivel nagyobb időszakot foglal össze, míg a második évad jobban koncentrál a szereplőkre és a részletekre, emiatt lassabb is. A Narcos folytatja az elődei megkezdett munkáját, és a drogipar, azon belül is a kokainkereskedelem kezdetéig visszanyúl annak a működésének a bemutatására. Kétségkívül ez egy modern Escobar – történet feldolgozás ami szórakoztató, profin elkészített, és hiányozni fog ha végig néztük.

The post Sorozatajánó: Narcos – az első két évadról appeared first on Hessteg.



Szövetségesek (2016) – kritika

Robert Zemeckis rendezőként már nagyon sok mindent letett az asztalra. Elég csak pár klasszikust említeni mint a Vissza a jövőbe széria, vagy épp a Forrest Gump. Legutóbbi filmje, a Kötéltánc után még nagyobbat ugrik a múltba, hogy bemutasson nekünk egy izgalmas és romantikus thrillert, a Szövetségeseket. Spoileres kritikánk. Történetünk a II. világháborúban, Marokkóban veszi kezdetét, ahol egy brit oldalon álló kanadai kém éppen földet ér ejtőernyőjével a sivatag közepén. Ha jobban megnézzük már láthatjuk is, hogy ő bizony Max Vatan (Brad Pitt), akinek egy fontos küldetése van: kiiktatni a marokkói náci nagykövetet. Segítséget is kap Marianne Beausejour (Marion Cotillard) személyében, aki nevéhez is híven francia és ugyancsak kém. Kettőjüknek egy színjátékot kell előadniuk és bár sosem látták egymást a bevetés előtt, most házaspárként kell viselkedniük. Közösen, ám mégis zárkózottan próbálnak összedolgozni és kitanítani egymást a merényletre, ugyanis csak egyetlen esélyük van. Ám ahogy közeledik az akció, rájönnek, hogy nem biztos, hogy túl élhetik az akciót, így – bár nem lenne szabad ezt tenniük – összegabalyodnak egy homokvihar közepette. A másnapi bevetésük azonban teljes sikerrel záródik, minden nácit kiiktatnak és el is tudnak menekülni Marokkóból. Max úgy dönt feleségül veszi Marianne-t és családot akar alapítani vele Londonban. A pár boldogan él, megszületik kislányuk, aztán amikor már minden jónak látszik, Maxet értesíti az angol hírszerzés, miszerint a felesége német kém. Ám Vatan ezredes cáfolja mindezt, s kap egy lehetőséget a bebizonyításra felesége ártatlanságára, ám ha ez nem sikerül neki akkor a saját kezével kell kiiktatni feleségét… Innentől pedig a film rohamtempóban adagolja a drámát, a feszültséget és az izgalmat. Max mindent megtesz azért, hogy bizonyítékokat gyűjtsön párja védelmében, de közben felemészti a tudat – mi van ha tényleg igaz az, amit szerelméről állítanak? Hősünk nyomozásba kezd és egészen Franciaországig jut el, ahol kideríti, hogy az, akit a feleségének hitt, valójában egy teljesen más személyazonossággal bíró ember. Maxet váratlanul éri, hogy a felesége bevallja az igazságot, miszerint mind végig hazugságban éltek, ám a nő valóban szerette férjét. Max megbocsát és arra a döntésre jutnak, hogy mentik a bőrüket a britek elől… A film kettő részre bontható: A párunk megismerkedésére, ami a merénylet közben alakul ki, valamint a londoni cselekményre, ami romantikus hangvételből tragikussá válik. A film remekül bemutatja a kémek világát, a kor okozta nehézségeket, a polgári mindennapokat a háború közepén és a választást család és hazaszeretet között. Bár pár ponton azért lenne mit csiszolni a filmen, azért csalódást senkinek nem fog okozni. A film váltakozik dráma, romantika, akció és thriller között, de mindig fent tartja az érdeklődést. A remek látvány (ezt Zemeckistől már megszokhattuk), s ez is hozzáad az élményhez – a londoni bombázás félelmetesen lett ábrázolva – a díszletek, öltözékek, zenék mind mind hozzácsatolnak a film lelkéhez egy darabot. A kevés akciójelenet ellenére is (amik amúgy nagyon ütnek) végig izgalmas és feszült a hangulat. Ami hiányzott, hogy talán keveset tudunk meg Max feleségéről. Engem például nagyon érdekelt volna, hogy milyen motivációja van feleségének, mi az ami miatt Vatan ezredes mellé került, illetve azt sem tudjuk meg milyen nemzetiségű valójában. Tetszett, hogy a náci kémes fordulat után mégis a családot választja főszereplőnk és katona létére nem a protokollt, hanem szeretteit védi – pedig tudja, hogy ez lehet akár családja veszte is. Engem teljesen megvett a film. Hiába a kevés akció, és a néha kicsit kidolgozatlan kémes szál (Marianne múltja). Bár az előzetesek szinte lelőtték a film csavarját, valahogy mégis végig feszült volt a levegő és sokszor elhittem a film alatt, hogy be tudja bizonyítani Max párja ártatlanságát. Ez az amit egy jó filmnek tudni kell. Ahol pörög ott nem áll le, ahol romantikus akar lenni ott kenterbe veri a szürke összes árnyalatát. Mindkét nemnek teljes szórakozást nyújt! Izgalmas, drámai és megható, randifilmnek épp tökéletes.

The post Szövetségesek (2016) – kritika appeared first on Hessteg.